MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 48. ÉVFOLYAM (1999)
1999 / 1-4. sz. - VITA - SZŐKE ANNAMÁRIA: "Székely Bertalan írásos hagyatéka" című PhD értekezésének vitája
mindkettőjük hatalmas gyűjtéséből csak igen kevés tétel ismeretes. Zádor Anna esetében talán a Művészettörténeti Intézet Adattárába került írások még hozhatnak meglepetéseket. Dobai külföldön sejtett hagyatékából a Székelyre vonatkozó gyűjtések és kéziratok kiadója vagy külföldi barátai segítségével még elérhetők. A szerző a Székely-hagyatékból a különböző archívumokban (MTA Kézirattár, MNG Adattár) található részeket nézte át és dolgozta fel, Székely életében publikált elméleti könyveivel csak érintőlegesen foglalkozott. A későbbi kötetben, amikor a jelenlegi függelékek önálló egységenként anyagukra, méretükre, autográf vagy gépelt voltukra való utalással együtt, szigorú kronológiában önálló forrásközlés részei lesznek, természetesen közölni kell a kiadott írásokat is. A jelölt alaposságának szép példája Eötvös József 1862-ben Székely Bertalanhoz írt igen érdekes levele két részének összeillesztése, mely az MTA Kézirattárában valamikor két egymástól távolabbi számot kapott a leltározás során. A 10 000 fólió, valamint a kiadott írások rendszerezése és rövid, de kívánatos jegyzetelése (vö. Fülep Lajos levelezése Csanak Dóra és Tímár Árpád kiadásában) során a szerző bizonyára még számos ilyen összefüggést fel fog fedezni. Emile Vacano 1871-es terjedelmes elemzése Székely Bertalan zsáner-sorozatának, a Nő életének egyik nagysikerű darabjáról eszünkbe juttatja Keleti Gusztáv közel egykorú (1867), igen érdekes elemzését az Anyai őrszem című triptichonról, amelyben Keleti már ekkor észreveszi Székely igényét a mozgás-idő-jelenetsor ábrázolására, s kompozíciójának felületképző, sötét-világos elvont formákra való tagoltságát. A 19. század második felében a Székelyhez tudásban, olvasottságban és megfigyelőképességben egyedül mérhető kritikus-teoretikus Keleti Gusztávot még érdemes részletesebben átvizsgálni és interpretálni a tisztelt jelöltnek. Keleti nem volt Székely-hívő, mint pl. Vacano, valószínűleg soha nem hasonlította Székelyt sem Raffaellóhoz, sem Reynoldshoz, de históriai festőként, európai utazóként fel tudta mérni Székely kvalitásainak jelentős hányadát. E kérdéscsoport érintésével már a következő fejezethez értünk, mely minden hasonló tudományos dolgozat követelményeinek megfelelve, a Székely-irodalom áttekintésével foglalkozik. A jelölt rendszerező képességének kiválóságára utal, hogy itt sem teljességet, hanem válogató áttekintést kapunk. Nem is igazán az az érdeme ennek a fejezetnek, hogy a jelölt feltámasztja, leporolja, értékeli Székely Bertalan híveit és kritikusait, hanem hogy idézett passzusaikat megpróbálja kapcsolatba hozni Székely Bertalan írásaival, kijelentéseivel. Ebben a sorban kiemelt helyet kap a filozófus Palágyi Menyhért, s szavainak visszhangozója a festő Tardos Krenner Viktor, Schauschek Árpád és Körösfői-Kriesch Aladár, egy másik fejezetben Nagy Sándor, Petrovics Elek és ismét Dobai János. A szerző lelkiismeretesen jellemzi az egész Székely-irodalmat, igaztalan viszont néhány esetben olyan szerzőkkel, akik nem írnak Székelyapológiát, sőt látják és elemzik a Székely-életmű ellentmondásait is. Számomra nemcsak olyan stilisztikailag javítható megállapítások voltak nehezen elfogadhatók, mint hogy Lyka Károly »kifiguráz« valamit Székelyen, vagy valaki más »letaglózta« a különben már nem is élő festőt, hanem az, hogy a »másik« Székely magasztos vonásainak megteremtése szándékával a szerző egy-két esetben nem érzi az interpretáció súlyát és történeti jelentőségét. Leginkább megfigyelhető ez Fülep Lajos Székelyinterpretációja bemutatásánál, mely szerintem alapos filológiai revízióra szorul. Fülep Magyar művészetében összefoglaló oldalakat közöl Székely Bertalanról finom megfigyelések sorával, kizárt dolog, hogy valamit másodkézből vett volna. Számos pozitív tulajdonságról tesz említést: dicséri Székely mesteri rajztudását, finom formaérzékét, intelligenciáját, fantáziáját, nagy irodalmi, történelmi és művészettörténeti műveltségét. Észreveszi, s ez éppen a jelölt gondolatmenetéhez illeszthető észrevétel lenne, hogy a vajdahunyadi freskókon eljutott Székely a plasztikus kiformáláshoz, azaz - mostani megfogalmazás szerint - a kompozíció önálló vizualitásához. Amit Fülep ostoroz - s ezt Charles Baudelaire 19. századi, csaknem hetven évvel korábbi kritikusi attitűdjével, hagyományellenes kirohanásai folytatásaként teszi, az az akadémikus historizmus allegorikus tematikussága, drámaiságra építkező kompozíciója. Szőke Annamária, mint a Székely-kéziratok alapos ismerője, észreveszi, hogy sok rokonság van Fülöp és Székely gondolatai között, csak az előjel változik, de nem tudja igazán felmérni Fülöp »lesújtó szavainak« jelentőségét. Albert Boime vagy más jelenkori historizmus-kutató bizonyára nagyon örülne, ha egy olyan jellegzetesen 19. századi történeti témánál, mint a Dobozi és hitvese valaki csak fél kézzel utalna a gall harcos és felesége antik témájára, amitől elindulva aztán hosszú történelmi láncot készíthetnénk. A Doboziról szóló Székely-feljegyzések jegyzetanyagában majd felhasználható lesz ez az észrevétel. E néhány apróbb megjegyzés ellenére e helyen szeretném nyilvánvalóvá tenni, hogy sok örömet találtam Szőke Annamária tanulmányának és forrásközléseinek olvasásában. Székely és Cesare Ripa, Székely és Alberti, Székely és Schopenhauer, Székely és Lessing, Székely és Arany János - fantasztikus témák sora forrásokban, lábjegyzetekben. Szívből kívánom, hogy mindez a jövőben kiállításon, kötetekben legyen elérhető. A fokozat megadását melegen javaslom." A disszertáció másik opponense Beke László volt. Bevezetésként méltatta azt a módszert, amelyet a jelölt a Székely-hagyaték feldolgozásában alkalmazott, az írásos anyag megismerésén túl egy »mintaszerű tanulmányi kiállítás« megrendezését ismeretlen források és összefüggések publikálásával, továbbá az elsődleges források összevetését a Székely-irodalommal, ami által a sematikus értékeléseket meghaladva, a disszertánsnak sikerült megalkotnia „az ezredvég tudományos készültségének megfelelő, korszerű Székely Bertalan-képet". Ebben a két módszertani tényben látja a dolgozat legfontosabb eredményeit, jóllehet a Függelékben közölt breviárium önmagában is közel áll egy publikálható kritikai forrásgyűjteményhez. Megállapította, hogy „Szőke Annamária ahhoz az újabb művészettörténész nemzedékhez tartozik, mely elmélyült elméleti ismeretekkel rendelkezik, nem idegenkedik a filológiai aprómunkáktól, szöveggondozástól, és ha ezekhez a kutatói erényekhez még oktatói tevékenységét is hozzávesszük, megállapíthatjuk, hogy kiváló adottságok képesítették a Székely-hagyaték feldolgozására. Felmérhető ez az érzékenysége a disszertáció bevezetésében rögzített kritikai megjegyzéseiből is. Székely Bertalan életművének értékelését mindeddig meghatározta az akadémikus festő, a nagy történelmi kompozíciók szerzője, a pictor doctus, a főiskolai művésztanár kissé egysíkú képe. Ezzel a sémával került szembe a mester modernségének olykori felvillantása