Szépművészet 3. (1942)

1942 / 7. szám - Kiállítások

Vidovszky Béla a radványi kastélyszálló egy termének meg­festésével remekel. Mély, meleg piros-lilás tónus rezgi be az elegáns képet, melynek minden ecsetvonása tudásról beszél. Morinyi még egy tompa, diszkrét színezésű, nagyon jól fel­fogott csöndéletével is magára tereli itt a figyelmet. Szlányi Lajos „Fensík“ című képe csupa friss téli lehelet. Faddi Förstner Dénes három tájképe jobbnál-jobb munka. Biztos látás, a táj összetételének mesteri kihangsúlyozása kitűnő szín­skála jellemzi mindegyiket. Lorberer Anna itt is megérdemli a figyelmet. A „Behavazott Felsőbánya" a tárlat egyik leghangu­latosabb tájképe. Horváth József ezúttal is bravúros, de min­dig sajnáljuk, hogy nagy tudásával miért nem a vízfestés igazi útján jár, miért akar mindenáron, mindig olajfestés-szerűen betölteni túl nagy felületeket? A tökélyig fejlesztett technikai ezermesterkedés már megfosztja bensőségétől. Vesztróczy Manó frissen vetett vászonra egy Ferenczy Károlyra emlékez­tető, kitűnően felfogott női alakot. Horváth Béla „őszi táj"-a dús, meleg színfoltokkal ékes. Siklódy Lőrinc egy búcsús bronz­figurájában mutatja meg erejét. Belényi Viktor virágcsendélete megkapó, finom. A III. teremben Szőnyi István három képe nyűgöz le tiszta artisztikus szépségével. A „Hajnal" (tempera) egyik legszebb új munkája. Csak igazi, nagy művész juthat el ilyen merészen egy­szerű megoldásig, a kifejezés ilyen tökéletességéig. A „Szerelme­sek" is elsőrendű alkotás, színnel kifejezett, legbensőbb líra. Nagy olajfestménye, a „Falusiak" mint élesen átgondolt, saját maga elé szabott nehéz feladat összegező megoldása ragad meg, színek és foltok patikus mérlegen lemért finomsága villan itt elénk. Hideg szépség pompázik Krizsán János bányászházain. Fass Elemér „őszi táj"-a poétikus munka. Benkhardt Ágost „Eső után" című képe csupa üdeség, friss levegő reszket a felsőbányai tájon, a hegyek üveg­kékje, a lombok tisztára mosott zöldje finoman öleli a kisvárost. „Alvó leány"-a sza­bad báni világítás veszélyes útvesztőiben ad sikerült megoldást. Ebben a teremben a szobrászok is kitettek magukért. Sidló Ferenc „Primaverá"-ja a mester legjava munkáiból való. Merész szépség­játék ez, csupa izgalom a vonalvezetésben s mégis harmóniába komponál mindent. Kisfaludy-Strobl Zsig­­mond egyik ismert, nagyon jó, lendületes művét állította ki, az „Ad astra" címűt. Erdey Dezső a „Szervitatéri Madonna" barokos ízű és mégis modern tervével fog tetszést aratni, Jálics Ernő pedig egy bájos, Cranach-ra emlékeztetően finom „Éva" ólomszoborral lep meg kellemesen. A szobrászok kórtermében elsősorban a kis szobrok állíta­nak meg. Itt látjuk Poltzay Pál remekbe készült fehérvári huszár-szobrának pompás tervét, Takács Ödön puhán lépő tölgyfa-párducát, Martinelli Jenő bájos finomságú márvány akttanulmányát, Maugsch Gyula tömeghatásban kitűnő medve­­bocsait, Somogyi József műkőben elkészített mulatságosan hű fülesbaglyát és még egy sereg friss tanulmányt, tervet. Buzi Barna körtefából faragott „Szent Ferenc"-e bensőséges, lel­kes mű. Vígh Ferenc a nagy zenetitán, Beethoven, meg­­rázóan lelkes arcát jeleníti meg drámai erővel. Ispálnki József egy tölgyfából faragott, kifejező férfifejjel tűnik föl. Jankó János „Csulizó"-ja értékes tanulmány. Ohmann Béla Neptun bronzalakját mintázta meg újszerűen. Persze, a felsoroltakon kívül még egész sereg derék szobrászmunka sorakozik itt föl. A többi termek során kellemesen tűnik föl Szentiványi Lajos „Zúzmara" című, egyénien ható, érdekes képe, Ungváry László elmélyedve festett kis önportréja, mely Gulácsyval együtt ábrázolja. Molnár C. Pál „Nazaret" című képe bájos regélés ecsettel, színek zsolozsmája. Ugyancsak más hatású az „Alvó leány", mely nehéz rajzproblémát vet föl. Vadász Endre halászbárkás képe kedves, finom, Fényes Adolf „El­múlóban a nyár" című olajfestményével bensőséges húrokat penget, kellemes szín­szóval. N. Kovács Mária „Fátyolos nő" elnevezésű kis gipsze egy választékos ízlésű szobrász gyöngéd ritmusba fogott, kecses alkotása. A vízfestmények és grafikák termeiben is sok jó munkát láttunk. Ezek között feltűnt: Boldizsár Istvánnak a Kormányzó Úr Őfőméltóságáról készített kifejező, finom portréja, Jeges Ernő „Rózsadomb" című műve, mely érdekes újszerűséggel fogja össze Budapest száz arcának egyik panorámáját. Elekfy Jenő cseresznyefás vízfestménye egyik legjobb itteni munka. Rácz Kálmán Zagyva-parti részlete nagyon üde. Bar­zó Endre egy pasztell­je, Dudás Jenő, Koch Ernő és Kareczky Zoltán pompás tusrajzai, és még sok elmélyedő mű köti le itt a grafika nemes művészetének híveit. Itt helyezték el Halmágyi István „Múzsa" című kis alumínium fejét. Ebből a lelkes munkából igaz művészet sugárzik. Hogy ennyi szép, finom, derék munkát föl kellett említe­nünk, mutatja, hogy milyen tartalmas, gazdag ez a kiállítás. Még nagyon sok mű megérdemelte volna a fölemlítést, de szűk terünk lehetetlenné teszi, hogy minden kiemelkedő munká­val kellőleg foglalkozhassunk. A sok műtárgy között mindenki megtalálhatja az ízlésének megfelelőt. Azt is örömmel állapíthatjuk meg, hogy a vásárló­bizottság feladata magaslatán állott, mert a sok „megvették" jelzésű cédula igazán értékes művek alá jutott, olyan műtárgyak alá, amelyek bárhova kerülnek is, bátran hirdethetik a Magyar Művészet erejét, egyéni színét, haladó- és versenyképességét, nagy jövendőjét. Mindent összevéve: ez a kiállítás örömmel töltheti el a művészetszerető közönséget. Nem kínál nagy szenzációkat, de mindenkit leköt az általános igen jó színvonallal. A festmé­nyek nagy része naturalista ízű. Szóhoz jutnak az újabb irá­nyok is, de harmonikus mértéktartással, higgadt kiforrottsággal. A művek összeségéből magyar szellem, magyar íz, magyar felfogás árad, kell, hogy a művelt magyar közönség ezt megérezze és újból reáeszméljen, hogy művészeink nem kiválasztott keveseknek való fényűzési célt szolgálnak, hanem a legnagyobb, a legszebb célért dolgoznak ihletett erővel, minden nehézséggel szembeszállva és megküzdve, a Magyar Géniusz győzedelméért, az örök magyar szellem teljes kifej­téséért. Az egész kultúrmagyarságnak kötelessége, hogy művészeinket ebben a nemes, nehéz munkában segítse. MARJAY ÖDÖN a színyei társaság tavaszi szalonja A Tavaszi Szalon jó ajánlással indul. A katalógus föl­sorakoztatja mindazokat, akik az eddigi kiállítások során díjat nyertek, vagy kitüntető elismerésben részesültek. Számosan akadnak köztük, akik azóta rangot, komoly értéket jelentenek a magyar képzőművészetek területén. A kiállítás céljáról Bernáth Aurél beszél katalógusának előszavában. „A Szinyei Társaság tizenhetedszer állította össze jury-jét, hogy kiválo­gassa a fiatalabb festőnemzedék munkáit, s hogy erejéhez mérten ösztöndíjaival, elismerésével fölhívja a műpártoló közönség figyelmét a kimagaslókra. A kiválogatásban továbbra is az eddigi úton óhajtunk haladni, hűen Szinyei szelleméhez abban, hogy a festő elfogulatlanul tekintsen szét a világban, s hogy bírálatunkkal megbecsülésünkkel önállóságát erősítsük, tudatosítsuk." A tárlat általános hangja pontos képet ad a kiállítók koráról, felkészültségéről. Kialakult, biztossá érett egyéni hang helyett inkább a tisztelt, becsült, a példaként választott mesterek stílusa, vagy hanghordozása elevenedik meg gyakran. A példák

Next