MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 48. ÉVFOLYAM (1999)

1999 / 1-4. sz. - VITA - SZŐKE ANNAMÁRIA: "Székely Bertalan írásos hagyatéka" című PhD értekezésének vitája

mindkettőjük hatalmas gyűjtéséből csak igen kevés tétel ismeretes. Zádor Anna esetében talán a Művészettörté­neti Intézet Adattárába került írások még hozhatnak meglepetéseket. Dobai külföldön sejtett hagyatékából a Székelyre vonatkozó gyűjtések és kéziratok kiadója vagy külföldi barátai segítségével még elérhetők. A szerző a Székely-hagyatékból a különböző archí­vumokban (MTA Kézirattár, MNG Adattár) található részeket nézte át és dolgozta fel, Székely életében publi­kált elméleti könyveivel csak érintőlegesen foglalkozott. A későbbi kötetben, amikor a jelenlegi függelékek önálló egységenként anyagukra, méretükre, autográf vagy gé­pelt voltukra való utalással együtt, szigorú kronológiá­ban önálló forrásközlés részei lesznek, természetesen kö­zölni kell a kiadott írásokat is. A jelölt alaposságának szép példája Eötvös József 1862-ben Székely Bertalanhoz írt igen érdekes levele két részének összeillesztése, mely az MTA Kézirattárában valamikor két egymástól távolabbi számot kapott a leltá­rozás során. A 10 000 fólió, valamint a kiadott írások rendszerezése és rövid, de kívánatos jegyzetelése (vö. Fülep Lajos levelezése Csanak Dóra és Tímár Árpád ki­adásában) során a szerző bizonyára még számos ilyen összefüggést fel fog fedezni. Emile Vacano 1871-es terjedelmes elemzése Székely Bertalan zsáner-sorozatának, a Nő életének egyik nagysi­kerű darabjáról eszünkbe juttatja Keleti Gusztáv közel egykorú (1867), igen érdekes elemzését az Anyai őrszem című triptichonról, amelyben Keleti már ekkor észreve­szi Székely igényét a mozgás-idő-jelenetsor ábrázolásá­ra, s kompozíciójának felületképző, sötét-világos elvont formákra való tagoltságát. A 19. század második felében a Székelyhez tudásban, olvasottságban és megfigyelő­képességben egyedül mérhető kritikus-teoretikus Keleti Gusztávot még érdemes részletesebben átvizsgálni és interpretálni a tisztelt jelöltnek. Keleti nem volt Székely-hívő, mint pl. Vacano, való­színűleg soha nem hasonlította Székelyt sem Raffaelló­hoz, sem Reynoldshoz, de históriai festőként, európai utazóként fel tudta mérni Székely kvalitásainak jelentős hányadát. E kérdéscsoport érintésével már a következő fejezethez értünk, mely minden hasonló tudományos dolgozat követelményeinek megfelelve, a Székely-iro­dalom áttekintésével foglalkozik. A jelölt rendszerező képességének kiválóságára utal, hogy itt sem teljességet, hanem válogató áttekintést kapunk. Nem is igazán az az érdeme ennek a fejezetnek, hogy a jelölt feltámasztja, le­porolja, értékeli Székely Bertalan híveit és kritikusait, hanem hogy idézett passzusaikat megpróbálja kapcso­latba hozni Székely Bertalan írásaival, kijelentéseivel. Ebben a sorban kiemelt helyet kap a filozófus Palágyi Menyhért, s szavainak visszhangozója a festő Tardos Krenner Viktor, Schauschek Árpád és Körösfői-Kriesch Aladár, egy másik fejezetben Nagy Sándor, Petrovics Elek és ismét Dobai János. A szerző lelkiismeretesen jel­lemzi az egész Székely-irodalmat, igaztalan viszont né­hány esetben olyan szerzőkkel, akik nem írnak Székely­apológiát, sőt látják és elemzik a Székely-életmű ellent­mondásait is. Számomra nemcsak olyan stilisztikailag javítható megállapítások voltak nehezen elfogadhatók, mint hogy Lyka Károly »kifiguráz« valamit Székelyen, vagy valaki más »letaglózta« a különben már nem is élő festőt, ha­nem az, hogy a »másik« Székely magasztos vonásainak megteremtése szándékával a szerző egy-két esetben nem érzi az interpretáció súlyát és történeti jelentőségét. Leginkább megfigyelhető ez Fülep Lajos Székely­interpretációja bemutatásánál, mely szerintem alapos filológiai revízióra szorul. Fülep Magyar művészetében összefoglaló oldalakat közöl Székely Bertalanról finom megfigyelések sorával, kizárt dolog, hogy valamit má­sodkézből vett volna. Számos pozitív tulajdonságról tesz említést: dicséri Székely mesteri rajztudását, finom for­maérzékét, intelligenciáját, fantáziáját, nagy irodalmi, történelmi és művészettörténeti műveltségét. Észreveszi, s ez éppen a jelölt gondolatmenetéhez illeszthető észre­vétel lenne, hogy a vajdahunyadi freskókon eljutott Szé­kely a plasztikus kiformáláshoz, azaz - mostani megfo­galmazás szerint - a kompozíció önálló vizualitásához. Amit Fülep ostoroz - s ezt Charles Baudelaire 19. szá­zadi, csaknem hetven évvel korábbi kritikusi attitűdjé­vel, hagyományellenes kirohanásai folytatásaként teszi­­, az az akadémikus historizmus allegorikus tematikussá­ga, drámaiságra építkező kompozíciója. Szőke Annamá­ria, mint a Székely-kéziratok alapos ismerője, észreveszi, hogy sok rokonság van Fülöp és Székely gondolatai kö­zött, csak az előjel változik, de nem tudja igazán felmérni Fülöp »lesújtó szavainak« jelentőségét. Albert Boime vagy más jelenkori historizmus-kutató bizonyára nagyon örülne, ha egy olyan jellegzetesen 19. századi történeti témánál, mint a Dobozi és hitvese valaki csak fél kézzel utalna a gall harcos és felesége antik témájára, amitől elindulva aztán hosszú történelmi láncot készíthetnénk. A Doboziról szóló Székely-feljegyzések jegyzetanyagá­ban majd felhasználható lesz ez az észrevétel. E néhány apróbb megjegyzés ellenére e helyen szeret­ném nyilvánvalóvá tenni, hogy sok örömet találtam Sző­ke Annamária tanulmányának és forrásközléseinek olva­sásában. Székely és Cesare Ripa, Székely és Alberti, Szé­kely és Schopenhauer, Székely és Lessing, Székely és Arany János - fantasztikus témák sora forrásokban, láb­jegyzetekben. Szívből kívánom, hogy mindez a jövőben kiállításon, kötetekben legyen elérhető. A fokozat meg­adását melegen javaslom." A disszertáció másik opponense Beke László volt. Be­vezetésként méltatta azt a módszert, amelyet a jelölt a Székely-hagyaték feldolgozásában alkalmazott, az írásos anyag megismerésén túl egy »mintaszerű tanulmányi kiállítás« megrendezését ismeretlen források és össze­függések publikálásával, továbbá az elsődleges források összevetését a Székely-irodalommal, ami által a semati­kus értékeléseket meghaladva, a disszertánsnak sikerült megalkotnia „az ezredvég tudományos készültségének megfelelő, korszerű Székely Bertalan-képet". Ebben a két módszertani tényben látja a dolgozat legfontosabb ered­ményeit, jóllehet a Függelékben közölt breviárium önma­gában is közel áll egy publikálható kritikai forrásgyűjte­ményhez. Megállapította, hogy „Szőke Annamária ahhoz az újabb művészettörténész nemzedékhez tartozik, mely elmélyült elméleti ismeretekkel rendelkezik, nem ide­genkedik a filológiai aprómunkáktól, szöveggondozás­tól, és ha ezekhez a kutatói erényekhez még oktatói te­vékenységét is hozzávesszük, megállapíthatjuk, hogy kiváló adottságok képesítették a Székely-hagyaték fel­dolgozására. Felmérhető ez az érzékenysége a disszertá­ció bevezetésében rögzített kritikai megjegyzéseiből is. Székely Bertalan életművének értékelését mindeddig meghatározta az akadémikus festő, a nagy történelmi kompozíciók szerzője, a pictor doctus, a főiskolai mű­vésztanár kissé egysíkú képe. Ezzel a sémával került szembe a mester modernségének olykori felvillantása

Next