Szépművészet 5. (1944)
1944 / 3. szám - Művészeti élet
hányszor az ész és hit kettős fényénél mintául vették, tanulmányozták és ápolták őket. A fent idézett kánon az újszerű alkotásokat az Ordinárius ítéletének veti alá, mielőtt azok a templomban bebocsátást nyernek. Ez az ítélet természetesen irányító lesz a lakásokba szánt egyházművészet számára is. Az Ordinárius jóváhagyását, feltéve a formai tökélyt, akkor fogja megadni, ha a művészi ábrázolás nem tartalmaz tévedést, ami előfordulhat, ha a művész nem ismeri a katolikus hitrendszert és bibliát, vagy kifejezetten téves tanok híve; továbbá, ha a művészi alkotás nem tartalmaz illetlen, vagy az ábrázolt szentnek tiszteletével és méltóságával ellenkező elemeket (1279. kánon 3. §), ami megesik, ha a művész a naturalizmus hatása alatt nyers ösztönembert ábrázol a szentben. Előfordulhat az is, hogy a formát feloldó expresszionizmus hatása alatt és a kor személytelenítő irányzatának megfelelően a szentet személytelenül, egyéniségétől megfosztva festi a művész, vagy egy kubisztikus dekoráció alárendelt figurájaként kezeli, holott a szentek személyek, egyéniségek, karakterek voltak, kikben a lélek formálta a testet, kikben a kegyelem dolgozott és akiknek teste megdícsőülve fog feltámadni a végítéletkor. E megdicsőülés visszfénye tükröződjék a műalkotáson. Szűz Mária ábrázolásánál különösen nem szabad elfeledni, hogy ő a legtisztább, legfennköltebb teremtmény volt, Jézus Krisztusnál pedig, hogy emberi természetével az isteni személyiség egyesült. E szempontok mellőzése esetén a festő vagy szobrász egyházművészeti alkotása nem lesz értékesebb azon édeskés tömeggyártmányoknál, melyeket művészi pótlék gyanánt terjesztenek a hívő közönség körében. Mindebből következik, hogy a művész csak akkor tud megfelelni egyházművészeti feladatának, ha maga is hívő, vallásos lélek. Művészlelkek általában vallásosak. Voltak gondolkodók, így Goethe, akik azt hitték, hogy a művészet és vallásosság azonos képességek és a művészet pótolhatja a vallást. Ez tévedés, mert mindegyiknek más az anyagi és alaki tárgya. Ellenben mindegyik az Istenből merít, az igazság és szépség forrásából és a művész ihletettsége emlékeztet a próféták és szentek revelációt közvetítő elragadtatásához. A nagy művészek általában mélyen vallásosak voltak. Michelangelo a Sixtina festésekor csak a bibliát és Dantet olvasta, Rafael utolsó tekintete Urunk színeváltozása című befejezetlen képére esett és abból merített vigasztalást. Dürer tanulmányokat festett az imára kulcsolt kézről és — hogy egy nagyon is modern művészt említsek — Cézanne nem tudta lefesteni Clémenceau-t, ,mert ez az ember atheista volt". Amidőn tehát az Egyházművészet a lakásban című kiállítást megnyitom, mint a vallás szerény szolgája, üdvözlöm a művészet szolgáit, mintegy papjait. Üdvözlöm őket annál inkább, mert az itt kiállított alkotásaikban láthatóan megvolt a törekvés az Egyház szellemének érvényesítésére.“ A kiállításon szereplő művészek: Apátfalvi Czene János, Bányai Ödön, Basilides Barna, Báthory Júlia, Biai Föglein István, Buzi Barna, Conrád Pál, Csúcs Ferenc, ifj. Czene Béla, Eősze András, Eschenbach Jenő, Faddi Förstner Dénes, Feszty Masa, Gábor Móric, Gádor István, Győri Dezső, Hikády Erzsébet, Jálics Ernő, Jankó János, Jeges Ernő, Kállós Ede, Kerényi Jenő, Kovács Margit, Marsovszkyné Szirmai Ili, Mattioni Eszter, Mikus Sándor, Molnár C. Pál, Ohmann Béla, Ősz Dénes, Pándi Kiss János, Pekáry István, Pituk József, Rafael Győző, Rozs János, Ruzicskay György, Szabó Iván, Szigeti István, Szikláné Lám Ilona, Szőnyi István, Szörédi Ilona, Tóth Gyula, Varga Nándor már régóta buzgó munkásai a magyar egyházművészetnek. Szereplésük most is nagy örömmel tölt el bennünket. Ismét megállapíthatjuk, hogy egyházművészeink tábora állandóan erősödik. Pedig a névsor nem is teljes, munkatársainknak jelentős hányada nem szerepel ez alkalommal. A kiállítás anyaga újabb művészi törekvésekről ad számot és magas színvonalat képvisel, amiről egyébként az előbbi névsor is kezeskedik. A bemutatott alkotások egy kis része régebbi keletű, másik kisebb csoportja nem azzal a céllal készült, hogy a magánájtatosságot szolgálja. Az árak ugyan megfelelők, ezeket azonban csak a közönségnek tehetősebb része fizetheti meg. Továbbra is megoldatlan az a feladat, hogy a kevésbbé tehetős nagy tömeget hogyan lássuk el ízléstelen giccsek helyett nívós egyházművészeti alkotásokkal? A kiállítás anyaga egy termet töltött be. Az ízléses elrendezés Szipszer Sándornak, a Szalon tulajdonosának érdeme. M. E. A MŰBARÁT szép sikerrel mutatta be Rafael Győző képeit és Halmágyi István szobrait. Ha Rafael művészetét valamely irány képviselőjeként akarnák meghatározni, először a posztimpresszionizmusra kellene gondolnunk; kitűnő példája „Feketeruhás nő“ című alkotása, melynek feketeszürke foltjai kifinomodott szín- és formakultúrájú művészre vallanak. Otthonosan mozog mind a műfajok, mind a különféle anyagok tágas területén. Keze egyformán képzett, akár mint akvarellistáé akár mint krétát, vagy olajfestékes ecsetet forgató művészét egyformán foglalkoztatják szín-, vonal- és formaproblémák. Nem most kell felfedeznünk a szobrász Halmágyi Istvánt sem. Azok közé a művészek közé tartozik, ki nemcsak hibátlanul beszéli az anyag nyelvét, de ízléssel, érzéssel, lendülettel, nem keresett, de a lelke mélyéből dúsan áradó magyarsággal és hiánytalan tudással ékesszavú tolmácsa a bronznak, az ólomnak, a kőnek, az égetett agyagnak. Monumentális szűkszavúságában is beszédes alkotás a nagyméretű „ősmagyar“ és muzeális értékű az ólomból alkotott „Múzsafej“ — Szobotka Imre és Szandai Sándor magas színvonalú kiállítása következett.