Magyar Belorvosi Archivum 12. (1959)

1959 / 1. szám - Magyar Imre: Hetényi Géza †

A MAGYAR BELORVOSI ARCHIVUM köréhez tartozó területen is élvezeteset és hasznosat alkotott. Emlékezzünk Boller diabetes könyvébe írt fejeze­tére a cukorbetegek arteriosklerosisáról, melynek modern álláspontját a diabeteses arteriosklerosis kettőssé­géről ma már mindenütt elfogadják. Emlékezzünk tankönyvére, melynek legújabb kiadásán súlyos betegsége utolsó napjaiban tűnő mosollyal nyugodott már m­esszenéző tekintete, a tankönyvre, mely csodálatos tiszta­sággal röviden foglalta össze belgyógyászati ismereteink lényegét és amelyben öreg és fiatal belgyógyászok mégis sok újat, érdekeset, meglepőt és megkapóan szellemeset találtak. Emlékezzünk ulcus-monográfiájára, melyben életének nagy építményét, a vegetatív betegségek elméletét örökítette meg. És emlékezzünk azokra a csodálatos összefoglaló előadásokra, melyeket kongresszusokon, nagygyűléseken, továbbképző üléseken tartott, azokra, a fölényesen bölcs és szikrázóan szellemes összefoglalásokra, melyeket mint ülések elnöke tartott, azokra a magasröptű és mélyen emberi hangú bevezető előadásokra, melyeket mint a Korányi Vándorgyűlés elnökétől vagy az Élettani Társaság elnökétől hallhattunk tőle, és azokra a továbbképző előadásokra, melyeket időt és fáradságot nem kímélve az ország vagy a főváros kisebb kórházaiban is megtartott és amelyekre a fel­kérést sohasem idasította vissza. Nagyságának egyik jellemvonása volt az, hogy mindenre jutott ideje. Az idő beosztásának képessége csak kevés ember sajátja. Hetényi Géza látszólag sohasem sietett, mindig nyugodt volt és ráért és mindig az érdekelte legjobban, amivel éppen foglalkozott. Soha beteg nem vette észre, hogy a professzor türelmetlen vagy siet. A beteggel való foglalkozás nála túlnőtt az érdeklődés, a hivatásszeretet, a segíteniakarás, az ösztönös és tudatos psychotherápia határain és magas művészetté vált. Nem volt olyan beteg — egyszerű földművelő, miniszter, vegyész, munkás, táncosnő vagy diplomata — akivel ne tudott volna már az első pillanatban kontaktust létesíteni. Ez volt a titka annak, hogy betegek százai már gyógyultnak érezték magukat, ha néhány percig beszéltek vele. És erre mindig volt ideje. A betegektől sohasem szakadt el, szerette a betegeket és a sok orvos számára kibírhatatlan, kényes vagy neurosisos beteggel éppoly szeretettel és soká foglalkozott, mint a legérdekesebb diagnosztikus problémával. Betegei rajongásig szerették és soha nem fogják elfelejteni azt a nagy orvost, aki mindig megértette őket és méltányolta panaszaikat. Hetényi azonban nemcsak az egyes embert értette meg, hanem szívügye volt az egyének sokaságából álló társadalom fejlődése is. Az elmúlt 10 év folyamán számtalan működési körében dolgozott ezért a fejlődésért, s a magyar közegészségügyért, annak fejlesztéséért. Mindenben és mindenkor a színvonal növelését tekintette fő céljának. Ő volt az, aki hazáját mindig a legméltóbban képviselte külföldön is, keleten és nyugaton egyaránt tiszteletet és megbecsülést szerzett minden szereplésével. A magyar orvostudomány külföldi jóhírét fenntartó Actának is szerkesztője volt. Tevékenysége mindig egyszerre sokirányú. Harcosa volt a klinikai orvostudomány kiépítésének hazánkban. Küzdött az ellen az áramlat ellen, melynek folyamán kutatóink túlságosan az öncélú kísérlete­zésbe vesztek. Életmunkájával példáját adta annak, hogy hogyan kell az állatkísérletet helyesen felhasználni a klinikai betegágytól kiinduló problémák megoldásában és hogy kell e kísérletek eredményét felhasználni a betegágyhoz visszatérve. A gondolatából származó Korányi Vándorgyűlések tematikája kezdetben szintén­­ ennek az elvnek a szolgálatában állt. Napjának minden órájában alkotott, tanított, kritizált, lektorált, gyó­­gyított, segített. Elhunytakor azonban mégis elsősorban azoknak a nagy gyógyító orvosegyéniségeknek egyike­­ szállt sírba, akiknek gyógyító tevékenysége nemcsak tudáson, tapasztalaton és emberi együttérzésen alapszik,­­ hanem a művészet magasságáig nő. És az, hogy Hetényi Géza sírba szállt, különösen szomorú, mert ezeknek­­ a nagy egyéniségeknek a száma századunk derekán kétségbeejtően keveslebedik. Abban, hogy Hetényi Géza mindenkihez közel tudott jutni és mindenkinek, egyészségesnek és betegnek a problémáit megértette, igen nagy szerepet játszott óriási műveltsége, ismereteinek széles köre. Mindenkihez közel jutott, de ő maga csak kevesek számára volt megközelíthető. Egy kissé mindig egyedül állt szellemi fölényében, elzárkózásában. Az emberek, énjük legmélyéig hatoló pillantásai szemén át befelé nem láttak. Érzelmeit ritkán árulta el. Csak a művészetben olvadt fel. Egy zenei, irodalmi, vagy más művészeti élmény áttetszőbbé tette, hozzáférhetőbbé. De nagy jelentőséget tulajdonított az élet apró örömeinek is és azokat élvezni tudta. Utazás, szépen terített asztal, művelt és szellemes társaság jókedvre derítette. Ilyenkor előtérbe került gyakran nehezen palástolt humorérzéke, kedvesen és jóízűen nevetett, humorában azonban ilyenkor is domi­nált a finom irónia. Szívesen olvasott jó detektívregényeket. Színes, tartalmas egyéniség volt. Soká látjuk még bölcsességét és szelíd fölényt tükröző mosolyát, halljuk monotonnak ható és mégis színes hangját, mely nyugalmat és derűt árasztott, érezzük egyéniségét, mely tiszteletet keltett és látjuk őt, amint fellép a dobogóra, halljuk amint beszélni kezd és most mindenki c­sendben figyel, mert Hetényi szól, vagyis okos szavak hangzanak el. Életének nagy részén át csupán a kollégák és a betegek rajongása, és elismerése kísérte, minden oldalról

Next