Szépművészet 2. (1941)

1941 / 11. szám - Könyvszemle

készült szoboralkotást a vallás- és közoktatásügyi miniszter úr a székesfehérvári Vitézi Rend székházának adományozta. Mária-szobor a Városmajori templom előtt. A főváros a tulajdonában lévő Antal Károly szobrászművész által készített Mária-szobornak a városmajori templom előtti területen való felállítását engedélyezte. A szobrot a közeljövőben állítják fel. Faludi Ferenc-emléktábla. A főváros Faludi Ferenc Jézus társasági atya, a magyar nyelv nemesítésére irányuló törekvések úttörő művelője emlékére a Szent Anna-templom épületén művészi emléktáblát állít fel. Az emléktábla tervének elkészítésére Szomor László szobrászművész kapott megbízást. A szegedi történelmi Emlékcsarnok számára Péterfy Jenő filozófus és esztéta arcmását Keviczky Hugó szobrász­­művész készíti. Fővárosi utcajelző-táblák. A fővárosi utak, utcák, terek jelzőtáblával való megjelölésére vonatkozó programm keretében legújabban a Semmelweis-utca jelzőtáblája készült el. A főváros az anyák megmentőjét kifejező és Moiret Ödön szobrászművész által alkotott művészi táblát az Országos Kaszinó­épület Semmelweis­ utcai részén állította fel. A Gebrauchsgraphik júniusi száma Diósy Antal festő­művészről számol be és a művész több jeles alkotását közli. Budapest székesfőváros polgármestere a Kisfaludi Stróbl Zsigmond szobrászművész által alkotott Madách-emlékmű helyét a Városliget területén a Vilma királynő-út tengelyében lévő nagy köröndnek azon gyepmezejében jelölte ki, mely a szökőkútmedence és a Stefánia-út között van. XII. Pius pápa szobrát Dankó Józseffel készíttette el a Pázmány Péter Tudományegyetem. A szobrot október 30-án ünnepi ülés keretében leplezték le az Egyetem aulájában. Miskolc városa a m. kir. vallás- és közoktatásügyi minisztérium támogatásával megvásárolta és felállítja Sóváry János Anya és gyermekét ábrázoló szobrát. Az idei „Premio­ Cremona". A Cremonai Díjat Roberto Farinacei, a fasizmus egyik előharcosának s ma is egyik leg­kiválóbb képviselőjének kezdeményezésére alapította Cremona városa. Az azóta minden évben kiadott művészeti díj ma egyike a legnagyobb olasz művészeti kitüntetéseknek. A „Premio Cremona" célkitűzése egyrészt az, hogy az olasz művészeket visszavezesse az élethez, a történelmi és politikai tárgyú alko­táshoz, hogy a művészek is leróják adójukat Olaszország nagy­szabású politikai-, erkölcsi-, kulturális- és társadalmi újjá­születésében, másrészt, hogy száműzze az olasz művészi látás- és alkotásmódból az életvalóság idegen eredetű, ál-művészi eltorzítását. Ezért minden évben meghatározott tárgykör a Díj előfeltétele. Az első évben (1939.) a pályázat célja, illetve tárgyköre kettős volt: a Duce rádióbeszédeinek hatása és a fasizmus által megteremtett új olasz lelkiség. Az 1940. évi díj tárgya a híres olasz „búzacsata", az olasz nép által diadalmasan végigharcolt „battaglia dei grano", az ideinek pedig a Littorio­­ifjúsága. A tárgykörök tehát bő teret nyújtanak a művészi képzelet érvényesülésére. A meghatározott feladat igen tág volta tehát nem jelent semmi kötöttséget. Mert a széles tárgy­körön belül a művészek ezer és ezer tartami megoldást talál­hatnak, s kompozíciójukat minden eljárás nélkül valósíthatják meg, s a stílust illetőleg is csak a szélsőséges túlzásoktól kell tartózkodniuk. Hogy ez mennyire így van, arra mindennél ékesebb bizonyíték az olasz nemzetnevelési miniszternek, Giuseppe Bottai­nak mostani számunk élén közölt tanulmánya. Már a Cremonai Díjat megelőzőleg, a velencei vienná­­lisokon is hasonló célkitűzésekkel találkoztunk. Közel másfél­évtizedre nyúlik vissza az az olasz törekvés, hogy a csődbe­jutott európai festészetet kivezesse abból a hínáros örvényből, amelybe a megelőző évtizedekben éppen a „téma" kerülése és a „torzítás" keresése folytán jutott. A Cremonai Díjnak is főtörekvése, hogy visszaadja a művészetnek azt a helyet, amely őket az alkotók, a szellemi alkotók sorában megilleti. Célkitűzése, hogy a művészetet kiszabadítsa a hiú és üres játék kényszerkalodájából s szabaddá tegye számára az utat, mely az emberhez, a nemzetnek, a fajtának a múltjához, jelen életé­hez és jövő lehetőségeihez, vágyaihoz, álmaihoz vezet. Az idei első díjat, amely a két elsőhöz hasonlóan 50.000 líra, három művész, Luciano Richetti, Gian Giacomo dal Forno és Cesare Maggi, mint „primus ex aequo" között osztották meg. A 30.000 lírás második díjat Pietro Gaudenzi, az Acca­­demia d Italia tagja, a 20.000 lírás harmadik díjat pedig Contardo Barbieri bergamói festő kapta. A milánói Ambrosiana kép- és könyvtár Cinque­cento udvarában az emberis­g ki­enc világhírű szellemiség szobrát állítják föl, akik között Petőfi Sándor is helyet fog­al. Szobrát a vallás- és közoktatásügyi miniszter ajándékaként Pásztor János készíti el. KÖNYVSZEMLE A képzőművészet iskolája. A festőművészet, grafika és szobrászat technikai eljárásai. Budapest, 1941. Értékes, hézagpótló munka jelent meg a közelmúltban Szőnyi István szerkesztésében „A képzőművészet iskolája" cím alatt. Szeren­csés ötlettel egyesíti magában az összes képzőművészeti technikák, a restaurálás ismertetését, a festőművészet, grafika és szobrászat gyakorlatát. Mindenki haszonnal forgathatja. Művészgenerációk nőnek fel — elsősorban a festőkre gon­dolunk —, kik nem rendelkeznek kellő technikai felkészült­séggel, nem törődnek, hogy csak a legfontosabbat említsük, a festőalappal, felületesek a higítószerek, színek használatában, aminek sok értékes kép esik áldozatul. Láttam egy néhány éve elhúnyt neves fiatalabb festőnk alkotását, mely teljesen leporlott a vászonalapról. Nagyon sok összerepedezett, színét vesztett kép akad az utóbbi évtizedek művészi termékei között. Az épí­tész műve sem lesz maradandó, bármily szép tervet alkot, ha a kivitelben rossz az épület alapja, vagy az anyagok. A képző­művésznek is szüksége van arra, hogy a technikai dolgokkal tisztában legyen, különben műve tönkremegy. Tudjuk, hogy a technikai tudás, kézügyesség nem jelent művészetet, de a művészi alkotáshoz feltétlenül szükséges. Nézzük csak például a fametszetet és látjuk a kézművesség nagy szerepét. Szőnyi István az olaj- és temperafestészettel foglalkozik. Rövid bevezető után rátér a temperafesték fajtáinak, az olaj­festék és azok készítésének leírására, a festő felszerelésére, festő­alapok készítésére, festékanyagok elemzésére, a vízben oldható kötőanyagok, az olajok, gyanták és balzsamokra, mindenütt rámutatva a helyes vagy helytelen használatra, kémiai sajátsá­gokra. Tanulmányát a távlat, fény és színről szükséges tudni­valókkal végzi. A szerző kiváló forrásmunkákat használt fel, elsősorban Max Doernernek, a müncheni akadémia professzo­rának ismert művét. Elekfy Jenő tanulmányának tárgya a legismertebb festő­technika, a vízfestés. Történetéről rövid áttekintést kapunk, ismerteti a színeket, a használatos papirosfajtákat, felszerelést. Fontos része a vízfestés technikája, az általános festésmód, a technikai fogások és kevert festőmódok alkalmazása. Kitér a tónusos ecsetrajzokra és színezett rajzokra is. Eloszlatja az aquarell-kép tartósságában nem bízó tévhitet, rámutat az olaj­­festéssel szembeni előnyeire. 279

Next