Szépművészet 5. (1944)
1944 / 3. szám - Művészeti élet
mondanivalóját mindig világossá, érthetővé teszi. Ecsetje mélyen nyúl a nép életébe. A magyar föld népének azonban nem etnográfiai külsejét festi; kitűnően meglátott és kitűnően ábrázolt mozdulatokon, beállításokon át a drámaiságig fokozott erővel tudja éreztetni a falu lelkivilágát. „Tűz van“ című képén nyoma sincs a tűz vásári kellékeinek, a riadtan egy irányba lóduló alakokon át mégis szívet szorítóan megérezteti a falu legrettenetesebb veszélyét, a tűzvészt. Az élet harcaitól megviselt „Kocsordi asszonyok“ és — különösen — a „Tehenek“ című alkotásai a legnagyobb értékei, igen komoly értékei a kiállításnak. Kovács Béla nem túlságosan szerény önéletrajzában ezt írja magáról: „ . . . többek közt azt írták (t. i. a párisi lapok), hogy a legnagyobb művészek közt a helyem . . .“, meg később: „ . . . itt dől el, hogy a kiállító csak felkészült ember-e, vagy Isten küldötte, vérbeli művész . . .“ Művei nem igazolják ezt a túlzott önérzetet. Megállapíthatjuk, hogy sokat látott, de keveset dolgozott fel a saját egyéniségébe. Megjegyezzük azt is, hogy túl sok az irodalom, a naív irodalmi asszociáció a műveiben. Tehetségét nem vonjuk kétségbe, de komolyabb felkészültségre van szüksége, hogy maradandóbbat tudjon alkotni. Tasnádi-Fekete József, a szobrász, keménykötésű művész. Alig egy éve volt kiállítása a MŰBARÁT- ban, s már akkor megmondtuk róla, hogy egyként mestere az agyagnak, a kővésőnek meg a fafaragó szerszámoknak. „Fűszeresem“ című terrakottája archaizáló szobor, van benne erő, érzés, őszinte, magától értetődő magyarosság és áhitat anyagával szemben. Szép egy cseresznyefából faragott aktja, múzeális érték Szent Ference. RÓNAY KÁZMÉR A SZINYEI MERSE PÁL-TÁRSASÁG szokásos évi ünnepi ülését február 2-án tartotta a M. Tud. Akadémia üléstermében, melyen az előkelőségek között Szinyei Merse Jenő vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter, Tasnádi Nagy András, az Irodalmi és Művészeti Tanács elnöke jelent meg. Csók István elnök üdvözlő szavai után Sidló Ferenc főtitkár olvasta fel az évi jelentést, melyben közölte, hogy az ezévi Szinyei-jutalmat Dési Fiuber István, a Szinyei-tájképdíjat Iván Szilárd, a Zichy Mihály grafikai díjat pedig Szalay Lajos nyerte el. Ezután Genthon István tartotta meg előadását Munkácsy és Szinyei címmel, melyet lapunk más helyén közlünk. A hagyományos Szinyei-lakoma a Társaság és a Szinyei-család tagjainak részvételével február 8-án volt. Az ünnepi beszédet kezében a Szinyei-serleggel Molnár C. Pál festőművész tarotta. „Elfogódott szívvel állok itt ma este a lakomai fehér asztal előtt — mondotta — és tűnődöm a szerencse szeszélyes forgandóságán, mely megengedte nekem, hogy a mai emlékezetes estén serleget ürítsek Szinyei Merse Pál emlékezetének dicsőségére. Szorongást okozó súlyos feladat ez. A serleget még csak kúszom, különösen, ha Tokaj nedűje gyöngyözik benne, de a beszéd, a szónoklat, nem lévén mesterségem, félelemmel tölt el. Nem mintha nehéz lenne Szinyeiről elmélkedni, hiszen ő olyan nagy, művészete olyan gazdag, hogy az kimeríthetetlen kincsesbánya értekezések számára. Művészete örökbecsű lévén, minden idők generációinak szól és beszéltet magáról. Mindannyian, akik itt együtt ülünk, egyek vagyunk abban, hogy Szinyeit szeretjük és csodáljuk, őt dicsérnem tehát egyenesen hálás feladat. Csakhogy ez már a 24-ik serlegvacsora, nem mondok sokat, ha legalább 20—22-re becsülöm az előttem elhangzott ragyogónál-ragyogóbb serlegbeszédek számát, olyan kiválónál-kiválóbb és hivatott nagyságok ajkáról, akiknek nevét sem merném idézni, félvén, hogy tekintélyük súlya alatt elszáll belőlem az a kevés bátorság is, amit valahogy mégis magamra erőszakoltam. Honnét merítek mégis bátorságot? Először is abból a reményből, hogy itt Szinyeit mindenki szeretvén, sikerülni fog nekem jóindulatukat és elnézésüket megzsarolni, másodszor abból a helyzeti előnyből, hogy megkerülve a bölcselkedő értekezés és esztétikai fejtegetés igényességeit, személyes térre viszem át a szót. Van ehhez jogom? Úgy képzelem, igen. Én ugyanis annak a nemzedéknek vagyok fia, amelyik Szinyeit még színről-színre láthatta, mint a Képzőművészeti Főiskola növendéke olyan időben, amikor az intézet még Szinyei vezetése alatt állott. Igaz, hogy akkor is háború vérzivatarja tombolt felettünk és mi a városban szanaszétszórva kaptuk a művészi oktatás elemeit, de akinek szerencséje volt, láthatta a mestert olykor-olykor az anyaintézetben, vagy a kiállítások megnyitásain. Szerencsének is tartottuk, ha láthattuk, hisz az én generációmat már égi szférák magasságában bálványként tisztelte. Azért tartom magam a mai estén kivételes lénynek, mert elmondhatom magamról, hogy Szinyeit hivatalos környezeten kívül, közvetlen közelből — mit kerteljek —, családi környezetben bámulhattam, mint embert is. Mikor kollégáim, tagtársaim engem jelöltek ki a mai serlegbeszéd megtartására, ez a szempont nem játszhatott szerepet, mert azt hiszem, amit ma este itt elmondok magamról Szinyeivel kapcsolatban, azt eddig még senki sem tudta rólam. Van valami sorsszerűség abban, hogy én erről eddig sohasem beszéltem; mintha valami titokzatos számvetés, valami kivételes alkalomra szánta volna ezt a mai napig szinte titkolt élményemet. Köszönöm kollégáimnak, tagtársaimnak az ötletet, Csók Pista bácsinak, a mi szeretett elnökünknek pedig, hogy az indítványt a megvalósulás útjára bocsátotta. Engedjék meg tehát Hölgyeim, Uraim, hogy a mai serlegbeszéd ne valami nagyigényű, magasröptű esztétikai fejtegetés megnyilvánulásában öltsön formát, mint az eddigiek, legyenek elnézéssel