Tanu. Németh László kritikai folyóirata 1. (1932-1933)

A Nyugat elődei

olyan finoman futják be a tételt, hogy teljesen eltűnik az, élő lomb mögött. A nép ábrázolásában már nem ilyen természetes. A komoly tanulmányozót megzavarja az a hallgatag respektus, mellyel a nép űrcsodálatát viszonozza a lefele­ sznolt úr. Mint később Ady, ő is Páris és a Puszta közé helyezi magát, de nála a Puszta az, ami Adynál Páris. A paraszt előtt, mint csaknem valamennyi ma­gyar írónak, neki is mithologikus ködök homályosítják el a szemét. Az orosházai dohánykertész lánya, kiben ő a féktelen természet öntisztító, kiválasztó erejét akarta bemutatni, jóval hamisabb figura, mint ellenlábasa, az egyéniségébe belepusztuló arisztokrata nő. Még újság, egzotikum neki a paraszt, de nem azért egzotikum, hogy az legyen, mint az újabb parasztíróknál. Ez az úr meg akarja fejteni, amit tanulmányoz, igazán ismerni akarja a népet. Egyik elbeszélő-kötete, a Puszta könyve: valósá­gos felfedező utazás, nemcsak kocsin a pusztán keresztül, hanem megfigyeléseken át be a puszta lelkébe is. Egy-egy darabján jól látni, hogy ebben a „tárgyilagos“ íróban a tárgy hogyan alakítja a nyelvet, ő, aki bonyolult emberek rajzában tartózkodó, színte­len, itt egy-egy esetben, például a gombamérgezettek leírásában, Móricz bronzszíneit használja. Mint társadalomábrázoló, azt a teljességet ígéri, mely regényírásunkból máig is hiányzik. Széles érdeklődéssel, nagy műveltséggel tompított moralitása egyforma távol áll az úri író leereszkedésétől s a filiszterek csökönyös apos­­toloskodásától. Sokat foglalkozott az Orosháza körüli nazarénu­­sokkal, valami népvallást szimatolt bennük, az elhagyott nép törekvését a felemelkedésre, lehet hogy Tolsztoj hatása alatt, de lehet hogy a Tolsztojéhoz hasonló állapotnak engedve. Első írói lépéseit tette, amikor meghalt. Voltakép még nem is adta rá fejét az írásra. Az irodalomtörténetnek egy lapot üre­sen kell hagynia a neve alatt, kérdőjellel a lap közepén s e kérdő­jel árnyékával minden következő lapon. Ha Justh Zsigmondot mint sokat ígérő dilettánst jellemez­zük, Ambrus ép ellentéte; ő a hivatásos írástudó. Kazinczy óta nem volt író, aki ilyen önfegyelemmel korlátozta volna magát, a mesterségtudásra. Az üvegember, ez jut eszembe, ha olvasom: ember, akinek az a fő írói törekvése, hogy stílusa tiszta üveg legyen, minden szennyező, színező ólom vagy kobalt sótól sza­bad. Vannak emberek, akikkel szemben az az első benyomásunk, hogy tiszták, nemcsak hogy nem piszkosak, de a tisztaság a szenvedélyük. Ambrusban ez a szellemi tisztaságérzet az ural­kodó. A kritikán kezdte, igen fiatalon. Már első írásaiban is feltűnő ez a szellemi purizmus. Gyűlöli a magyarázókat, akik ködöseb­bek, mint a má­s vitatott művekkel szemben majdnem vizsgáló­­bírói hidegséggel jár el, konstatálja ami megvan, eloszlatja a beleképzelte­ a gyanítottat, a legendát. A tiszta vonalakra törekvő ész makacskodik benne. Nem akarja átengedni magát annak a

Next