Szépművészet 5. (1944)

1944 / 1. szám - Művészeti élet

MŰVÉSZETI ÉLET A MAGYAR MŰVÉSZET ÉS „HÍRÜNK A VILÁGBAN“ A „Magyar Csillag“ kitűnő szerkesztője, Illyés Gyula a folyóirat decemberi számának vezér­helyén, a fent idézett címmel, részben a saját éppoly keserű mint egyoldalú tapasztalatai alapján sötét szik­ekkel fest képet arról, miként látja a külföld a magyarsá­got. A riasztó cikk élénk visszhangot keltett s több hivatott toll sietett az erősen elrajzolt képet helyes­bíteni. Könnyed kézzel, de súlyos tájékozatlanság­gal művészi kérdésekhez is hozzányúl, ami köteles­ségünkké teszi, hogy a cikkhez néhány megjegyzést fűzzünk. Olyan kiváló tehetségű költőnek és írónak, mint amilyennek Illyés Gyulát ismerjük és tiszteljük, a legnagyobb naivságokat is meg kell bocsátani, ha nem is szabad szó nélkül hagynunk. Hova­tovább ilyennek számít a magyar népről alkotott kanász­­csikós képlet. Ilyen gunyoros karrikatúra minden nemzetről forgalomban van, főként a színpadi re­vükben, detektív regényekben s más, még sekélyesebb irodalmi műfajokban. Nem kell tragikusan venni s ellenük élesre fent karddal hadakozni. Soha nem ta­pasztaltam, hogy hírünket a hortobágyi csikósok rontották volna, s ha a magyar betyár-romantika, helytelen megvilágításban a külföldi irodalomban itt-ott fel is bukkant, ne felejtsük el, hogy a múlt század közepén s azon túl nálunk is divatozott az irodalomban (könyvben és színpadon) éppúgy, mint a festészetben egy álnépies irány, amely olykor ma is kísért és kelt zavart,­­ amint azt nálam sokkal jobban tudhatja Illyés Gyula. A vezető nagy nem­zetekről is vannak forgalomban hasonló, félig hu­moros térfogalmak, amit ma már a nyárspolgárok sem vesznek komolyan, de az illető nemzetek sem esnek kétségbe miattuk s oly banálisak, hogy a jobb karrikatúrarajzolók sem igen veszik igénybe a felü­letes és könnyelmű, nőt hajhászó franciáról, a globe­trotter angolról, a makarónis, gitáros, gondolás olaszról, az együgyű német Michlről, a rukzakos osztrákról stb. hajdan készült kopott kliséket. Illyés cikkének sok más állítását és beállítását le­hetne vitatni. Nem a mi feladatunk bővebb cáfola­tuk, egy-két erősebb kisiklására mégis rá kell mutat­nunk. A tények kellő ismeretének hiányában állít­hatta csak, hogy „irodalmunk nem tudott érdeklődést kelteni“. Ha e téren, nyelvünk elszigeteltsége foly­tán többet is kell tennünk, mint sok más nemzet­nek, amelynek nyelvét a más anyanyelvűek is értik, sok komoly külföldi irodalmi sikerre hivatkozha­tunk, színpadon (ha a kommerciális színpadi irodal­mat ki is vesszük), szépirodalomban, tudományban. Igazságtalanság volna megfeledkezni idegen­nyelvű folyóirataink ezirányú buzgalmáról. A na­pokban olvashattuk, hogy Benedetto Croce, a ma­gyaroktól olaszok számára szerkesztett Corvina c. folyóiratból halászta elő József Attila verseit s mél­tatta költészetét. Illyés fejtegetéseinek hitelét erősen korlátozza, rontja, hogy egyoldalúan csak a tőle ismerni vélt francia és német viszonyokból vonja le következtetéseit, s teljesen figyelmen kívül hagyja olasz és lengyel barátainkat, a magyarság visszhangját a gazdag olasz és lengyel irodalomban. Tájékozat­lanság — ha nem poétáról volna szó, azt kellene mon­danunk: vétkes tájékozatlanság — azt írni, hogy „hírnevünk sose volt kedvező Európában“. Illyés Gyula ne tudna Szent István és Szent László, árpád­házi Sz. Erzsébet és Sz. Margit, III. Béla, Nagy Lajos, a Hunyadiak európai tiszteletéről? Petőfiről és Jókairól? Kossuthról és Türről? Külföldi egyete­meken már a középkorban tanuló és tanító magya­rokról? Magyar Nobel-díjasokról? A középkor óta idegenben megbecsült, ott dolgozó magyar művé­szekről, ha már Munkácsynak sem bocsát meg? Két magyar zenész — nyilván s joggal Kodály és Bar­tók — külföldi sikerét elismeri. Lisztet nem tartja művésznek vagy nem magyarnak? A cáfoló kérdések hosszú sorát tehetnők még fel Illyésnek. Nincs jó véleménye kultúrdiplomáciánkról s kül­földi ösztöndíjasainkról se, ami pedig a trianoni or­szág felemelkedésének, jó hírünk és tekintélyünk nö­vekedésének egyik legkomolyabb és leghatásosabb eszköze volt, ha itt-ott jelentéktelen és elkerülhetet­len hibák is csúsztak belé. Konkrét adatokkal szol­gálhatnak az illetékes szervek. Mi most csak az ol­vasóinkat közelebbről érdeklő képzőművészeti vo­natkozásokra utalunk néhány szóval, az örvendetes beszámoló vastag kötetet tehetne ki. A céltudatos programmszerűséggel rendezett külföldi kiállítások Rómától Londonig, Barcelonától Varsóig és Stock­holmig szereztek elismerést régi és újabb művésze­tünknek, kocsirakomány számra babért művészeink­nek. Túlzás nélkül, büszkén állíthatjuk — s hivat­kozhatunk a külföldi kritikákra —, hogy modern festészetünk az európai művészet élvonalába került, a vezető nemzetek sorába, messze elhagyva azokat

Next