MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 24. ÉVFOLYAM (1975)
1975 / 1. sz. - TANULMÁNYOK - MEZEI OTTÓ: Az Orsz. M. Kir. Iparművészeti Iskola (1880-1944) oktatási rendszere és forrásai
kat, addig iparművészetünk színvonalának általános emeléséről szó sem lehet" — hangzik el az első magyar irodalmi és művészeti kongresszus alkalmával, 1928-ban. Az iskola növendékei továbbra is a feltételezett reprezentációs igény jegyében rendezik hazai és külföldi kiállításaikat, munkabemutatóikat, holott az idő már mást követelne. Meg is jegyzi az 1925-ös Magyar iparművészeti és iparrajzoktatási kiállítás kritikusa, hogy a további kiállításokon „egyszerű, de finom ízléssel megalkotott tárgyak, tervek, megoldások nagyobb számban volnának bemutatandók a közönség és az iparosok ízlésének irányítására". A szerzői jog kiterjesztésének mindössze etikai értéke volt. Az iparművész cím nem volt képesítéshez kötve, az iparművész „szabad művésznek" számított, és „viselhette a címet büntetlenül azoknak a kárára, akik évekig tanultak és képesítést szereztek" — említi panaszbóan Helbig Ferenc 1936-ban az iskolát ért támadások során. A IV. év elvégzésével kiadott diploma (végbizonyítvány) munkakönyv váltására és hathavi műhelygyakorlat igazolása esetén a tanult szakmával rokon iparágak önálló művelésére, iparigazolvány váltására adott lehetőséget, továbbá iparostanonc iskolákban és tanonctanfolyamokon, a megfelelő szakon, ipari szakrajz és szaktárgyak tanítására. A művészképző elvégzése tanonciskolai rajztanítói pályára képesítő szakoklevelet biztosított. Üzemben munkásként elhelyezkedni csak szakszervezeti tagsággal lehetett. A belsőépítészeti szakosztályt végzett növendékek az oklevél értelmében jogosultak a belsőépítész címet használni, e helyett javasolja Hikisch Rudolf a Képzőművészeti Tanács ülésén az iskolai szóhasználatban is bevett építő-iparművész címet. A Mérnöki Kamara jogszabályai alapján viszont az építész cím viselésére csak műegyetemi végzettségű jogosult. Az okleveles építészek és a felső építőipariskolát végzett építőmesterek részéről ismételten elhangzott a panasz, hogy az építészettel kapcsolatos matematikai és technikai tárgyak az Iparművészeti Iskola oktatásában nem szerepelnek. Az iparművész státus bizonytalanságát és a kellő társadalmi igény hiányát a kormány ad hoc intézkedésekkel és nyilatkozatokkal igyekszik áthidalni. Az Iparművészeti Iskola szűkös anyagi helyzete már 1921-ben a nemzetgyűlés elé került a közoktatásügyi tárca költségvetésének vitáján, ennek volt „eredménye" a szerzői jog kiterjesztése. 1926-ban a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium felhívást intéz valamennyi kormányhatósághoz, törvényhatósághoz és egyházi főhatósághoz az iparművészek pártolása és foglalkoztatása érdekében. A következő évben az Iparművészeti Társulat elnöke úgy nyilatkozik, hogy „a kézműipar megmaradása. . . nemcsak szociálpolitikai, hanem általános politikai kívánalom is, mert az állam biztonsága, stabilitása és nyugalma nagymértékben függ az önálló egzisztenciák számától és ezeknek boldogulásától". 1935-ben Wlassics Gyula államtitkár nyilatkozata szerint az Iparművészeti Iskola „fényesen betölti hivatását". A kijelentés egy évvel azelőtt hangzik el, hogy a kultusztárca költségvetési vitáján súlyos elmarasztalás éri az iskolát az egyoldalú akadémikus oktatás miatt. A húszas években a németországi Bauhaus eredményesen, lépésről lépésre oldotta meg mindazt a problémát, amely a századfordulóval csődtömegként szakadt az európai művészetoktatásra. Valójában nem volt iparművészeti iskola, a műhelyoktatást az eredendő alkotókészség kifejlesztésének szolgálatába állította. Gropius, az iskola alapítója és programadója, az Arts and Crafts Movement eszmevilágából indult ki, magáévá tette a progresszív német és osztrák művészetpedagógiai elméletet és gyakorlatot (A. L. Merz, Cizek, Josef Hoffmann), s mindezt az avantgarde törekvésekkel, elsősorban a konstruktivizmussal termékenyítette meg. Mint a Werkbund tagja és Muthesius híve, a kizárólag praktikus célokat szolgáló minőségi kézműipart — bár az iskola a „szabad művészet" gyakorlásától sem zárkózott el — a szériatermék tervezésével és kivitelezésével kötötte össze. Az alkotás, illetve az ipari termék konstruktív értelmezéséből adódóan az oktatás az építészetben találta meg végső célját és kifejeződési formáját, a dinamikus térbeli gondolkodás azonban valamennyi oktatási ágra, az alkotó tevékenység egész körére rányomta bélyegét. A Magyar Iparművészet kezdettől fogva figyelemmel kíséri a Bauhaus működését. Az iskola tevékenysége az első években jobbára a kézműipar jegyében állott. Gropius 1923-ban lép elő a művészetet és a technikát „új egységbe" forrasztó programmal, amely a konstruktivizmus és az új építészet (racionalizálás, szabványosítás) hangsúlyozott szerepét jelentette. A lap az 1925-ös párizsi nemzetközi iparművészeti kiállítás szovjet konstruktivista csoportját éppúgy elmarasztalja, mint a bauhausos Molnár Farkas Andrássy úti tervkiállítását. A „mérnökesztétikát", „a formák puritán tisztaságát meg annak kultuszát" egy későbbi nemzedék szolgálatára tartja alkalmasnak. Fenntartással fogadja a „radikális úttörőket", akik „egyforma típusú házakat, kényelmes, de sajátszerű lakásokat, lapos tetőket, szabványbútorokat, gépileg előállítható alkatrészeket kívánnak". Ennek ellenére a lap 1928-ban leközli Molnár Farkasnak az új fémbútorokról írt cikkét. A harmincas években az Iparművészeti Iskola növendékei terveznek is interieuröket fémbútorral, ugyanúgy Bauhaus indítású épületeket. Iskolánk 1930-ban nagyszabású jubiláris kiállítással ünnepli fennállásának 50. évfordulóját. A látványos és a kormány legmagasabb elismerését kivívó kiállítás joggal gondolkodtatja el a korszerű magyar iparművészet jövőjéért aggódó építészeket és tervezőket. Ugyanebben az évben az Iparművészeti Múzeum az ugyancsak jubiláló bécsi testvérintézet növendéki anyagát mutatja be. A Magyar Iparművészet a kiállítást hűvösen fogadja, „a múlt ismeretének teljes megtagadását" rója fel. A Bauhaus oktatási rendszere körül támadt ellentétek, amelyek 1933-ban Hitler uralomra jutásával az iskola bezáratásához vezetnek, nálunk is ezekben az években élesednek ki. A küzdelem a népművészeti hullám pillanatnyi elültével a célszerű puritán forma és a technikai fejlődés jogainak elfogadtatásáért folyt. Ebben közrejátszhatott, hogy az 1934. évi VIII. törvénycikk az Iparművészeti Múzeum önállóságát megszüntette, és azt a Magyar Történeti Múzeumhoz csatolta. A vezető szerepet ebben a küzdelemben az új építészettel rokonszenvező vagy annak szellemében dolgozó építészek játszották, akik elsősorban a Tér és Formában publikáltak. Kozma Lajos 1930-ban újra megfogalmazza a feledésbe merült igazságot: ,,A művészet gerince sohasem a dísz volt, — hanem a forma; a jó tervező nem a díszből indul ki . . ., hanem a formából —, a dísztelen formából, mely a szükséglet és a technikai felépítés ötvözetéből nyeri rangját." Reformjavaslataival az Iparművészeti Iskolához fordul, a műhely-és művészetoktatást az idő követelményeivel összhangban kívánja látni. A díszítő hajlam levezetésére elegendőnek tartja a grafikát és a textilt, a bútor használati tárgy, a tervezőnek szigorúan ehhez a funkcióhoz kell tartania magát. A lakásművészet viszont — építészet: „Az építészet és a lakásművészet egy térművészet." Példaként Kaesz Gyula növendékeinek munkáit hozza fel, azokét, akik „a mai ipari alkotás legtisztább céljait össze tudták hangolni a mai polgár, munkás, földműves lakáskultúra megnemesítésével". A növendéki anyagban szerepelnek szériabútorok, árumintavásár-fülke terve, árusítópavilon, hálószoba : 10 méretű modellje (kísérletek anyag-, szín-, forma-és térhatások megfigyelésére), valamint nyolc kombinációpélda egy tizenkilenc alkatrészes összerakható szériabútor típus változataiból. Az utóbbinál a feladat olyan legegyszerűbb bútorelemek alakítása volt, amelyek egymás közt végtelen változatokban kombinálhatók és a szekrénybútoroknak majd minden használt változatát kiadják megfelelő arányokkal és nyugodt formahatás biztosításával. Kozma Lajos ezekben az években az Atelier-iskola lakásművészeti osztályát vezette, ahol a növendékek kéthónapos szerkezeti és anyagismeret után, a térproblémából kiindulva, az önálló tervezés gondolatmenetébe élték bele magukat, így tanulták meg, hogy minden egyes részletnek az egészbe való beleolvasztása,s nál a résznek és az egésznek tökéletes és egyidejű átéléésére van szükség. Az alaprajz készítésénél a kialakulás 49 4 Művészettörténeti Értesítő