MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 50. ÉVFOLYAM (2001)

2001 / 1-2. sz. - KUTATÁS - RÉVÉSZ EMESE: Képi elbeszélés és popularizálódás az 1850 és 1870 közötti sajtóban megjelent történeti képek példáján

nyes műlapjaihoz közel álló, ún. „falikép" típusában a 19. század második felétől igen népszerűek a laza vagy szorosabb tematikus kapcsolatban álló ciklusok. E műfajon belül Christa Pieske megkülönbözteti a 4 vagy 8 darabos „szviteket" és a két lapból álló párképeket. [26] Ugyaneb­ben az időszakban válnak elterjedtté a kereskedelmi célú sorozatképek (Serienbild), amelyek egy cég vagy termék fogyasztását „jutalmazzák" az igen széles spektrumú te­matikát felölelő, kisebb méretű, színes, számozott képek­kel. A műfajon belül külön területet képeznek az egyete­mes és nemzeti történelem jelentős szereplőit és esemé­nyeit megelevenítő képek. [27] A több száz darabosra is növekvő sorozatokhoz a kiadók olykor albumokat is mel­lékelnek. Az ebben elrendezett ábrázolásokat a gyűjtő a megfelelő sorrendet betartva (történeti) ciklussá szervez­heti.[28] Az üzleti megfontolás természetesen a folyóiratok képsorozatai mögött is jelen van, hiszen ezek vonzereje elősegíti az olvasók-előfizetők megtartását. [29] Az „imagerie" műfaján belül a képes újságok históriai tárgyú műmellékleteinek, jutalomképeinek közeli rokonai a „Bilderbogen"-ek színezett fametszetes korai képregényei és képsorozatai. A tőlünk nyugatabbra külön iparággá kiépült „képgyárak" változatos és több tízezres példány­számú termésén belül jelentős helyet foglaltak el az aktuá­lis politikai eseményekről hírt adó fametszetes lapok oly­kor a százat is meghaladó szériái.[30] Végül a populáris grafikán belüli műfaji kapcsolatok felvázolásakor meg kell említeni a könyvillusztrációt, amely históriai mű esetében - a folyóiratok történeti képciklusaihoz hasonlóan - egy összefüggő (nemzet)történet egyes kiragadott eseményeit formálja képpé. Ily módon az illusztrált históriai művek kronologikusan egymásra következő ábrázolásai szintén felfoghatók történeti képciklusként.[31] A két műfaj kö­zötti átjárást bizonyítja Johann Nepomuk Geiger magyar történeti kőrajz-sorozatának utóélete is, hiszen a kompo­zíciók az 1850-es évektől összefoglaló magyar történelem­könyvek illusztrációiként élnek tovább. Valamennyi tárgyalt grafikai ciklus közös jellemzője, hogy a történelmi időt „cselekményesíti", történések szekvenciáira tagolja. A történelem történetté alakításá­nak előfeltétele a múlt azon eseményeinek kiválasztása, amelyek rendelkeznek egy narratív szerkezet alapeleme­ivel (főhős, karakter, akció, konfliktus stb.). Mivel a narratíva a világ megértésének, cselekedeteink szervezé­sének és ismereteink közlésének elsődleges eszköze, a közlésnek ezt a módját a széles közönséget szóló popu­láris kultúra előszeretettel használja. [32] A narratív topo­szok korlátozott számú karakter szerepeltetésével szte­reotípiák olyan koordinátarendszeren helyezik el a ta­pasztalatokat, amely képes egységet teremteni az ese­mények folyamában, és amely a történelemre alkalmaz­va megkönnyíti a távoli múlt történéseinek megértését, a szereplőkkel való azonosulást, végső soron a történelmi események saját múltként való megélését. Hayden White az elbeszélést az európai történeti tudat alapművelete­ként jelöli meg, úgy véli, a történelem megértésének természetes módja az elrendező és értelmező cselekmé­nyesítés: „a történelmi események láncolata akkor válik alkalmassá az értelmezésre vagy magyarázatra, ha már birtokolja egy történet (recit) koherenciáját... a cselek­ményesítés ruházza fel a valóságos események sorozatát kulturálisan értelmezhető jelentéssel."[33] David Carr magyarázata szerint a „történelem realitását" épp a min­dennapi életben is használatos narráció használata te­remti meg, hiszen a narratíva „saját tulajdonképpeni létezésünk struktúrája".[34] A történetíró és a történeti festő célja és eljárása volta­képp azonos: mindkettő a történelmi eseményekből, tényekből kiindulva sajátos eszközeivel mutatja be és értelmezi a múltat. A históriai képciklus alkotója vagy -akár éppen történetíró - programadója első lépésként szelektál a múlt eseményei között, bizonyos történeteket kiválaszt az ábrázolás tárgyaként. Ezen a ponton a prog­ramadó egyszerű krónikaíróként jár el, kronologikus rendben, kommentár nélkül egymás mögé sorolva a múlt bizonyos eseményeit. Adott történeti korszakok, események vagy szereplők kiemelése fontosságukat sugallja. A grafikai ciklusok összevetéséből világosan kirajzolódnak bizonyos hangsúlyok: míg a magyar őstör­ténetből eltérő epizódokat emelnek ki, István koronázá­sát mind a négy, ezt a korszakot tárgyaló sorozat témái közé választja és hasonlóképp hangsúlyosan jelenik meg a Vatha-féle pogánylázadás is, amely Geiger, Weber és Kollarz sorozatában is helyet kap. Kiemelten jelenik meg Szent László alakja is, aki két jelenettel szerepel Geiger és Kollarz valamint egy képpel Weber sorozatában. Az egymás mellett megjelenő képek között a néző ösztönösen összefüggést hoz létre. A képsor egyes jele­neteinek kiválasztása azonban már eleve értelmező­értékelő gesztus, amely nem csupán a ciklus időhatárait köti meg, hanem nagyrészt meghatározza a sorozat belső ritmusát is. Az alkotó feladata ezután az eseménysor képi egységgé alakítása és vizuális kiemelések, alárende­lések, ismétlések és ellenpontozások, vagyis a drama­turgiai hagyományos eszköztárának segítségével az elbeszélés narratív struktúrájának kidolgozása. Ebben a szerkezetben az önálló kompozíciók önmagukban is elbeszélő szerkezetet mutatnak, de csak egymással köl­csönhatásba lépve és együttműködve teremtik meg azt sajátosan a tagolt és ritmizált szerkezetet, amelyet a képciklus „narratív képszövegének" nevezhetünk. [35] A tárgyalt grafikai ciklusok mindegyikére jellemző a kettős tagoltság, vagyis a monoszcenikusan szervezett önálló ábrázolásokból felépülő szukcesszív elrendezésű kép­sor.[36] E kettősségből adódik, hogy míg az egyes ábrá­zolások a drámai sűrítés, a „termékeny pillanat" hagyo­mányos művészi eszközével formálják egységes képpé az eseményeket, addig az egész sorozat szervezése epi­kus jellegű. Az előadó egységes stílusa által is megerősített fo­lyamatosság képileg is rendet teremt a múlt történései­nek káoszában, világosan kijelöli a sorsfordító esemé­nyeket és hősöket, ily módon a történeti idő immár olyan homogén mezőként jelenik meg a befogadó számára, amelyben ismerősként biztonsággal mozoghat. Amint arra Jörn Rosen is rámutat, a narratíva csupán a történe­lem „felöltöztetésének" első stádiuma; az emberi gyakor­lat hatékony mozgatójává akkor válik, ha a közlés és meggyőzés érdekében az esztétika és retorika eszközeit is felhasználja. „A történetalakítás esztétikai eleme révén válik a történelmi tudás érzékileg szemléletessé, része­sedik az érzéki szemlélet nyomatékosságából és meg­győző erejéből."[37] Ha a tárgyalt grafikai képciklusok egészét vizsgáljuk, megállapítható, hogy valamennyi szukcesszív, lineáris felépítésű. Ez megfelel a korszak lineáris­ fejlődéstör­téneti történelemszemléletének. [38] Eltérően a Nemzeti Múzeum három rétegű, allegorikus, vagy a Tudományos Akadémia kultúrtörténeti típusú falképeitől, ezek az elbeszélések a kronologikus időrend egyenes vonalán haladnak. Azt, hogy e sorozatok lemondanak az össze­tettebb, eszmetörténeti-filozófiai tartalmakra utaló alle-

Next