Szépművészet 1. (1940)

1940 / 1. szám - Könyvszemle

KÖNYVSZEMLE GEREVICH TIBOR: ERDÉLYI MAGYAR MŰVÉSZET. Erdély, Athenaeum, 1940. 131—159. 11. LXII. tábla. Gerevich Tibor eddigi legnagyobbszabású munkája, a „Magyarország románkori emlékei" nemcsak a kiváló, s nemzetközi viszonylatban is az elsők közé tartozó tudósnak, hanem egyáltalán a magyar művészettörténet-tudománynak is legkimagaslóbb alkotása. Azzá avatja páratlanul gazdag anyagismerete, széles látóköre, biztos és mindig tárgyilagos ítélőképessége, valamint vonzó és könnyed stílusa mellett — és elsősorban — módszere. A középkor magyar művészeté­nek korábbi kutatói és feldolgozói nem tudtak szabadulni vagy a túlzottan nyugatra tekintő, nemzetközi, vagy pedig a romantikusan nemzeti értékelő szempontoktól. Az ő érdeme, hogy már korábbi munkáiban, egyetemi előadá­saiban és tanítványainak munkásságában is igyekezett ezt a két, látszólag ellentétes, de valójában összefonódó szem­pontot kiegyensúlyozni, tudományos coordinata rendszerbe foglalni. Ezt a módszert a legmagasabb tökélyig fejlesz­tette fent idézett, közel ezeroldalas művében és folytatta legutóbb megjelent munkájában, az „Erdélyi magyar művé­szeti-ben. A Teleki Pál és Hóman Bálint szerkesztésében s az Athenaeum által legutóbb kiadott „Erdély" kötetben jelent meg Gerevich harmincoldalas és 62 képes táblával kísért tanulmánya. Rövidsége ellenére is a legjobb mű, mely valaha is erről a sokrétű és nagyon nehéz kérdésről megjelent. Erdély népessége évszázadok óta vegyes. A székelyek és magyarok mellett nagy számban lakják románok és szászok. A nacional­izmus fellángoló korának utolsó évtizedeiben mind a románok, mind pedig a szászok mindent elkövettek, hogy kimutassák az erdélyi művészet alakításában és fejlesztésében vitt elsőd­leges szerepüket. A román állításokkal szemben nem volt olyan nehéz a válaszadás, mint a szászokéival, akik maguk is magas műveltségű nép lévén, komolyabb részt vettek ki ennek a területnek a művelődéséből és művészetéből. Azonban ők is sokszor túllépték a tudományos tárgyilagosság határait, s állí­tásaikat alig igazolhatták. Az erdélyi művészettel foglalkozó magyar kutatók, vagy összefoglalók is gyakran elhamarkodott lépésekkel vitték vissza­felé az ügyet. Voltak, akik sajátosan erdélyi, külön „Transilvan" művészettörténeti elméletet állítottak fel, mások pedig csak provinciális művészi alkotásokról és műemlékekről akartak tudni. Ebben az összevisszaságban példás rendet teremtet most Gerevich, aki valamennyi szempont és az anyag legkisebb részletei felett is biztosan uralkodik. Első fejezetében a középkor művészetét tárgyalja, s miként a románkori emlé­kekről szóló könyvében, itt is a magyar művészet egységéből indul ki. „A magyar királyság első évezredét megnyitó Szent Istvánnak a művészetre is kiható térítő és szervező munkája Erdélyt is fölölelte, amely műveltségileg és művészileg ugyan­azt a megalapozást nyerte, mint a Dunántúl, a nagy magyar Alföld, vagy a Felvidéknek már ekkor lakott része." Tételét a Szent István által alapított gyulafehérvári püspöki székes­­egyháztól kezdve, a szerzetesi és világi, városi és falusi templo­mok hosszú során és a középkori várak rendszerén és emlékein keresztül részletesen igazolja. Külön foglalkozik a fatemplomok és fatornyok kérdésével, s rámutat arra, hogy a román faépíté­szet elsősorban a magyar építészet hatása alatt alakult, s csak kisebb számban igazodik a bizánci és orosz templomépítészet formanyelvéhez. Közelebb áll a magyarhoz, mint havasalföldi, regáti fajtestvéreihez. Hasonló eredményekre jut az Erdélyben gyakori erődtemplomok vizsgálatánál. Az erődtemplomok épí­tésében komoly részt valósítottak meg a szászok. Azonban az ő templomaik is sokkal inkább az erdélyi és általán magyarországi román és gótikus stílus keretébe, mintsem a nagy német művészet stíluskörébe illeszkednek. Hasonló megállapításokat tesz — és tárgyilagos érveléssel igazol — a táblakép- és szárnyasoltárfestészet területén, míg a falfestészet emlékeit vizsgálva, a magyar népi eredet­ gyökerekig jut el. A gótika korának művészetében is számos történeti, műve­lődési adattal, formaiságával és építészeti, szobrászati és fes­tészeti analógiával mutatja meg és bizonyítja a magyar művé­szetnek Erdély egész területére is ki­terjeszkedő, zökkenő­nélküli egységét. Meggyőző érveléssel mutat rá a kassai szé­kesegyház és a kolozsvári Szent Mihály templom közeli rokon­ságára, s elsőül ismer rá a templom belső terének kiképzésében és boltozatrendszerében a kassai dóm fő­munkavezetőjének Kassai Istvánnak a kezére. Nem tagadja, sőt meggyőzően jellemzi az erdélyi művészet külön sajátságait is, s a tudományos tárgyilagosság igazság­osztásával mutat rá különösen a gótikus építészetben, a szász emlékek némileg eltérő színezetére és a román faépítészet jellegzetességeire is. Vizsgálja azokat a szálakat is, amelyek az erdélyi művészetet az egyetemes magyar művészettel együtt a nagy európai stílu­sokhoz kapcsolják, s megemlékezik azokról a külföldi, első­sorban olasz és német művészekről, akik Erdély művészetében szerepet játszottak, de ugyanúgy rámutat azokra az eredmé­nyekre és magyar művészekre is, amelyek és akik korukat nem egyszer megelőzve jelentős részt vettek ki az európai művészet fejlődéséből külföldi alkotások megteremtéséből. Kolozsvári Márton és György Szent György szobrának a magyar ötvösművészetből és kisplasztikából való eredetét már korábban hangoztatta, s most is ellentmondást nem tűrő módon bizonyítva azok magyarságát, meggyőzően mutat rá azoknak az európai művészi fejlődést hosszú évtizedekkel meg­előző szerepére és jelentőségére. Kolozsvári Tamással azt igazolja, hogy a magyar művészet a reneszánsz kezdetén is lépést tartott az elsősorban Itália által irányított fejlődéssel. A helyzet csak később változott meg, amikor a török hódoltság alatt, a fejedelemség és gubernium korában érthető­­leg szakadoztak meg a korábbi egység szálai. A magyar tör­ténelem érthetővé teszi, ha az erdélyi barokk művészet is szorosabban kapcsolódott bele az osztrák birodalmi barokk­stílusba, s ha az Apor Péterek Erdélyében a gótika és a rene­szánsz évszázadokkal túlélte e stílusok nyugati kihalását. Külön fejezetet szentel az erdélyi ötvösségnek, ennek a sajátos magyar jelleget öltő műfajnak, melyben az erdélyi magyar és szász lélek és művészi látásmód és formaalkotás különbözőségeit is kibogozza a gyakran nagyon is összeszövődő szálakból, s kimondja alapvető tételét e kérdésben: „Értékes, sok tekintetben egyéni hozzájárulást szolgáltatott a szász népcsoportnak, az irányító magyar művészethez sok szállal fűzött művészete. Az erdélyi szászok művészete leg­többször közelebb állott a magyarhoz, mint annak a földnek művészetéhez, ahonnan új hazájukba jöttek, sőt a német művé­szet hatása is legtöbbször a magyar művészet közvetítésével jutott el hozzájuk." Végül pedig így fejezi be munkáját: „Erdély magyar művészete beleolvad a nagymagyar művészetbe, s annak stílus­fejlődésében nem egyszer irányító szerepet játszott. Nélküle csonka a magyar művészet és a magyar lélek". NZ

Next