Túzok. Madártani tájékoztató, 1998 (3. évfolyam, 1-4. szám)
1998 / 1. szám - Kovács Gábor - Magyar Gábor: A feketeszárnyú székicsér (Glareola nordmanni) határozása és előfordulása Magyarországon
Túzok 3(1): 1-10, 1998 A feketeszárnyú székicsér (Glareola nordmanni) határozása és előfordulása Magyarországon Kovács Gábor és Magyar Gábor Az utóbbi években egyre gyakoribbá válnak a feketeszárnyú székicsér megfigyelései hazánkban. Az adatok szaporodása részben a megfigyelők számának a növekedésével magyarázható, ugyanakkor elképzelhető, hogy a háttérben a faj esetleges areálexpanziója is szerepet játszik. A faj határozását még a külföldi madártani irodalom is helyenként elég mostohán kezeli, így megfigyelőink gyakran kizárólag a legnehezebben megfigyelhető bélyegre, a fekete szárnybélésre alapozzák a határozást. Ugyanakkor számos egyéb jegy sokkal nagyobb biztonsággal használható a két hazai székicsérfaj elkülönítésénél, melyek többségére Szabó (1975) már évtizedekkel ezelőtt felhívta a figyelmet. A témával kapcsolatos irodalom (többek között Vaurie 1965, Szabó 1975, Cramp & Simmons 1983, Lewington et al. 1991, Harris et al. 1996) áttekintése mellett az alábbi cikk alapjául számos példány terepi megfigyelése szolgált Magyarországon, Romániában, Törökországban, Spanyolországban és Kenyában; továbbá számos saját és irodalomban fellelt székicsérfelvételt is áttanulmányoztunk. Mivel a két faj télen nem fordul elő hazánkban, a nyugalmi ruhás madarak elkülönítésénél csupán utalunk Lewington et al. (1991) és Harris et al. (1996) munkáira. Élőhely A feketeszárnyú székicsér a nyílt sztyeppék madara. Csupasz agyagfövenyen, száraz iszappadkákon, vaksziken, szikes tavak melletti mocsaras mélyedésekben, továbbá folyóvölgyekben és folyódeltákban fészkel (Vaurie 1965). Nagyobb kolóniák mindig vízközelben találhatók, mivel az ivóvíz közelsége létfontosságú a faj számára. Az irodalom szerint (Dementyev et al. 1951, Grote dt. Bannerman 1962, Hrokov 1983) a székicsérnél gyakrabban tolerálja a magasabb, sűrűbb növényzetet, úgy mint ürömfajok (Artemisia spp.) állományai, füves rétek, sziki növénytársulások, mezőgazdasági területek (len, kukorica, köles, dinnye). Ugyanakkor a hazai székicsértelepek is mind gyakrabban találhatók mezőgazdasági területeken (napraforgó, kukorica, olajtök, dinnye), így egyáltalán nem meglepő, hogy az ilyen telepeken is megjelentek az elmúlt időszakban feketeszárnyú székicsérek. Elterjedés Költőterülete Dél-Eurázsiában Magyarországtól és Romániától kelet felé körülbelül a 82. hosszúsági fokig terjed; észak felől a Kijev, Harkov, Rijazan, Uljanovszk (Szimbirszk), Orenburg, Turgaj, Szemipalatyinszk és az Altaj déli részének vonala, délre a Duna-delta, Asztrahán, az Aral-Kaszpi régió és Zajszán által határolt területen belül (Peters 1934, Kozlova dlt. Bannerman 1962, Sibley & Monroe 1990). A székicsérnél északabbra, egészen az 55. szélességi fokig felhatol (Kozlova ct. Bannerman 1962). A faj telelni főként Közép-Afrikán keresztül vonul Délkelet-Namíbia, Botswana és a Dél-afrikai Köztársaság nyílt, rövid füvű területeire (Urban et al. 1986, Maclean & Herremans 1997). Európán belül csak Ukrajnában és kis számban - a romániai Dobrudzsában rendszeres fészkelő (Belik & Tomkovich 1997). Ukrajnában Kijevtől északra és délre a 70-es években telepedett meg (Khlastov 1977 cit. Cramp & Simmons 1983). 1890-ben költött legutoljára Bulgáriában (Reiser 1890 cit. Cramp & Simmons 1983). 1966-ban sikertelen költési kísérlete volt a németországi Niedersachsen tartományban (Glutz von Blotzheim et al. 1977), és székicsérrel állt párba Franciaországban 1970-ben (Walmsley 1970 dt. Cramp & Simmons 1983). Kóborlóként jóval többfelé megfigyelték: Izland, Írország, Nagy-Britannia, Franciaország, Spanyolország, Hollandia, Belgium, Németország, Dánia, Norvégia, Svédország.