MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 24. ÉVFOLYAM (1975)

1975 / 1. sz. - TANULMÁNYOK - MEZEI OTTÓ: Az Orsz. M. Kir. Iparművészeti Iskola (1880-1944) oktatási rendszere és forrásai

kat, addig iparművészetünk színvonalának általános emeléséről szó sem lehet" — hangzik el az első magyar irodalmi és művészeti kongresszus alkalmával, 1928-ban. Az iskola növendékei továbbra is a feltételezett reprezen­tációs igény jegyében rendezik hazai és külföldi kiállítá­saikat, munkabemutatóikat, holott az idő már mást kö­vetelne. Meg is jegyzi az 1925-ös Magyar iparművészeti és iparrajzoktatási kiállítás kritikusa, hogy a további kiál­lításokon „egyszerű, de finom ízléssel megalkotott tár­gyak, tervek, megoldások nagyobb számban volnának bemutatandók a közönség és az iparosok ízlésének irá­nyítására". A szerzői jog kiterjesztésének mindössze etikai értéke volt. Az iparművész cím nem volt képesítéshez kötve, az iparművész „szabad művésznek" számított, és „visel­hette a címet büntetlenül azoknak a kárára, akik évekig tanultak és képesítést szereztek" — említi panaszbóan Helbig Ferenc 1936-ban az iskolát ért támadások során. A IV. év elvégzésével kiadott diploma (végbizonyítvány) munkakönyv váltására és hathavi műhelygyakorlat iga­zolása esetén a tanult szakmával rokon iparágak önálló művelésére, iparigazolvány váltására adott lehetőséget, továbbá iparostanonc iskolákban és tanonctanfolyamo­kon, a megfelelő szakon, ipari szakrajz és szaktárgyak tanítására. A művészképző elvégzése tanonciskolai rajz­tanítói pályára képesítő szakoklevelet biztosított. Üzem­ben munkásként elhelyezkedni csak szakszervezeti tag­sággal lehetett. A belsőépítészeti szakosztályt végzett növendékek az oklevél értelmében jogosultak a belső­építész címet használni, e helyett javasolja Hikisch Ru­dolf a Képzőművészeti Tanács ülésén az iskolai szóhasz­nálatban is bevett építő-iparművész címet. A Mérnöki Kamara jogszabályai alapján viszont az építész cím vise­lésére csak műegyetemi végzettségű jogosult. Az okleve­les építészek és a felső építőipariskolát végzett építőmes­terek részéről ismételten elhangzott a panasz, hogy az építészettel kapcsolatos matematikai és technikai tár­gyak az Iparművészeti Iskola oktatásában nem szere­pelnek. Az iparművész státus bizonytalanságát és a kellő tár­sadalmi igény hiányát a kormány ad­ hoc intézkedésekkel és nyilatkozatokkal igyekszik áthidalni. Az Iparművé­szeti Iskola szűkös anyagi helyzete már 1921-ben a nem­zetgyűlés elé került a közoktatásügyi tárca költségveté­sének vitáján, ennek volt „eredménye" a szerzői jog ki­terjesztése. 1926-ban a Vallás- és Közoktatásügyi Mi­nisztérium felhívást intéz valamennyi kormányhatóság­hoz, törvényhatósághoz és egyházi főhatósághoz az ipar­művészek pártolása és foglalkoztatása érdekében. A kö­vetkező évben az Iparművészeti Társulat elnöke úgy nyilatkozik, hogy „a kézműipar megmaradása. . . nem­csak szociálpolitikai, hanem általános politikai kívánalom is, mert az állam biztonsága, stabilitása és nyugalma nagymértékben függ az önálló egzisztenciák számától és ezeknek boldogulásától". 1935-ben Wlassics Gyula államtitkár nyilatkozata szerint az Iparművészeti Iskola „fényesen betölti hivatását". A kijelentés egy évvel az­előtt hangzik el, hogy a kultusz­tárca költségvetési vitá­ján súlyos elmarasztalás éri az iskolát az egyoldalú aka­démikus oktatás miatt. A húszas években a németországi Bauhaus eredmé­nyesen, lépésről lépésre oldotta meg mindazt a problémát, amely a századfordulóval csődtömegként szakadt az európai művészetoktatásra. Valójában nem volt ipar­művészeti iskola, a műhelyoktatást az eredendő alkotó­készség kifejlesztésének szolgálatába állította. Gropius, az iskola alapítója és programadója, az Arts and Crafts Movement eszmevilágából indult ki, magáévá tette a progresszív német és osztrák művészetpedagógiai elmé­letet és gyakorlatot (A. L. Merz, Cizek, Josef Hoffmann), s mindezt az avantgarde törekvésekkel, elsősorban a konstruktivizmussal termékenyítette meg. Mint a Werkbund tagja és Muthesius híve, a kizárólag praktikus célokat szolgáló minőségi kézműipart — bár az iskola a „szabad művészet" gyakorlásától sem zárkózott el — a szériatermék tervezésével és kivitelezésével kötötte össze. Az alkotás, illetve az ipari termék konstruktív értelmezé­séből adódóan az oktatás az építészetben találta meg végső célját és kifejeződési formáját, a dinamikus térbeli gondolkodás azonban valamennyi oktatási ágra, az al­kotó tevékenység egész körére rányomta bélyegét. A Magyar Iparművészet kezdettől fogva figyelemmel kíséri a Bauhaus működését. Az iskola tevékenysége az első években jobbára a kézműipar jegyében állott. Gropius 1923-ban lép elő a művészetet és a technikát „új egy­ségbe" forrasztó programmal, amely a konstruktivizmus és az új építészet (racionalizálás, szabványosítás) hang­súlyozott szerepét jelentette. A lap az 1925-ös párizsi nemzetközi iparművészeti kiállítás szovjet konstrukti­vista csoportját éppúgy elmarasztalja, mint a bauhausos Molnár Farkas Andrássy úti tervkiállítását. A „mérnök­esztétikát", „a formák puritán tisztaságát meg annak kultuszát" egy későbbi nemzedék szolgálatára tartja al­kalmasnak. Fenntartással fogadja a „radikális úttörő­ket", akik „egyforma típusú házakat, kényelmes, de sajátszerű lakásokat, lapos tetőket, szabványbútorokat, gépileg előállítható alkatrészeket kívánnak". Ennek el­lenére a lap 1928-ban leközli Molnár Farkasnak az új fémbútorokról írt cikkét. A harmincas években az Ipar­művészeti Iskola növendékei terveznek is interieuröket fémbútorral, ugyanúgy Bauhaus indítású épületeket. Iskolánk 1930-ban nagyszabású jubiláris kiállítással ün­nepli fennállásának 50. évfordulóját. A látványos és a kormány legmagasabb elismerését kivívó kiállítás joggal gondolkodtatja el a korszerű magyar iparművészet jö­vőjéért aggódó építészeket és tervezőket. Ugyanebben az évben az Iparművészeti Múzeum az ugyancsak jubilá­ló bécsi testvérintézet növendéki anyagát mutatja be. A Magyar Iparművészet a kiállítást hűvösen fogadja, „a múlt ismeretének teljes megtagadását" rója fel. A Bauhaus oktatási rendszere körül támadt ellenté­tek, amelyek 1933-ban Hitler uralomra jutásával az is­kola bezáratásához vezetnek, nálunk is ezekben az évek­ben élesednek ki. A küzdelem a népművészeti hullám pillanatnyi elültével a célszerű puritán forma és a tech­nikai fejlődés jogainak elfogadtatásáért folyt. Ebben közrejátszhatott, hogy az 1934. évi VIII. törvénycikk az Iparművészeti Múzeum önállóságát megszüntette, és azt a Magyar Történeti Múzeumhoz csatolta. A vezető szere­pet ebben a küzdelemben az új építészettel rokonszenvező vagy annak szellemében dolgozó építészek játszották, akik elsősorban a Tér és Formában publikáltak. Kozma Lajos 1930-ban újra megfogalmazza a feledésbe merült igazságot: ,,A művészet gerince sohasem a dísz volt, — hanem a forma; a jó tervező nem a díszből indul ki . . ., hanem a formából —, a dísztelen formából, mely a szükséglet és a technikai felépítés ötvözetéből nyeri rangját." Reformja­vaslataival az Iparművészeti Iskolához fordul, a műhely-és művészetoktatást az idő követelményeivel összhangban kívánja látni. A díszítő hajlam levezetésére elegendőnek tartja a grafikát és a textilt, a bútor használati tárgy, a ter­vezőnek szigorúan ehhez a funkcióhoz kell tartania magát. A lakásművészet viszont — építészet: „Az építészet és a lakásművészet egy­ térművészet." Példaként Kaesz Gyula növendékeinek munkáit hozza fel, azokét, akik „a mai ipari alkotás legtisztább céljait össze tudták hangolni a mai polgár, munkás, földműves lakáskultúra megneme­sítésével". A növendéki anyagban szerepelnek szériabútorok, árumintavásár-fülke terve, árusítópavilon, hálószoba­­ : 10 méretű modellje (kísérletek anyag-, szín-, forma-és térhatások megfigyelésére), valamint nyolc kombiná­ciópélda egy tizenkilenc alkatrészes összerakható széria­bútor típus változataiból. Az utóbbinál a feladat olyan legegyszerűbb bútorelemek alakítása volt, amelyek egy­más közt végtelen változatokban kombinálhatók és a szekrénybútoroknak majd minden használt változatát kiadják megfelelő arányokkal és nyugodt formahatás biztosításával. Kozma Lajos ezekben az években az Atelier-iskola lakásművészeti osztályát vezette, ahol a növendékek kéthónapos szerkezeti és anyagismeret után, a térproblémából kiindulva, az önálló tervezés gondolat­menetébe élték bele magukat, így tanulták meg, hogy minden egyes részletnek az egészbe való beleolvasztása­,s nál a résznek és az egésznek tökéletes és egyidejű átélé­­ésére van szükség. Az alaprajz készítésénél a kialakulás 49­ 4 Művészettörténeti Értesítő

Next