Szépművészet 4. (1943)

1943 / 10. szám - Művészeti élet

MŰVÉSZETI ÉLET A SZÉKELYFÖLDI MŰVÉSZETI ÉV MEGNYITÁSA A Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter megbízásából az Országos Irodalmi és Művészeti Tanács által rendezett Szé­kelyföldi Művészeti Évet ünnepi keretek között Szinyei Merse Jenő vallás- és közoktatásügyi miniszter nyitotta meg szep­tember 16-án Marosvásárhelyen. Az ünnepségen megjelentek­ Szinyei Merse Jenő m. kir. titkos tanácsos, vallás- és közoktatásügyi miniszter, Mikó László Maros-Torda vármegye főispánja, vitéz Kozma István vezér­őrnagy, Májay Ferenc, Marosvásárhely polgármestere, Teleki Domokos gróf, a Teleki-Téka igazgatója, dr. vitéz Haász Aladár miniszteri osztályfőnök, a vallás- és közoktatásügyi miniszté­rium művészeti osztályának főnöke, Dr. Lőrinczy Szabolcs miniszteri tanácsos, a vallás- és közoktatásügyi minisztérium elnöki osztályának főnöke, Dr. Csánky Dénes, az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum főigazgatója, Dr. Takács Menyhért miniszteri osztálytanácsos, Csernyus Béla miniszteri titkár, Dr. Gedényi Mihály min. titkár, az Országos Irodalmi és Művészeti Tanács főtitkára, Dr. Asztalos Miklós nemzeti múzeumi könyvtárnok, a kultuszminisztérium elnöki osztályá­nak előadója, Szalatnyay József tanár, min. előadó, Papp Károly, Marosvásárhely h. polgármestere, Sényi László cs. és kir. kamarás és Molter Károly író, a Kemény Zsigmond Társaság képviseletében, Kárpáthy Sándor, a Filharmóniai Társaság n. v. alelnöke, valamint a Székelyföld polgári és katonai hatóságainak és társadalmi szervezeteinek vezetői és képviselői. A megnyitó ünnepség az országzászló előtt zajlott le, ahol Mikó László főispán üdvözlő beszéde után Szinyei Merse Jenő a következő beszédet mondotta: ,,Magyar Testvéreim! Lelkem meleg szeretetével köszöntöm Marosvásárhely és a Székelyföld közönségét, amikor először lépek székely területre. Magyar Testvéreim! A magyar történet­tudomány, az ősi hagyományok első feljegyzőitől, Árpád-kori kró­nika­íróinktól kezdve egészen a legújabb kutatásokig egyöntetűen vallja­­és meggyőző erővel bizonyítja, hogy a Székelység Hazánk legrégibb lakosai közé tartozik. Erdélyben a székelységnek hon­foglalás előtti időkben visszanyúló kontinuitása kétségtelen. A hon­foglalás idején a mai szász vidéken is letelepedtek. A mai szász helynevekben megtaláljuk a székelyek ősi nemzetségneveit. Szász- Kézd, Szász-Sebes s sok más város, község, folyónév mutatja, hogy a­szászok megtelepedése előtt ezeken­ a területeken is székelyek laktak s ők látták el Erdélynek nemcsak keleti, de déli határ­védelmét is. Később IV. Béla, az Anjouk és a Hunyadiak idejé­ben megindult azután a székelység letelepítése a Kárpátok külső lejtőin is. Ez a letelepítés politikai, gazdasági, társadalmi és különösen a Hunyadiak korában művelődési és vallási téren jelentősen érez­tette hatását a határokon túl is. Tudósaink, íróink és politikusaink számtalanszor megírták és jellemezték már azt a nagyon fontos szerepet, amit egy évez­reden keresztül hűségesen és áldozatosan teljesített a székelység az ország határvédelmében. Joggal nevezték az európai államférfiak hazánkat a Nyugat, a kereszténység védőbástyájának. Ennek a védőbástyának legkeletibb erőssége, őrtornya épen a Székelyföld volt. A Szé­kelyföld és népe azonban nemcsak katonai és politikai értelemben, hanem vallási és művelődési téren is Nyugat legkeletibb állomása. Ami a Székelyföldtől keletre főként Moldovában, elsősorban a XIV—XV. században történt művelődési és vallási téren, az nagyrészben az ott élt magyar, székely és szász papoknak, a mol­dovai és havasalföldi fejedelmek magyar asszonyainak és udvari embereknek volt köszönhető. Ezeken a területeken e korszakban erőteljes nyugati műveltség és vallási élet bontakozott ki és virág­zott s nem a magyarságon és a székelységen múlott, hogy ezek a virágok jórészt idejekorán elhullottak anélkül, hogy megvaik meg­értek s belőlük új hajtások fakadhattak volna. Az anyaország erejének támogatását nélkülöző moldovai magyarságnak és szé­kelységnek megfogyatkozásával s részben a románságba s a keleti egyházba való beolvadásával ezen a területen a nyugati műveltség is lehanyatlott és határvonala a Kárpátok vonulatára húzódott vissza. A székelység azonban a történelem minden viszontagságát, borzalmas viharát szilárdan állta itt, az ősi földön s bár állan­dóan számos idegen befolyás ellen kellett küzdenie, mégis mind­máig megőrizte szellemének és műveltségének hiánytalanul magyar s ennek keretein belül sajátosan székely vonásait. Irodalmán, köl­tészetén és művészetén, amelyeket nem egyszer elszigetelten kellett fenntartania és fejlesztenie, egyaránt megérezzük a helyi zamatot, ez azonban nem különbözik jobban az egyetemes magyar kultúra sajátos ízétől, mint a székely tájszólás a magyar nyelv egyetemes­ségétől. Legnagyobb írói, költői és művészei egyúttal a magyar szellem legkiválóbb képviselői is. Kolozsvári Márton és György, akiknek székely eredetét mind határozottabban igazolja a tudo­mányos kutatás, a középkori magyar művészet legnagyobb magyar mesterei közé tartoznak s eddig ismert egyetlen fennmaradt alko­tásuk, a prágai várban álló Szent György lovasszobor szerves alkotó része a magyar művészet múltjának s azokat az egyetemes magyar vonásokat olvashatjuk le róla, mint akár a jáki apátság templomáról, a kassai Szent Mihály kápolnáról, avagy a székely­­földi s dunántúli falfestmények Szent László legendáiról. A Szé­kelyföld középkori várai és templomai csak részletekben mutatnak fel helyi, sajátosan székelyföldi vonásokat, egészükben, lényegük­ben mit sem különböznek az ország bármely más részében sajnos nem nagy számban ránkmaradt emlékeitől. A magyar művészetnek a század második felében bekövet­kezett újjászületéséből a székelység is kivette a maga tetemes részét, olyan kiváló egyéniségektől gyarapítva a nagy magyar festők pompás galériáját, mint — többek között — Székely Ber­talan és Gyárfás Jenő. Az idegen uralom két szomorú évtizede sem tudta megtörni, de még csak elhalványítani sem az erdélyi s benne a székely lelket és szellemiséget. Vezetők és vezetettek, írók és tudósok, költők és művészek, gazdagok és szegények abban a szilárd egységben fogtak össze és állottak egymás mellett, amelyben évhzszadokon keresztül él ezen a földön maga a székely nép. Az összetartozásnak és sza­badságszeretetnek csodálatos példáit mutatta fel ez a nép. A példa­­mutatásban mindig elől jártak az erdélyi magyar egyházak, ame­lyek évszázadok óta­ a legmelegebb testvéri összefogásban élnek egymás mellett. Kisebb nagyobb erődtemplomai nemcsak a község biztonsága és a székely nép szabadsága felett őrködnek, de féltve őrizték a m­ultban és jelenben a nyugati kultúrát is. Egység és szabadság ! E kettő nélkül sem a székelység sem az egyetemes magyarság nem élhet. Erdély földje hősöket szült mindig. A Bolyaiak, Wesselényiek, Kriza Jánosok, Telekiek, Bethlen Gáborok élete innen indult e/ 201

Next