Magyar Állatorvosok Lapja, 1982 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - Mészáros János: Járványtani, mikrobiológiai és immunológiai szempontok a baromfi fertőző betegségei elleni védekezésben
MAGYAR ÁLLATORVOSOK LAPJA 1982. 37. (1.) 6—7. 5 Az MTA Állatorvostudományi Kutatóintézete (igazgató: Mészáros János dr. egyet, tanár, akadémikus) Járványtani, mikrobiológiai és immunológiai szempontok a baromfi fertőző betegségei elleni védekezésben* írta: Mészáros János dr. A Magyar Mikrobiológiai Társaság Manninger Rezső Emlékéremmel megtisztelt tagjai előadásainak közös sajátossága volt, hogy mondanivalójukat valamennyien szoros kapcsolatba hozhatták a manningeri életművel. Mivel ezek az előadások a mikrobiológia különböző területeiről hangzottak el, ez önmagában is érzékelteti Manninger professzor tudományos tevékenységének csodálatosan széles körét. Midőn Társaságunk vezetősége ezúttal engem is részesített e nagy elismerésben, engedjék meg, hogy a baromfi fertőző betegségeivel kapcsolatos előadásomban ennek a tevékenységnek a palettáját újabb színnel gazdagítsam. Joggal tehetem ezt, hiszen Manninger professzor mindig intenzíven foglalkozott a baromfi fertőző betegségeivel. Könyveinek sorozatát a Kotlánnek írt „A szárnyas baromfi fertőző és parasitás betegségei” című nyitotta meg. 40 tudományos közleménye a baromfi fertőző betegségei területéről Arany János szavaival élve önmagában is „elég volna hagyománynak, elég volna történetnek”. Ennek a hagyománynak nagy szerepe volt abban, hogy kutatásaim jelentős részét a baromfi fertőző betegségeivel kapcsolatban végeztem. A manningeri indításnak is köszönhető az az előkelő szerep, amelyet hazánk baromfi-egészségüggyel foglalkozó kutatói itthon és e hon határain kívül is kivívtak. Ez a nagy szellemi erő anyagiakban is testet öltött. Ennek is eredménye ugyanis, hogy hazánk az egy főre eső baromfihús-termelésben és fogyasztásban a világ élvonalába tartozik. Évente közel 300 millió napos baromfi keltetésével, s az évi 200 millió dollár körüli baromfiexportjával „nagyhatalomnak” számít. A tudományos előadások tartásában jártas hallgatóság bizonyára elnézi nekem, hogy a baromfi fertőző betegségeivel kapcsolatos manningeri örökség és a mai nagyon szerteágazó kutatási irányok közötti kapcsolat érzékeltetésében csak szemelvényekre korlátozódom. Remélem azonban, hogy e módon is rámutathatok e kapcsolat ma is élő voltára. Manninger professzor már századunk első évtizedeiben intenzíven foglalkozott a Salmonella gallinarum okozta baromfitífusszal. Ennek során számos bakteriológiai, járványtani és diagnosztikai megfigyelést tett. Kezdeményezte és tevőlegesen irányította a betegségtől mentes tenyészállományok létrehozását a baktériumhordozó és baktériumgazda állatok szerológiai felismerésén és eltávolításán alapuló eljárással. Ez a munka az akkori kistenyészetekben sem volt akadálytalan, de meghatványozódtak gondjaink a nagyüzemi baromfitenyésztés kibontakozása után. Volt olyan időszak, amidőn a baromfitífusz a létrehozott nagyüzemi tenyészetek prosperitását alapjaiban veszélyeztette. Mindez azért történhetett meg, mert a betegség elleni védekezésben a gyakorlat nem a Manninger által megjelölt úton haladt. Az óriási létszámú baromfiállományokban olykor előforduló paraagglutinációs reakciók jelentőségét ugyanis sokan eltúlozták, s a védekezésben a hangsúly a preventív és a terápiás kezelésekre tevődött át. Az immár aggasztó helyzetből a kivezető utat a manningeri állásponthoz való visszatérés jelentette, természetesen a nagy létszámú állományokra való alkalmazás speciális szempontjainak figyelembevételével, így tisztázni kellett a baromfitífuszos fertőzöttséget jelentő szerológiai pozitivitás és a más szalmonellafajok, s esetenként bizonyos E. coli törzsek okozta paraagglutinációs reakciók elkülönítésének szempontjait. Szimbólumnak is beillik, hogy ezt Manninger professzor volt tanszéke végezte el. A korábbi manningeri tanítás érvényesítésével a betegségtől gyakorlatilag megszabadultunk, s ez egyik előfeltétele a nagy volumenű tenyészbaromfi-exportunknak. A korábban kizárólag egyéni udvarokban tartott baromfiállományokban nemzeti katasztrófának beillő veszteségeket okozott a Pasteurella múltoddá előidézte baromfikolera. A fertőzöttség szinte általánosnak volt mondható, hiszen az egyéni állományok szabad tartása folytán a magyar falvak utcái, Manninger szavaival élve, valóságos „baromfi kaszinók” voltak. Ez a tartási mód soha meg nem szakadó fertőzési láncot jelentett. A baktériumhordozóktól és -gazdáktól kiinduló fertőzöttség általános volta Manningert azon nézete kifejtésére késztették, miszerint a betegség jelentkezése elsősorban a hajlamosító tényezőktől függ. A betegség elleni védekezésben ezért vakcina előállítására törekedett, bár a róla elnevezett vakcinára, mint mondotta, nem volt büszke. Az izoláltan tartott nagyüzemi állományokban a fertőzési lánc megszakítása lehetővé vált, így ott a betegség a hajlamosító tényezők fennforgása ellenére sem öltött járványos jelleget. Változatlanul gondot okoz azonban a baromfikolera a szabadtartásos egyéni udvarokban, s a nem zártan tartott vízibaromfi-állományokban, ahol a vadmadarak járványterjesztő szerepének kiiktatása nehéz. Reményt keltő azonban, hogy Manninger professzor egyik volt tanítványának a Pasteurella múltoddá feltárásával úgy látszik sikerült olyan vakcinát előállítania, amely az igazgatási szabályok alkalmazásával összekapcsolva, a betegség ma is lényeges kártételeit remélhetőleg csökkenteni fogja. 1941-ben a baromfipestis vírusának behurcolásával sötét vészfelhők jelentek meg a hazai baromfitartás egén. Falvaink szinte egész baromfiállománya pusztult el. A súlyos járványok alapjaiban veszélyeztették a hazai baromfitenyésztést. Megfelelő vakcinák hiányában a betegség elleni védekezés csak igazgatási jellegű lehetett. Ez azonban a hazai baromfitartás korábban szóba hozott jellege miatt nem bizonyult eléggé hatékonynak. Járványtani megfigyelései alapján Manninger feltételezte, hogy a baromfipestis vírusának különféle változatai vannak. Ez annak idején valószínűnek is látszott, hiszen akkor még nem volt ismeretes, hogy a betegség klasszikus, európai formája nem baromfipestis, hanem az ortomixo-csoportba tartozó madárinfluenza-vírus előidézte betegség. A baromfipestis ún. ázsiai vagy Newcastle változatát előidéző vírus szerológiailag egységes, hiszen lényeges antigénszerkezeti eltéréseket az egyes vírustörzsek között nem mutattak ki. Más a helyzet azonban a törzsek virulenciáját és egyes szervekhez való affinitását illetően. Ez eltérő járványtani lefolyásban, klinikai tünetekben és kórbonctani elváltozásokban mutatkozó kórképet okoz. Az is kiderült, hogy a betegség ún. velogen viszcerotróp formájával is számolni kell, ahol az elváltozások elsősorban a bélcsatornára korlátozódnak, s hiányzik a baromfipestisre eddig kórjelző értékűnek tartott panencefalitis. Immunológiai szempontból bonyolítja a helyzetet, hogy egyes paramixovírusok, így a baromfipestis vírusa is, ún. fúziós (F) faktora révén sejtről sejtre terjedhet ellenanyag-tartalmú szervezetben is, így számolni lehet a betegség megjelenésével immunizált állományokban is, főleg ha az ellenanyagszint nem elég magas. Egy ideális vakcinának ezért anti- immunitást is indukálnia kellene. Elméletileg ez járható útnak tűnik, de a gyakorlati megvalósítástól, többek között az ilyen vakcina előállításának tetemes költségei miatt is, még messze vagyunk. S ha ma nem is abban az értelemben beszélünk a baromfipestis-vírus változatairól, mint azt . A Magyar Mikrobiológiai Társaság 1981. augusztus 27-i pécsi nagygyűlésén elhangzott Manninger emlékelőadás, a Manninger Rezső Emlékérem átvétele alkalmából.