MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 58. ÉVFOLYAM (2009)
2009 / 1. sz. - VITA - Gosztonyi Ferenc "A magyar művészettörténet-írás története (1875-1918) : a » Pasteiner-tanszék «" című doktori (PhD) értekezésének vitája
nek. Pulszky pontos jellemzését adta a könyvecskének, és meglepően pontosan mérte föl a fiatal Pasteiner szellemi habitusát: a szerző, ellentétben a címmel, nem ad áttekintést a klasszika archaeológia utóbbi évtizedeinek új kutatási eredményeiről, mert ezek jelentős részét vélhetően nem is ismeri. Ehelyett azon mérgelődik, hogy Winckelmann nem használható többé kézikönyvként (1875-ben!), és inkább esztétikai, mint tudományos művekből kiindulva, de kifejtés és érvelés nélkül vet oda határozott állításokat, ahogy Pulszky mondja: »phrasisokat«, amelyek hol semmitmondóak, hol abszurdak, és általában olyanok, amelyekkel nem nagyon van mit kezdeni. »Élesebben bíráltuk a fiatal szerző e próba röptét, mivel hisszük, hogy idővel jobbat képes adni, mert meg van benne a törekvés és talán az erő is, mely életre valót és hasznost teremthet« - fejezte be írását Pulszky. Visszatekintve úgy tűnik, leginkább csak törekvés volt. Minden bekezdés előtt újra és újra el kellett volna mondanom: azt, hogy egyáltalán mérlegelhetünk bármit Pasteinerrel és tanszékével kapcsolatban, kizárólag Gosztonyi Ferenc jelen és korábbi dolgozatainak köszönhetjük. Ezen túl az elmúlt évtizedben írt egy olyan tanulmányt a Nemzeti Galéria 2003-as Mednyánszky László-kiállításának katalógusába Malonyay Dezső Mednyánszky-monográfiájáról, amely súlyos alapkő Justh Zsigmond Formusának és általában a Justhkör nézetrendszerének értelmezésében és amely - érzésem szerint - be van jegyezve a magyar eszmetörténet-írás teljesítményeinek aranykönyvébe. Írt két kiváló tanulmányt a korai Munkácsy-monográfiákról, amelyekből például Feleky Géza primitivizmuselméletének visszafejtése meghökkentően érdekes. Ismerjük őt finom érzékű filológusként, meglepő készségű eszmetörténészként, érzékeny szemű műelemzőként, nagyszerű stilisztaként és fáradhatatlan szerkesztőként. Feltétlenül javaslom neki a doktori fokozat summa cum laude minősítéssel való megítélését. Dolgozata bevezetését a következő mondattal zárja: »Doktori disszertációmat előmunkálatnak tekintem a magyar művészettörténet-írás történetének monográfiájához.« Megígéri, hogy vissza fog térni a Pasteiner óráit látogató, de a művészettörténetet nem főtárgyul választó »fontos alakok«-ra: Feleky Gézára, Popper Leóra, Lukács Györgyre, Häuser Arnoldra és Fülep Lajosra; ígéri, hogy külön tanulmányban fogja tárgyalni Max Klinger recepcióját Lázár Bélánál, és érezhető lelkesültséggel beszél disszertációjuk tárgyalásánál a Freund-nővérekről. Kivételes erénye, hogy miközben vonzalmai látnivalóan a magyarországi modernizmus vonulatainak elemzése felé húzzák, ugyanolyan elmélyült alapossággal és beleérzéssel képes konzervatív tendenciák történetét megkutatni és megírni, hogy miközben valójában a művek érdeklik, legyenek azok írottak vagy festettek, gondos akríbiával kutatja meg az intézménytörténeti, kiadói, szerkesztőségi, személyes és társasági hátteret. Ezért várjuk tőle igazán az ígért monográfiát. És addig is, azt kívánom Gosztonyi Ferencnek és valamennyiünknek, hogy élvezettel és ámulattal olvashassunk tőle minél több olyan tanulmányt és hosszabb értekezést, mint amilyenek az eddigiek voltak." Ezt követően Tímár Árpád olvasta fel opponensi véleményét: „Gosztonyi Ferenc disszertációjának Bevezetésében pontosan körülhatárolja témáját, leírja, mit fed az alcím, megindokolja miért választotta kezdő évszámnak 1875-öt, zárónak 1918-at, miért korlátozta érdeklődését lényegében az »intézménytörténet«-re, miért csupán a Pasteinernél doktori disszertációt megvédő, tehát művészettörténészi szakképesítést kapott tanítványokkal foglalkozik. A dolgozat alapfejezetei ezt a szigorúan leszűkített gondolatmenetet követik, a kitérők azonban egy-egy kapcsolódó melléktémát is kifejtenek. Az első fejezet Pasteiner tanszékre kerülését, művészettörténet-felfogását, módszertani álláspontját ismerteti, elemzi. A kitérő egy, a módszertant megvilágító vitával foglalkozik. A második fejezet a disszertációjukat megvédő tanítványokat, ill. a feldolgozott témákat veszi sorra, a kitérő a »Meller-ügy«-et, Meller magántanári pályázatának problémakörét tárgyalja. A harmadik fő fejezet Pasteiner nyugdíjazását, s ennek következményeit, a tanszék vezetésére kiírt új pályázatot, s Pasteinernek a pályázókról alkotott véleményét dolgozza fel. A harmadik kitérő időben kissé előreszalad, de Gerevich akadémiai emlékbeszéde Pasteinerről megkerülhetetlen a tanszék történetének és további sorsának megértése szempontjából. A dolgozat nagy része a szó szoros értelmében vett alapkutatásokra épül, eddig teljesen ismeretlen, feltáratlan levéltári anyagok feldolgozása nyomán tudjuk meg, hogy kik és milyen előadásokat tartottak a tanszéken, kik szigorlatoztak művészettörténetből, kik és milyen témában védték meg doktori disszertációjukat Pasteinernél, kik pályáztak magántanári címre, s végül kik pályázták meg a megüresedett tanszékvezetői állást, s róluk milyen szakvéleményt adott Pasteiner. (Ezeknek a bírálatoknak az elemzése egyébként jól kiegészíti azt a képet, amelyet az első fejezetben kaptunk Pasteinerről, nagyon határozottan kirajzolódik ugyanis, hogy Pasteiner mi mindent nem tartott méltónak, összeegyeztethetőnek az általa ideálisnak tartott művészettörténész fogalmával.)