Tanu. Németh László kritikai folyóirata 1. (1932-1933)
A Nyugat elődei
olyan finoman futják be a tételt, hogy teljesen eltűnik az, élő lomb mögött. A nép ábrázolásában már nem ilyen természetes. A komoly tanulmányozót megzavarja az a hallgatag respektus, mellyel a nép űrcsodálatát viszonozza a lefele sznolt úr. Mint később Ady, ő is Páris és a Puszta közé helyezi magát, de nála a Puszta az, ami Adynál Páris. A paraszt előtt, mint csaknem valamennyi magyar írónak, neki is mithologikus ködök homályosítják el a szemét. Az orosházai dohánykertész lánya, kiben ő a féktelen természet öntisztító, kiválasztó erejét akarta bemutatni, jóval hamisabb figura, mint ellenlábasa, az egyéniségébe belepusztuló arisztokrata nő. Még újság, egzotikum neki a paraszt, de nem azért egzotikum, hogy az legyen, mint az újabb parasztíróknál. Ez az úr meg akarja fejteni, amit tanulmányoz, igazán ismerni akarja a népet. Egyik elbeszélő-kötete, a Puszta könyve: valóságos felfedező utazás, nemcsak kocsin a pusztán keresztül, hanem megfigyeléseken át be a puszta lelkébe is. Egy-egy darabján jól látni, hogy ebben a „tárgyilagos“ íróban a tárgy hogyan alakítja a nyelvet, ő, aki bonyolult emberek rajzában tartózkodó, színtelen, itt egy-egy esetben, például a gombamérgezettek leírásában, Móricz bronzszíneit használja. Mint társadalomábrázoló, azt a teljességet ígéri, mely regényírásunkból máig is hiányzik. Széles érdeklődéssel, nagy műveltséggel tompított moralitása egyforma távol áll az úri író leereszkedésétől s a filiszterek csökönyös apostoloskodásától. Sokat foglalkozott az Orosháza körüli nazarénusokkal, valami népvallást szimatolt bennük, az elhagyott nép törekvését a felemelkedésre, lehet hogy Tolsztoj hatása alatt, de lehet hogy a Tolsztojéhoz hasonló állapotnak engedve. Első írói lépéseit tette, amikor meghalt. Voltakép még nem is adta rá fejét az írásra. Az irodalomtörténetnek egy lapot üresen kell hagynia a neve alatt, kérdőjellel a lap közepén s e kérdőjel árnyékával minden következő lapon. Ha Justh Zsigmondot mint sokat ígérő dilettánst jellemezzük, Ambrus ép ellentéte; ő a hivatásos írástudó. Kazinczy óta nem volt író, aki ilyen önfegyelemmel korlátozta volna magát, a mesterségtudásra. Az üvegember, ez jut eszembe, ha olvasom: ember, akinek az a fő írói törekvése, hogy stílusa tiszta üveg legyen, minden szennyező, színező ólom vagy kobalt sótól szabad. Vannak emberek, akikkel szemben az az első benyomásunk, hogy tiszták, nemcsak hogy nem piszkosak, de a tisztaság a szenvedélyük. Ambrusban ez a szellemi tisztaságérzet az uralkodó. A kritikán kezdte, igen fiatalon. Már első írásaiban is feltűnő ez a szellemi purizmus. Gyűlöli a magyarázókat, akik ködösebbek, mint a más vitatott művekkel szemben majdnem vizsgálóbírói hidegséggel jár el, konstatálja ami megvan, eloszlatja a beleképzelte a gyanítottat, a legendát. A tiszta vonalakra törekvő ész makacskodik benne. Nem akarja átengedni magát annak a