Turán. A Turáni Társaság folyóirata 18. (1935)
1935 / 1-4. szám - Bán Aladár: A százéves Kalevala
2 BÁN ALADÁR szegényes faházikó, melyben e küldetésszerű nagyember tölté gyermekkorának nélkülözésekkel teli éveit. Egész életében szerény és kevéssel beérő ember maradt, kinek igénytelensége, szorgalma és kedves humora mindenkinek szívét megnyerte. Bár ilymódon magánélete is példakép ragyoghat nemzete előtt, de mégis igazi nagy emberré az a ritka, úgyszólván apostoli lelkűlét avatta őt, amely abban nyilvánult, hogy kora ifjúságától kezdve lankadatlanul, úgyszólván szenvedélyesen szerette népét és annak ősi hagyományait. Bár előtte is többen foglalkoztak a finn folklórkincsek gyűjtésével s némelyek már a XVIII. században működött Portban óta felismerték azok mérhetetlen jelentőségét, de ő volt az első a tekintetben, hogy e hagyományoknak döntő jelentőséget tulajdonított nemzete művelődésében. Az általa tíz hosszú és fáradságos vándorúton följegyzett népverseket, az úgynevezett runókat, a régebbi gyűjtemények anyagával kiegészítve, összefüggő elbeszélő költeménnyé fűzte egybe s így megvalósította a jeles régi finn tudósnak, Gottlundnak 1817-ben írt e jósihletű szavait: „Ha összegyűjtenék a régi finn népdalokat s azokból rendszeres egészet alkotnának, az új Homérosz, Osszián vagy Niebelungenlied lehetne, s a finn nemzeti érzés dicsőséggel és fénnyel ébredhetne önálló létre.“ Az éposz első kiadásának kézirata, mint említők, 1835 február 28-án készült el s 32 énekben 12.078 sort tartalmazott, míg a második, az újabb gyűjtések eredményeivel kiegészített s 1849-ben megjelent kiadás 50 tunóból áll 22.795 sorral, s így majdnem mégegyszer akkora, mint az első kiadás. Mikor ma a Kalevaláról beszélünk, mindig ezt a második, bővebb formát értjük. Hiú törekvés volna a Kalevala tartalmát könnyen érthető alakban és teljes egészében előadni, mert e költeménynek leggyöngébb oldala a szerkezet. Már az említett német tudós, Steinthal megállapította, hogy a világ eposzai szerkezetre nézve három csoportba oszthatók: vannak tökéletes szerkezetűek, amelyekben minden részlet szorosan egybefügg, ilyenek a homéroszi költemények; vannak továbbá olyanok, amelyeknek részei lazán függnek össze, de az egyetlen, kiemelkedő főhős személye mégis egységes képet varázsol elénk, ilyen a Niebelungenlied és a Karevspoeg; végül a harmadik csoportba azok tartoznak, amelyek tulajdonképen keretes elbeszélések és csupán a nyelv, a verselés, meg az összes részeken átvonuló azonos népiesség kapcsolja őket össze. Ilyen kaleidoszkópszerűleg egybeállított mozaikmű a Kalevala. Épp ezért a dicsőítés mellett mindjárt az első években felhangzottak a kifogások is, amelyek azóta időnként meg-megújulnak az esztétikusok ajkán s rámutatnak a költemény szerkezetének gyöngeségére s több, feltűnő ellenmondására. Kisebb jelentőségű ellenmondásokra még Homérosznál is akadunk, de a Kalevalában levő ellenmondások némelyike, mint ezt már Krohn Gyula megállapította, valóban súlyos. így, teszem, Väinämöinenről, az éposz legkimagaslóbb alakjáról azt olvassuk az első zunóban, hogy Ilmatartól, a jég halhatatlan tündérétől született s az V. runóban Väinämöinen mégis anyja sírjához megy vigaszt keresni szerelmi bánatában, a XLVII. runóban pedig találkozik a levegő tündérével, tehát anyjával, aki teljesen idegennek tekinti őt és jótanáccsal látja el. Még furcsább helyzet áll elő a szépségéről híres Kullervo-epizódban. Ebben el van mondva két testvér véres viszálya. Antaro kiirtja testvérének, Kalervónak egész nemzetségét, kivéve egy leányt, aki elmenekül s később Kullervót, az epizód főhősét szüli. Kullervo mégis később feltalálja atyját, akinek semmi baja sincs, így tehát az apai vérbosszú oka megszűnik, ám Kullervo mégis harcba indul és bosszút áll Antamon oly bűnért, amely meg sem történt.