Szépművészet 5. (1944)
1944 / 1. szám - Művészeti élet
MŰVÉSZETI ÉLET A MAGYAR MŰVÉSZET ÉS „HÍRÜNK A VILÁGBAN“ A „Magyar Csillag“ kitűnő szerkesztője, Illyés Gyula a folyóirat decemberi számának vezérhelyén, a fent idézett címmel, részben a saját éppoly keserű mint egyoldalú tapasztalatai alapján sötét szikekkel fest képet arról, miként látja a külföld a magyarságot. A riasztó cikk élénk visszhangot keltett s több hivatott toll sietett az erősen elrajzolt képet helyesbíteni. Könnyed kézzel, de súlyos tájékozatlansággal művészi kérdésekhez is hozzányúl, ami kötelességünkké teszi, hogy a cikkhez néhány megjegyzést fűzzünk. Olyan kiváló tehetségű költőnek és írónak, mint amilyennek Illyés Gyulát ismerjük és tiszteljük, a legnagyobb naivságokat is meg kell bocsátani, ha nem is szabad szó nélkül hagynunk. Hovatovább ilyennek számít a magyar népről alkotott kanászcsikós képlet. Ilyen gunyoros karrikatúra minden nemzetről forgalomban van, főként a színpadi revükben, detektív regényekben s más, még sekélyesebb irodalmi műfajokban. Nem kell tragikusan venni s ellenük élesre fent karddal hadakozni. Soha nem tapasztaltam, hogy hírünket a hortobágyi csikósok rontották volna, s ha a magyar betyár-romantika, helytelen megvilágításban a külföldi irodalomban itt-ott fel is bukkant, ne felejtsük el, hogy a múlt század közepén s azon túl nálunk is divatozott az irodalomban (könyvben és színpadon) éppúgy, mint a festészetben egy álnépies irány, amely olykor ma is kísért és kelt zavart, amint azt nálam sokkal jobban tudhatja Illyés Gyula. A vezető nagy nemzetekről is vannak forgalomban hasonló, félig humoros térfogalmak, amit ma már a nyárspolgárok sem vesznek komolyan, de az illető nemzetek sem esnek kétségbe miattuk s oly banálisak, hogy a jobb karrikatúrarajzolók sem igen veszik igénybe a felületes és könnyelmű, nőt hajhászó franciáról, a globetrotter angolról, a makarónis, gitáros, gondolás olaszról, az együgyű német Michlről, a rukzakos osztrákról stb. hajdan készült kopott kliséket. Illyés cikkének sok más állítását és beállítását lehetne vitatni. Nem a mi feladatunk bővebb cáfolatuk, egy-két erősebb kisiklására mégis rá kell mutatnunk. A tények kellő ismeretének hiányában állíthatta csak, hogy „irodalmunk nem tudott érdeklődést kelteni“. Ha e téren, nyelvünk elszigeteltsége folytán többet is kell tennünk, mint sok más nemzetnek, amelynek nyelvét a más anyanyelvűek is értik, sok komoly külföldi irodalmi sikerre hivatkozhatunk, színpadon (ha a kommerciális színpadi irodalmat ki is vesszük), szépirodalomban, tudományban. Igazságtalanság volna megfeledkezni idegennyelvű folyóirataink ezirányú buzgalmáról. A napokban olvashattuk, hogy Benedetto Croce, a magyaroktól olaszok számára szerkesztett Corvina c. folyóiratból halászta elő József Attila verseit s méltatta költészetét. Illyés fejtegetéseinek hitelét erősen korlátozza, rontja, hogy egyoldalúan csak a tőle ismerni vélt francia és német viszonyokból vonja le következtetéseit, s teljesen figyelmen kívül hagyja olasz és lengyel barátainkat, a magyarság visszhangját a gazdag olasz és lengyel irodalomban. Tájékozatlanság — ha nem poétáról volna szó, azt kellene mondanunk: vétkes tájékozatlanság — azt írni, hogy „hírnevünk sose volt kedvező Európában“. Illyés Gyula ne tudna Szent István és Szent László, árpádházi Sz. Erzsébet és Sz. Margit, III. Béla, Nagy Lajos, a Hunyadiak európai tiszteletéről? Petőfiről és Jókairól? Kossuthról és Türről? Külföldi egyetemeken már a középkorban tanuló és tanító magyarokról? Magyar Nobel-díjasokról? A középkor óta idegenben megbecsült, ott dolgozó magyar művészekről, ha már Munkácsynak sem bocsát meg? Két magyar zenész — nyilván s joggal Kodály és Bartók — külföldi sikerét elismeri. Lisztet nem tartja művésznek vagy nem magyarnak? A cáfoló kérdések hosszú sorát tehetnők még fel Illyésnek. Nincs jó véleménye kultúrdiplomáciánkról s külföldi ösztöndíjasainkról se, ami pedig a trianoni ország felemelkedésének, jó hírünk és tekintélyünk növekedésének egyik legkomolyabb és leghatásosabb eszköze volt, ha itt-ott jelentéktelen és elkerülhetetlen hibák is csúsztak belé. Konkrét adatokkal szolgálhatnak az illetékes szervek. Mi most csak az olvasóinkat közelebbről érdeklő képzőművészeti vonatkozásokra utalunk néhány szóval, az örvendetes beszámoló vastag kötetet tehetne ki. A céltudatos programmszerűséggel rendezett külföldi kiállítások Rómától Londonig, Barcelonától Varsóig és Stockholmig szereztek elismerést régi és újabb művészetünknek, kocsirakomány számra babért művészeinknek. Túlzás nélkül, büszkén állíthatjuk — s hivatkozhatunk a külföldi kritikákra —, hogy modern festészetünk az európai művészet élvonalába került, a vezető nemzetek sorába, messze elhagyva azokat