Magyar Bioetikai Szemle, 2014 (20. évfolyam, 1-4. szám)

2014 / 1. szám

gyógyult rákbeteg sohasem fogja feljelenteni orvosát anus praeteraturalisa miatt, sem a húgyhólyagba varrt Petzer-katheterért, vagy a gégekiirtás utáni aphoniáért, afelől nyugodt lehet a sebész. És ha mégis megtenné? Van-e a világnak olyan ítélőbírája, aki elmarasztalná az orvost, miután meghallgatta a legfelsőbb szaktanács véleményét? Elítélné, anyagi kártérítésre kötelez­né azt az orvost, aki a rendelkezésre álló módszerekkel életmentő, sikeres rákműtétet végzett lege­­rtis és megmentette betegét? A beteg a hosszas kezelés, súlyos betegsége tudatában nagyon is beletörődik a műtéttel járó defectusokba, csak még egyszer elhagyhassa betegágyát - mert élni akar; egyet kér csak orvosától: életet. Sohase világosítsuk fel a beteget bajáról, a tervezett heroikus beavatkozás­ról, még kevésbé a visszamaradó defectusokról. Lesz még bőven ideje meg­tudni jövőjét - ne siessen vele az orvos. Vájjon milyen érzéssel, lelki állapot­ban fekhet az a beteg a sebész kése alá, ha tudja azt, hogy ez az első operáció csak „bevezető műtét” lesz, csak a bél alsó szakaszát varrják ki oldalára, hogy azután ott ürüljön akaratától függetlenül a széklete. És a hozzátartozók? Ez már egészen más kérdés. Az orvos meglátására van bízva, hogy kit tart a családban a legmegfelelőbbnek, hogy közölje vele a való tényállást, a helyzet komolyságát, a várható következményeket, a bekövetkez­hető katasztrófát. Én ha látom, hogy a hozzátartozó talán még jobban aggó­dik, mint maga a beteg - egyelőre még őt sem világosítom fel mindjárt. Nem kívánhatjuk tőle, hogy azonnal jó színész legyen s hibátlanul játssza mindjárt azt a szerepet, amire lesz még ideje és alkalma az elkövetkező hónapokban. De mi lesz az inoperabilis beteggel? Várjon meddig tudja hitegetni orvosa? Ez nem is olyan nehéz feladat. Csodálatos tünet (nem is tudjuk másként ma­gyarázni, mint ezzel az egy szóval: életösztön), minél inkább elhatalmasodik a baj - állandó paradox jelenség - a beteg annál jobban bízik. Bízik javulásában, felgyógyulásában. A legkisebb szalmaszálba görcsösen kapaszkodik, minden látogatójának végtelen hálás, aki csak egy bíztató szóval is megajándékozza. A betegség súlyosbodásával egyre könnyebb lesz az orvos helyzete, sokkal könnyebb, mint a betegség kezdetén, amikor a beteg még csak sejt valamit. Az utolsó, végstádiumban meg már alig kap keresztkérdéseket; a beteg mindent, minden rossz tünetet maga megmagyaráz, még alátámasztani sem, legfeljebb helybenhagyni kell orvosának. Semmit sem akar már a beteg - csak éppen élni, vegetálni. Nem ritka jelenség, amikor éppen az utolsó napokban utasítja vissza a morphinfecskendőt, mert az őt „gyengíti”. Sokszor igaza is lehet­ annak a fecskendőnek tartalma, melyet annyiszor kért, melyért annyit könyör­­gött, talán éppen a kegyelemdöfést adná. Mert az a pár nap is értékes neki, amit itt, Földünkön tölthet.”

Next