Természettudomány. A Magyar Természettudományi Társulat közlönye 2. (1947)
1947 / 10. szám - Simonyi Károly: Az emberi szem mint mérőműszer
II. ÉVFOLYAM, 10. SZÁM, 1947. OKTÓBER. TERMÉSZETTUDOMÁNY A MAGYAR TERMÉSZETTUDOMÁNYI TÁRSULAT KÖZLÖNYE Az emberi szem mint mérőműszer. A külvilágról érzékszerveink útján közvetlenül szerzett ismereteink természettudományos világképünk kialakításához nem elegendők. Különböző műszereket kell szerkeszteni, hogy azok segítségével — helyettesítve egyes érzékszerveinket, vagy azok hatósugarát messze kitágítva — kvantitatív természettörvényekhez jussunk. Az érzékszervek szerepét végül annyira le lehet csökkenteni, hogy mint Einstein megállapította, a fizika művelésére, tehát a természettudományos igazságok felfedezésére és igazolására, képes a teljesen süket, tapintó, szagló, ízlelő érzékétől megfosztott, egyszemű fizikus is, mert egy szemével sem észlelhet mást, mint csupán azt, hogy egy mutató egy skálaosztással egybeesik. Ennek természetes következménye, hogy érzékszerveinket, mint megfigyelő eszközöket a laboratóriumi műszerek mellett bizonyos lekicsinyléssel kezeljük. Ezt Helmholtz sokszor idézett szavai fejezik ki szemléletesen a szemre vonatkozólag: „Wenn ein Optiker einem ein so nachlässig konstruiertes Instrument, wie es das Auge darstellt, anzubieten wagte, würde man es mit Protest zurück weisen“. Helmholtz természetesen maga is tisztában volt azzal, hogy ez csak a szem optikájára vonatkozik, és ha a műszerésznek azt a megbízatást adta volna, hogy olyan műszert készítsen, amelynek mindazt el kell végeznie, amit a szemnek, akkor aligha tudta volna elérni a szem tökéletességét. Hogy érzékszerveink a maguk egészében élettani szempontból tökéletes berendezések, többé-kevésbbé mindnyájan elismerjük. Az alábbiakban azonban látni fogjuk, hogy szemünk bizonyos szempontból mint műszer is felveszi a versenyt a legjobb laboratóriumi készülékekkel. Nézzük meg, mik azok a tulajdonságok, amelyek valamilyen behatásra reagáló berendezést műszerré tesznek. Vegyünk konkrét példát: fényintenzitást akarunk mérni. Készülékünket a mérendő intenzitás hatásának tesszük ki és leolvassuk mutatója állását. Ez egy számot ad eredményül. Már most ezt a készüléket akkor fogjuk műszernek nevezni, ha azonos körülmények között mindig ugyanazt a számot kapjuk, lehetőleg pontosan, vagyis, ha a mérés reprodukálható. Ezzel kapcsolatban az érdekel bennünket, mi a legkisebb intenzitáskülönbség, amit még észlelhetünk, és mekkora a műszeren még éppen mérhető legkisebb mennyiség, más szóval mekkora a műszer érzékenysége? Eggyel tisztában kell lennünk: maguk az érzetek kvalitatívek, mint a szín, a hangmagasság, vagy akár az intenzitáserősség különböző fokai. 19