Szépművészet 5. (1944)

1944 / 3. szám - Művészeti élet

hányszor az ész és hit kettős fényénél mintául vet­ték, tanulmányozták és ápolták őket­. A fent idézett kánon az újszerű alkotásokat az Ordinárius ítéletének veti alá, mielőtt azok a tem­plomban bebocsátást nyernek. Ez az ítélet természe­tesen irányító lesz a lakásokba szánt egyházművé­szet számára is. Az Ordinárius jóváhagyását, fel­téve a formai tökélyt, akkor fogja megadni, ha a művészi ábrázolás nem tartalmaz tévedést, ami elő­fordulhat, ha a művész nem ismeri a katolikus hit­rendszert és bibliát, vagy kifejezetten téves tanok híve; továbbá, ha a művészi alkotás nem tartalmaz illetlen, vagy az ábrázolt szentnek tiszteletével és méltóságával ellenkező elemeket (1279. kánon 3. §), ami megesik, ha a művész a naturalizmus hatása alatt nyers ösztönembert ábrázol a szentben. Előfor­dulhat az is, hogy a formát feloldó expresszioniz­­mus hatása alatt és a kor személytelenítő irányzatá­nak megfelelően a szentet személytelenül, egyénisé­gétől megfosztva festi a művész, vagy egy kubisz­­tikus dekoráció alárendelt figurájaként kezeli, holott a szentek személyek, egyéniségek, karakterek voltak, kikben a lélek formálta a testet, kikben a kegyelem dolgozott és akiknek teste megdícsőülve fog fel­támadni a végítéletkor. E megdicsőülés visszfénye tükröződjék a műalkotáson. Szűz Mária ábrázolá­sánál különösen nem szabad elfeledni, hogy ő a leg­tisztább, legfennköltebb teremtmény volt, Jézus Krisztusnál pedig, hogy emberi természetével az isteni személyiség egyesült. E szempontok mellőzése esetén a festő vagy szobrász egyházművészeti alko­tása nem lesz értékesebb azon édeskés tömeggyárt­mányoknál, melyeket művészi pótlék gyanánt ter­jesztenek a hívő közönség körében. Mindebből következik, hogy a művész csak akkor tud megfelelni egyházművészeti feladatának, ha maga is hívő, vallásos lélek. Művészlelkek általában vallásosak. Voltak gondolkodók, így Goethe, akik azt hitték, hogy a művészet és vallásosság azonos képességek és a művészet pótolhatja a vallást. Ez tévedés, mert mindegyiknek más az anyagi és alaki tárgya. Ellenben mindegyik az Istenből merít, az igazság és szépség forrásából és a művész ihletett­­sége emlékeztet a próféták és szentek revelációt köz­vetítő elragadtatásához. A nagy művészek általában mélyen vallásosak voltak. Michelangelo a Sixtina festésekor csak a bibliát és Dantet olvasta, Rafael utolsó tekintete Urunk színeváltozása című be­fejezetlen képére esett és abból merített vigasztalást. Dürer tanulmányokat festett az imára kulcsolt kéz­ről és — hogy egy nagyon is modern művészt em­lítsek — Cézanne nem tudta lefesteni Clémen­­ceau-t, ,mert ez az ember atheista volt". Amidőn tehát az Egyházművészet a lakásban című kiállítást megnyitom, mint a vallás szerény szolgája, üdvözlöm a művészet szolgáit, mintegy papjait. Üdvözlöm őket annál inkább, mert az itt kiállított alkotásaikban láthatóan megvolt a törek­vés az Egyház szellemének érvényesítésére.“ A kiállításon szereplő művészek: Apátfalvi Czene János, Bányai Ödön, Basilides Barna, Báthory Júlia, Biai Föglein István, Buzi Barna, Conrád Pál, Csúcs Ferenc, ifj. Czene Béla, Eősze András, Eschenbach Jenő, Faddi Förstner Dénes, Feszty Masa, Gábor Móric, Gádor István, Győri Dezső, Hikády Erzsébet, Jálics Ernő, Jankó János, Jeges Ernő, Kállós Ede, Kerényi Jenő, Kovács Margit, Marsovszkyné Szirmai Ili, Mattioni Eszter, Mikus Sándor, Molnár C. Pál, Ohmann Béla, Ősz Dénes, Pándi Kiss János, Pekáry István, Pituk József, Rafael Győző, Rozs János, Ruzicskay György, Szabó Iván, Szigeti István, Szikláné Lám Ilona, Szőnyi István, Szörédi Ilona, Tóth Gyula, Varga Nándor már régóta buzgó mun­kásai a magyar egyházművészetnek. Szereplésük most is nagy örömmel tölt el bennünket. Ismét meg­állapíthatjuk, hogy egyházművészeink tábora állan­dóan erősödik. Pedig a névsor nem is teljes, munka­társainknak jelentős hányada nem szerepel ez alka­lommal. A kiállítás anyaga újabb művészi törekvé­sekről ad számot és magas színvonalat képvisel, amiről egyébként az előbbi névsor is kezeskedik. A bemutatott alkotások egy kis része régebbi keletű, másik kisebb csoportja nem azzal a céllal készült, hogy a magánájtatosságot szolgálja. Az árak ugyan megfelelők, ezeket azonban csak a közönségnek tehetősebb része fizetheti meg. Továbbra is meg­oldatlan az a feladat, hogy a kevésbbé tehetős nagy tömeget hogyan lássuk el ízléstelen giccsek helyett nívós egyházművészeti alkotásokkal? A kiállítás anyaga egy termet töltött be. Az ízléses elrendezés Szipszer Sándornak, a Szalon tulajdonosának érdeme. M. E. A MŰBARÁT szép sikerrel mutatta be Rafael Győző képeit és Halmágyi István szobrait. Ha Rafael művészetét valamely irány képviselő­jeként akarnák meghatározni, először a poszt­impresszionizmusra kellene gondolnunk; kitűnő pél­dája „Feketeruhás nő“ című alkotása, melynek feketeszürke foltjai kifinomodott szín- és forma­kultúrájú művészre vallanak. Otthonosan mozog mind a műfajok, mind a különféle anyagok tágas területén. Keze egyformán képzett, akár mint akva­­rellistáé akár mint krétát, vagy olajfestékes ecsetet forgató művészé­­t egyformán foglalkoztatják szín-, vonal- és formaproblémák. Nem most kell felfedez­nünk a szobrász Halmágyi Istvánt sem. Azok közé a művészek közé tartozik, ki nemcsak hibátlanul beszéli az anyag nyelvét, de ízléssel, érzéssel, lendü­lettel, nem keresett, de a lelke mélyéből dúsan áradó magyarsággal és hiánytalan tudással ékesszavú tol­mácsa a bronznak, az ólomnak, a kőnek, az égetett agyagnak. Monumentális szűkszavúságában is be­szédes alkotás a nagyméretű „ősmagyar“ és muzeá­lis értékű az ólomból alkotott „Múzsafej“ — Szo­­botka Imre és Szandai Sándor magas színvonalú ki­állítása következett.

Next