Szépművészet 2. (1941)
1941 / 3. szám - Jajczay János: Korszerű vallásos festészet és szobrászat
XIX. századnak nincs is olyan egyházi jellegű festménye, vagy szobra sem, amelyet odaállíthatnánk akármelyik régi, vagy akár a már hanyatló XVIII. századi mű mellé. Az anyagelvűség korszakában a vallásos művészet elvesztette rangját, mert legtöbbször önmagukat ámító, közömbös lelkek készítették. Ezek az eklektikusok hittel hirdették, hogy elvek nélkül is lehet valami szép. Megvoltak arról győződve, hogy a felület a fontos, így mi sem természetesebb, hogy az egyházi festészetet és szobrászatot is fizikai élménnyé akarták lealacsonyítani. És vájjon ki törődött mindezzel? Hiszen az egyházművészet a XIX. században csak tizedrangú kérdés; legtöbbször jámbor templomfestők és műveletlen aranyozok, kegytárgygyárosok prédája. Az 1800-as évek vallásos művészete — mondjuk ki kereken — azért rossz, felületes és henye, mert alkotójukból legtöbbször hiányzott a meggyőződéses hit. A közelmúlt gipszszentjeinél sokkal nagyobb gonddal, odaadással készültek a profán épületeket díszítő, odaragasztott figurák. Gondoljunk csak a barokkos, émelyítően édeskés Jézus-szíve szobrokra, a halványkék köpenyes, kiruzsozott arcú, rózsaszín körmű, íves szemöldökű Máriákra, amelyekkel milliószámra árasztották el a „piacot". Hát lehetett ilyen a Krisztus király és a szenvedéstől meggyötört Szűzanya? Vájjon olyan puha édeskés, dekadens ember volt-e a kérgeskezű mesterember, Szent József és a többi szent, amint azt az oltárra merték állítani? Vájjon az aszkéta Szent Antal olyan semmitmondó arcú volt, mint ahogyan a gipszöntők jóvoltából sok templomban még ma is láthatjuk? Nem, nekünk nem ideálunk a pincékben gyártott, látomos, vértelen arcú Szent József, sem az égre meresztett szemű Kis Terézke, amint elfordulunk az ízléstelen, „árjegyzékből kiválasztott" stációktól is. A XIX. század festészete és szobrászata még a „tömegízlést" sem elégítette ki. Szégyenletes ez az ízlés, amely az Egyháznak sokkal többet ártott, mintsem azt bárki is gondolná. „Ez az ízléstelenség" a megboldogult Bangha Béla szavai szerint: „gondatlanság és tiszteletlenség".... „Gúnyt űznek a szent dolgokkal, amikor selejtes, gyári kacattal tömik meg az istenházát". Nemcsak a gipszgyári „bájos" szentek figurái profanizálják az Egyházat, már vagy egy évszázad óta a „szentképfestők" is kiveszik részüket a vallás diszkreditálásából. Gondoljunk csak a festett lourdesi Máriákra, a szentimentális, fehértógás Krisztus - képekre stb., amelyekkel tökéletesen sikerült az olajnyomatokat utánozni. A XIX. század legtöbb vallásos képe csak azért egyházi színezetű, mert a rajta ábrázolt alak fejét glóriával övezik. A lesüllyedt pogány felfogás a század végén éri el tetőfokát. A nazarénus festők, a preraffaeliták és a beuroniak törekvése sem tudta megakadályozni a művészet materialista felfogásának kibontakozását. A kép önmagáért, teljesen önmagában lezáródott a realizmus, a naturalizmus korában és éppen úgy gátlás nélkül legfeljebb a szemet akarta gyönyörködtetni, mint a szobrászat. „A kor festészete és szobrászata tudatosan sem tartalmat, sem világszemléletet nem közvetíthet, a festőnek elsősorban festőnek kell lennie" — mondották. Ezalatt pedig azt szerették érteni, hogy ne a tartalom érdekelje a művészt csak a festés, a lemintázás módja. A századforduló óta lassan, de javult a helyzet, azonban az ízléstelenség még ma is kísért. Az új festészet, szobrászat éppen ezért előre és hátra is harcol. A XIX. század ízléstelensége nemzetközi; Párizsban éppen úgy festették a szoborgyárak a szentek szobrait szitupédesen, mint Münchenben és az olajnyomat gépet éppen úgy megtaláljuk Spanyolországban, mint akár nálunk. Elhisszük, hogy a naturalizmus és realizmus vallásos festészete és szobrászata sokszor lehetett jószándékú, de kiindulása és hatása igen alacsonyrendű. Nem vették észre, hogy Tart pour Tart és az alkalmazott művészet nem férnek meg egymással. A naturalizmussal szembehelyezkedő mozgalmak a mai egyházművészeti felfogást már csírájukban magukban hordták. Az új művészi szemlélet elmarasztaló ítélete megállapítja, hogy a XIX. század művészete cinkostársa a materializmusnak. Márpedig ez a világnézeti felfogás ellentéte az Egyház tanításának. Az új irányú festészet és szobrászat, útja akadállyal teli volt. Gyakorlati szempont formálta és az új idők új szelleme diktálta. A társadalmi, a művelődési viszonyok, az új életberendezés magához idomította a vallásos művészeket is. Az új világot új lelki folyamatok kísérik. Más tartalmat kapott a ma és más vizuális mód alakult ki. A kor szellemével szükségszerűen fejlődik az új vallásos festészet és szobrászat, mert az Egyház a ma életébe is szorosan beletartozik. A ma művészetének egyik jellemvonása, hogy szellemi és lelki kifejezésre törekszik és így mi sem természetesebb, mint az, hogy a tartalom a műben feltétlenül kifejezésre kell jusson. Ez a gondolatok közlésére való vágyódás, a festészet és szobrászat minden terén kedvez a vallásos művészetnek, amelynek egyik alapvonása, éltetője az érzés nyivánítása. Az új művészet nem ismeri el a forma diktatúráját és nem rabszolgája a technikának. A művészi díszítés a profán művészetben is nemcsak a szemet akarja gyönyörködtetni, nemcsak dekoráció és nem kíván öncélúan díszíteni. Az egyházi festészet és szobrászat tárgya: az örökkévalóság problémája. Az örökkévalóság elvont gondolat. Naturalizmussal transcendentálist kifejezni nem lehet. Ezért nem volt a közelmúlt művészetének például Utolsó vacsorája. Mennybemenetele, nem farag-