MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 24. ÉVFOLYAM (1975)
1975 / 1. sz. - TANULMÁNYOK - MEZEI OTTÓ: Az Orsz. M. Kir. Iparművészeti Iskola (1880-1944) oktatási rendszere és forrásai
követeli a neves üvegtervező művész, Róth Miksa —, ahol ne akarjanak mindenáron művészeket nevelni, hanem ahol a kellő képzettséggel bíró, tanult és tehetséges műiparosok műipari tudásukat művészivé fejleszthessék." „Nem lehet más a jelszó — hangoztatja az egyik minisztériumi szakember —, mint az, hogy ezentúl elsősorban a tömegek életét kell művészivé tennünk úgy, hogy aránylag olcsó formában és anyagban művészi és jó tömegcikkeket bocsátunk a rendelkezésükre." Új oktatási rendszer kidolgozására a szükséges feltételek hiányában s az idő rövidsége miatt nem kerülhetett sor. IV. A Horthy-korszak első évei az iskola történetének válságokkal terhes időszaka. Elbocsátás, zaklatások, kényszerszünet jegyében indul meg az oktatás 1919 őszén, a növendéki anyag színvonala a határon túli szakiskolák kiesése folytán igen alacsony. Egyelőre a háború végén életbe lépett reform marad érvényben: a felvettek közül a belsőépítészek, ötvösök és a textilesekből a ruhavarrás, divattervezés, színpadi, históriai kosztümrajzolás oktatásában részesülendők egyéves műhelygyakorlatot kötelesek végezni, a belsőépítészek asztalosüzemben, az ötvösök szükség esetén az iskola műhelyében, a divatrésztextilesek ruhavarró műhelyben. Ez az egy év a laza munkafegyelem miatt igen csekély mesterségbeli ismeretet adott, a felvettek jó része vissza sem tért az iskolához. A textilesek közül az „ornamentális irányúak" (csipke, hímzés, batik), valamint a díszítőfestők,szobrászok és a grafikusok az előzetes műhelygyakorlat alól mentesültek. 1919/1920-ban újra megindul az időközben szünetelt kisplasztikai oktatás, szoros kapcsolatban a kerámiai osztállyal. Az előzetes - bár tessék-lássék műhelygyakorlatra azért is szükség volt, mivel a technikai felszereltség és a műhelyek évről évre szomorúbb képet mutattak. Számottevő felújításra csak a harmincas évek második felében kerül sor. Ugyanakkor a növendéki létszám a húszas évek közepétől ismét felduzzadt: 250 körül mozgott, ami nagyjából a háború előtti évekével ( !) azonos. Tantervi változtatás szándéka nem merül fel, az oktatás alapja továbbra is a síkdíszítményes népművészet, a feltételezett reprezentációs igény. Gróh István — aki ezekben az években tovább vezeti az iskolát - éles szemmel reagál a történelmi stílusok újbóli feléledésére, a „csupasz geometriai formák" visszahatásaként fogja fel. Úgy gondolja, hogy a históriai formák „nemzeti provincializmusunkkal" átitatva nemesebb megjelenést öltenek: „Ha elmélyednek tervezőink az erdélyi reneszánsz formáiba, és terveznek egy Bethlen Gábor szobát, bizony lesznek megrendelők, akik megbecsülik ezt. És adjunk a magyaros históriai formáknak magyar nevet." Így javasolja XIV. Lajos stílusának magyar változatára a II. Rákóczi Ferenc stílusa, XV. Lajos stílusára az Esterházystílus elnevezést. . . Gróh 1926-ig, több mint negyedszázadon át állt az iskola kötelékében. Utolsó műve, az Új magyar díszítések (1929), „a Huszka-féle irány utolsó fellobbanása" (Győrffy István) fenntartásos fogadtatásra talált. Távoztával, még egy későbbi kísérlettől eltekintve, az Iparművészeti Iskola alapjaiban el is szakadt a népművészettől, bár a hivatalos nyilatkozatok fontosságát továbbra is hangsúlyozzák. Az iskola közreműködésével készült Magyaros ízlés (1930), a népművészetből táplálkozó „iparművészeti példatár" jellegzetes terméke, a háború előtti törekvések utórezgése. A népművészeti irány másutt, elsősorban a női ipariskolákban támadt fel a népi hímzés felélesztésével. A konszolidációt az iskola az 1924-es új szervezeti szabályzat életbe léptetésétől várja. Eszerint az iskola felelős vezetője a két-két évre választott igazgató, aki az iskola oktatását és belső ügyeit az igazgató tanáccsal együttesen irányítja. Az oktatás ideje hat évre emelkedik : a hároméves alsófokú szaktanfolyam „a választott művészeti iparágban megkívánt általános elméleti és gyakorlati kiképzést nyújtja", a hároméves felsőfokú „a műízlés legmagasabb követelményeinek megfelelő, önállóan alkotni képes iparművészek nevelését célozza". Az alsófokú szaktanfolyam eredményességéhez szükséges feltételek hiányában oktatási ideje 1929-ben egy évre csökkent, az általános előkészítő osztályra. A módosító rendelkezés szerint ezt követi a továbbra is hároméves iparművészeti szaktanfolyam, majd a kétéves művészképző. Ezzel az iskola szervezeti felépítése hivatalosan is akadémiai jelleget öltött, éppen azokban az években, amikor az iskola bármilyen kívülről jövő egészséges kezdeményezés elől mereven elzárkózott. A szakosztályok tagozódása és az ott folyó munka lényegében a korábbi rendszert követi: 1. Építő-iparművészet : bútortervezés, műhelygyakorlatok, középítéstan, belső kiképzések, építő-iparművészeti tervezés, magyar otthon és családi házak. 2. Díszítőfestészet : festési technikák, művészi tervezések, szcenikai gyakorlatok. 3. Díszítőszobrászat: általános műhelyszerű kiképzés, gipsz-, kő-, fafaragás, épületszobrászat, sokszorosító technikák, művészi tervezések, plakett- és éremművészet, monumentális és kisplasztika. 4. Grafika : grafikai eljárások, sokszorosítási technikák, művészi tervezések, tipográfiai és könyvkötési műhelygyakorlatok. 5. Kerámika („egyéni zamatú" kerámia, megkülönböztetésül a fazekasság „művészi tökélyétől"): mintázás, agyagipari technológia, művészi tervezés, műhelygyakorlatok. 6. Ötvös-ékszerészet, zománcozás , technológia, művészi tervezés és gyakorlati kiképzés. 7. Textilművesség : textiltechnikák, műhelyoktatás, művészi tervezések, kolorista kémia. 1924 és 1936 között, Gróh és Helbing Ferenc igazgatósága alatt az iskola ellátottságában, technikai felszereltségében kevés változás történt. 1925-ben bronzöntő műhely létesült, az érem- és plakettművészeti, továbbá a színpadtechnikai osztály az 1927/1928-as tanévben indul meg. Az utóbbi „a modern színpadművészet keretébe tartozó valamennyi festészeti, díszletezési, kosztümtervezési, filmszcenáriumi feladat gyakorlására kívánt alkalmat nyújtani". Az osztály növendékei az Operaház szcenikai műtermeiben szerezték meg a monumentálisabb kivitelezésekben való jártasságot. A szakosztályok közül a húszas évek végén a textil mutat figyelemreméltóbb közeledést a mindennapi élet és a gyáripar igényeihez. A Muhits Sándor és Keresztes Tibor vegyészmérnök irányítása alatt álló szakosztály elsősorban a géppel végezhető textiltechnikákkal, szövéssel, szövött áruk nyomásával, az idetartozó fizikai és kémiai ismeretekkel, színálló és mosható festékgyakorlatokkal foglalkozott. A New York-i Adams Gould selyemnyomógyár és a párizsi Hans Brothers cég a növendékek készletben levő selyemminta terveiből egy sorozatot vásárolt és nagyobb megrendelést tett újabb divatmintákra, festett és batikolt selyem- és pamutmunkákra. A végzett iparművész társadalmi megbecsültsége és foglalkoztatása körül a háború előtti állapothoz hasonlóan folytonos a zavar. Nem sokat segített a szerzői jog 66. íjának 1922-es átalakítása, amely voltaképpen egy több évtizedes fejlődés törvénybe foglalt rögzítése. Az új paragrafus kimondja, hogy az iparművész „teljes értékű szerző", hasonlóan a képzőművészhez, míg korábban iparosnak minősült. Elek Artúr nyomban a művészet nagy korszakait álmodja vissza: „Elképzelni is gyönyörűség, milyen érdekes és eredeti képet kapna a budapesti utca kopársága, ha színekkel és tetszetős alakzatokkal díszítenék föl a tehetséges művészek". Ezzel szemben iparművészeti termelésünk túlnyomó része kis műhelyekből került ki, és egy-két agyagipari és bútorgyárat kivéve iparművészeink mindössze a napi szükséglet kielégítésére dolgoztak. Nem vettünk részt az 1925-ös párizsi nemzetközi iparművészeti kiállításon sem. Az általános pangás a korábban tehetősebb középosztály elszegényedésének természetes következménye, a sajtó az iparosság művészi képzetlenségét marasztalja el. „Mindaddig, míg az ízléskultúra terén nem áll be javulás, míg a nagyközönség és az iparosság széles rétegei nem tudják művészi és technikai szempontból egyaránt helyesen megítélni az iparművészet körébe tartozó dolgok 48