MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 49. ÉVFOLYAM (2000)
2000 / 1-2. sz. - KUTATÁS - MARKÓJA CSILLA: Egy másik Mednyánszky (A Mednyánszky-kutatás új forrásai)
Mednyánszky leginkább korhoz kötött művészi problémája. E problémához tartozik mindaz, ami Proustnál Vinteuil „kis dallama", a motívum, az akkord,[27] a frázis, „ein akzent",[28] vagy ami később, Musil nyomdokain járva a Monarchia szellemeként egészen Dodererig felmenően pedig - mondjuk - a Strudthof lépcső kis driádjában ölt testet,[29] egyszóval az, amit a hangulat fogalmába szokás sűríteni,[30] egy adott korra jellemző esztétikai kategóriaként, vagy mindazok a szimbolizmus problémaköréhez tartozó „correspondanciák", amelyeknek felsorolása és rendezése Mednyánszkyt annyit foglalkoztatta. Persze Verlaine helyett őt a katasztrófabarát Baudelaire vonzotta inkább. Pekár Gyula írja a festő nekrológjában, hogy Mednyánszky már nem festheti meg azt a „baudelairei paysage"-ot, amit annyira szeretett volna.[31] Mednyánszky hangulat-esztétikája, melyet később, mint látni fogjuk, feladott a katasztrófa-esztétika egy erősebb, expresszívebb változatáért, természetesen sokat köszönhet a Justh-körnek. E fogalom nélkül akkortájt egy levelet sem lehetett megírni.[32] Justh Zsigmond Kairóban nem vadra, hanem hangulatokra vadászik (ez a leveleiben sokszor ismételt tény egyébként elfed egy másikat, azt, hogy Justh Kairóba már a halál elől menekül). ..[A] Stimmung, ahogyan a német szó és a magyar tükörfordítása: a hangulat őrzi a nyomát, mindig is az összhangzatot jelentette, a tökéletes Stimmung a személyes vagy belső hangok (Stimme) összecsengését a külvilág hangjaival, a szív dobbanásának harmóniáját a szférák zenéjének akkordjaival."[33] Mednyánszky moll akkordnak nevezte a „színskála dramatizálása" részeként bizonyos színek együttállását,[34] szagokat rendelt évszakokhoz, osztályozta a napszakokat, típusokba sorolta a figurákat és mindezekhez tónusokat és színeket kötött. Magát a hangulat szót is definiálta, mely oly fontos volt számára; jellemző módon a definíció szövegkörnyezete csupa szinesztézia: „Mi az voltaképp, amit hangulatnak nevez az ember? A melankólia mindenféle színezetben. Zord, józanul szürke hűvösséggel (egészséges szín, bizonyos, testileg fölfrissítő elem). Fekete, kapcsolatban a félelmetessel. Savanyún édes, barátságos környezettel (kék-rózsaszín-zöld). Keserűn édes, metszőbb disszonanciákkal, ahol nem hiányzik a lila és a kék sem hiányzik. Stb., stb... Egyszóval a hangulat nem egyéb, mint bizonyos disszonanciák fiziológiai hatásának mélabúja, amelyek az oszlásra emlékeztetnek bennünket."[35] E lankasztó, renyhe mélabú ellenszere a katasztrófa. Ez a gondolat felbukkan a harctéri művészet korabeli recepciójában is. Az Új Idők név nélküli hírlapírója szerint 1917-ben a hadifestők közül Vaszary és Mednyánszky „valósággal elektrizálódtak" a „mai idők rendkívüliségétől",[36] a B. aláírással jelzett szerző pedig „nagy világkavarodásról", a „mai modern, nagy élet-halálharc lelkéről" beszél 1916-ban, mikor Mednyánszky művészetét méltatja.[37] Malonyay valamilyen szinten magáévá tette a Mednyánszkytól hallottakat, és hozzáigazította ahhoz a Nietzschéből táplálkozó diskurzushoz, mellyel a magyar értelmiség a Monarchia végnapjait kommentálta. 1915-ben így ír: „Aki ezt [ti. a háborút] látta, annak megérthetetlen, annak felfoghatatlan, valósággal rettentő, ha azután látja nagy városaink luxusos renyhe életét! [...] Vagy talán fény és árnyék ilyen ellentétjeire a mi szemünk még nincsen berendezve!? ... Talán egykor ezzel is kibékül a jövő übermensche?! [...] Szomorúan állapíthatjuk meg azonban, hogy bennünk már a halálos rettegés sem megbízható. [...] Mennyiszer készülünk pusztulásra és hányszor süppedünk vissza leghétköznapibb önösségünk kicsinyességei közé! [...] Akár az elhanyatlott régi bizánciak [...]. A modern ember szeretni sem tud, gyűlölni sem tud teljesen - az önfenntartási ösztön is csak, mint rozoga óra, kihagyásokkal működik bennünk. [...] A mohácsi vész is néhány század mulasztásának és bűnének elmaradhatatlan eredménye volt. Itt a nagy vizsga, most is".[38] Még egyértelműbb a Nietzschére való hivatkozás abban a korábbi írásában, melyet Mednyánszky „hitvallásának" szentelt, s melyben a festő buddhizmusának gyökereit firtatja. Az egész szöveg a „gyengék" és „erősek" szétválasztásán nyugszik. Malonyay szerint Mednyánszky azért vonzódik az erős megnyilvánulásokhoz, mert az „efajta egyéniségek mindenben imádják az erőt, mert érzik ösztönszerűleg, hogy erőssé tenni, ha testileg nem is, de lelkileg egyetlen igazi életfeladatuk. [...] Mint minden ösztön, úgy ezen erő utáni sóvárgás kiterjed valamennyi külső-belső tulajdonságra, ki a környezet, ki a mindenség sajátos megítélésére. Milyen különös és mégis milyen jellemző, ha egy-egy ilyen vézna poéta, képfaragó vagy piktor, mennyire iparkodik a gigantikus után!" S már Mednyánszkyra konkretizálva a mondottakat: „A Mednyánszky-félék, rajongásukban az erő iránt, persze szívesebben követték például Nietzschét, mint a Názáreti meghamisítóit. [...] Megtaláljuk suvrejében a hódolatot, a rajongást az egészséges, de inkább pittoreszk külsőségeiben ábrázolt bestia iránt - s megtaláljuk a legmesszebb menő spiritualizmust, azt, amelynél a test már csak igen átlátszó vagy már csak igen rozoga keretül szolgál." Végül Malonyay egy sajátos fordulattal a következőkben jelöli ki az üdvözítő, a Nietzschén túlmutató 5. Mednyánszky az olasz fronton. MTA Művészettörténeti Kutató Intézet, Fotótár, Itsz., 12841