Magyar Állatorvosok Lapja, 1982 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Mészáros János: Járványtani, mikrobiológiai és immunológiai szempontok a baromfi fertőző betegségei elleni védekezésben

MAGYAR ÁLLATORVOSOK LAPJA 1982. 37. (1.) 6—7. 5 Az MTA Állatorvostudományi Kutatóintézete (igazgató: Mészáros János dr. egyet, tanár, akadémikus) Járvány­tani, mikrobiológiai és immunológiai szempontok a baromfi fertőző betegségei elleni védekezésben* írta: Mészáros János dr. A Magyar Mikrobiológiai Társaság Manninger Rezső Emlékéremmel megtisztelt tagjai előadásainak közös sajátossága volt, hogy mondanivalójukat valamennyien szoros kapcsolatba hozhatták a manningeri életművel. Mivel ezek az előadások a mikrobiológia különböző te­rületeiről hangzottak el, ez önmagában is érzékelteti Manninger professzor tudományos tevékenységének csodálatosan széles körét. Midőn Társaságunk vezető­sége ezúttal engem is részesített e nagy elismerésben, engedjék meg, hogy a baromfi fertőző betegségeivel kap­csolatos előadásomban ennek a tevékenységnek a pa­lettáját újabb színnel gazdagítsam. Joggal tehetem ezt, hiszen Manninger professzor min­dig intenzíven foglalkozott a baromfi fertőző betegsé­geivel. Könyveinek sorozatát a Kotlánnek írt „A szár­nyas baromfi fertőző és parasitás betegségei” című nyitotta meg. 40 tudományos közleménye a baromfi fertőző betegségei területéről Arany János szavaival élve önmagában is „elég volna hagyománynak, elég volna történetnek”. Ennek a hagyománynak nagy szerepe volt abban, hogy kutatásaim jelentős részét a baromfi fertőző beteg­ségeivel kapcsolatban végeztem. A manningeri indítás­nak is köszönhető az az előkelő szerep, amelyet hazánk baromfi-egészségüggyel foglalkozó kutatói itthon és e hon határain kívül is kivívtak. Ez a nagy szellemi erő anyagiakban is testet öltött. Ennek is eredménye ugyan­is, hogy hazánk az egy főre eső baromfihús-termelésben és fogyasztásban a világ élvonalába tartozik. Évente közel 300 millió napos baromfi keltetésével, s az évi 200 millió dollár körüli baromfiexportjával „nagyhata­lomnak” számít. A tudományos előadások tartásában jártas hallgató­ság bizonyára elnézi nekem, hogy a baromfi fertőző betegségeivel kapcsolatos manningeri örökség és a mai nagyon szerteágazó kutatási irányok közötti kapcsolat érzékeltetésében csak szemelvényekre korlátozódom. Remélem azonban, hogy e módon is rámutathatok e kapcsolat ma is élő voltára. Manninger professzor már századunk első évtizedei­ben intenzíven foglalkozott a Salmonella gallinarum okozta baromfitífusszal. Ennek során számos bakterio­lógiai, járványtani és diagnosztikai megfigyelést tett. Kezdeményezte és tevőlegesen irányította a beteg­ségtől mentes tenyészállományok létrehozását a bak­tériumhordozó és baktériumgazda állatok szerológiai felismerésén és eltávolításán alapuló eljárással. Ez a munka az akkori kistenyészetekben sem volt akadály­talan, de meghatványozódtak gondjaink a nagyüzemi baromfitenyésztés kibontakozása után. Volt olyan idő­szak, amidőn a baromfitífusz a létrehozott nagyüzemi tenyészetek prosperitását alapjaiban veszélyeztette. Mindez azért történhetett meg, mert a betegség elleni védekezésben a gyakorlat nem a Manninger által meg­jelölt úton haladt. Az óriási létszámú baromfiállomá­nyokban olykor előforduló paraagglutinációs reakciók jelentőségét ugyanis sokan eltúlozták, s a védekezésben a hangsúly a preventív és a terápiás kezelésekre tevő­dött át. Az immár aggasztó helyzetből a kivezető utat a manningeri állásponthoz való visszatérés jelentette, természetesen a nagy létszámú állományokra való alkal­mazás speciális szempontjainak figyelembevételével, így tisztázni kellett a baromfitífuszos fertőzöttséget je­lentő szerológiai pozitivitás és a más szalmonellafajok, s esetenként bizonyos E. coli törzsek okozta para­agglutinációs reakciók elkülönítésének szempontjait. Szimbólumnak is beillik, hogy ezt Manninger professzor volt tanszéke végezte el. A korábbi manningeri tanítás érvényesítésével a betegségtől gyakorlatilag megszaba­dultunk, s ez egyik előfeltétele a nagy volumenű tenyészbaromfi-exportunknak. A korábban kizárólag egyéni udvarokban tartott baromfiállományokban nemzeti katasztrófának beillő veszteségeket okozott a Pasteurella múltoddá előidézte baromfikolera. A fertőzöttség szinte általánosnak volt mondható, hiszen az egyéni állományok szabad tar­tása folytán a magyar falvak utcái, Manninger szavai­val élve, valóságos „baromfi kaszinók” voltak. Ez a tar­tási mód soha meg nem szakadó fertőzési láncot jelen­tett. A baktériumhordozóktól és -gazdáktól kiinduló fertőzöttség általános volta Manningert azon nézete kifejtésére késztették, miszerint a betegség jelentkezése elsősorban a hajlamosító tényezőktől függ. A betegség elleni védekezésben ezért vakcina előállítására töre­kedett, bár a róla elnevezett vakcinára, mint mon­dotta, nem volt büszke. Az izoláltan tartott nagyüzemi állományokban a fer­tőzési lánc megszakítása lehetővé vált, így ott a beteg­ség a hajlamosító tényezők fennforgása ellenére sem öl­tött járványos jelleget. Változatlanul gondot okoz azonban a baromfikolera a szabadtartásos egyéni ud­varokban, s a nem zártan tartott vízibaromfi-állomá­­nyokban, ahol a vadmadarak járványterjesztő szere­pének kiiktatása nehéz. Reményt keltő azonban, hogy Manninger professzor egyik volt tanítványának a Pasteurella múltoddá feltárásával úgy látszik sikerült olyan vakcinát előállítania, amely az igazgatási szabá­lyok alkalmazásával összekapcsolva, a betegség ma is lényeges kártételeit remélhetőleg csökkenteni fogja. 1941-ben a baromfipestis­ vírusának behurcolásával sötét vészfelhők jelentek meg a hazai baromfitartás egén. Falvaink szinte egész baromfiállománya pusz­tult el. A súlyos járványok alapjaiban veszélyeztették a hazai baromfitenyésztést. Megfelelő vakcinák hiányá­ban a betegség elleni védekezés csak igazgatási jellegű lehetett. Ez azonban a hazai baromfitartás korábban szóba hozott jellege miatt nem bizonyult eléggé haté­konynak. Járványtani megfigyelései alapján Mannin­ger feltételezte, hogy a baromfipestis vírusának külön­féle változatai vannak. Ez annak idején valószínűnek is látszott, hiszen akkor még nem volt ismeretes, hogy a betegség klasszikus, európai formája nem baromfi­pestis, hanem az ortomixo-csoportba tartozó madár­­­influenza-vírus előidézte betegség. A baromfipestis ún. ázsiai vagy Newcastle változatát előidéző vírus szero­­lógiailag egységes, hiszen lényeges antigénszerkezeti el­téréseket az egyes vírustörzsek között nem mutattak ki. Más a helyzet azonban a törzsek virulenciáját és egyes szervekhez való affinitását illetően. Ez eltérő járványtani lefolyásban, klinikai tünetekben és kór­bonctani elváltozásokban mutatkozó kórképet okoz. Az is kiderült, hogy a betegség ún. velogen viszcerotróp formájával is számolni kell, ahol az elváltozások első­sorban a bélcsatornára korlátozódnak, s hiányzik a ba­romfipestisre eddig kórjelző értékűnek tartott panence­­falitis. Immunológiai szempontból bonyolítja a hely­zetet, hogy egyes paramixovírusok, így a baromfipestis vírusa is, ún. fúziós (F) faktora révén sejtről sejtre terjedhet ellenanyag-tartalmú szervezetben is, így szá­molni lehet a betegség megjelenésével immunizált állo­mányokban is, főleg ha az ellenanyagszint nem elég magas. Egy ideális vakcinának ezért anti-­ immunitást is indukálnia kellene. Elméletileg ez járható útnak tűnik, de a gyakorlati megvalósítástól, többek között az ilyen vakcina előállításának tetemes költségei miatt is, még messze vagyunk. S ha ma nem is abban az értelemben beszélünk a baromfipestis-vírus változatairól, mint azt . A Magyar Mikrobiológiai Társaság 1981. augusztus 27-i pécsi nagygyűlésén elhangzott Manninger emlékelőadás, a Manninger Rezső Emlékérem átvétele alkalmából.

Next