Magyar Demokrata, 1998. január-március (2. évfolyam, 1-12. szám)
1998-03-12 / 10. szám
KULTÚRA volt átélni. Ha a diktatúra a bölcsőjében ringatta, és tejben-vajban fürösztette, akkor is hatott rá, akkor is nyomorította. És akkor is hatott rá, hogyha mondjuk a szerencsésebbeket, mint engem, bedutyizott. Hat, hét, nyolc évre. Óriási az a tehertétel, amely alatt nyögve ez a szerencsétlen, sarokba szorított kis maroknyi társaság, amit mi most magyar irodalomnak nevezünk, szembe találja magát ezzel a kettős trenddel. Könnyű volt mondjuk a szabadság, a vélt szabadság igézetében ’89-ben azt mondani: nem lehet a költő a politika szolgálólánya. Na és a maga erkölcstelenségének, romlottságának, tönkremenésének lehet? Attól mikor fogunk megszabadulni? Hogyan fogunk megszabadulni? - Magyarán: kettős a mi hazátlanságunk. Mint magyarok, hazátlanná lettünk Magyarországon, és mint költők, írók, az irodalomellenes világban. -Az állat a vadonban megjelöli a bokrokat és a fákat, s azt mondja: ez az én területem. Ez az én birtokom. És ha oda betéved egy idegen, elűzi, birokra kel vele. Mi elvesztettük birtoktudatunkat. Elvesztettük otthontudatunkat. Most szeretnénk valamiképpen megteremteni. Hogyan, miképpen? Előttünk, a mi kéz- és lábtördelt sorsunk előtt mikor hajt fejet a hatalom? Nekünk mikor segít és ki segít? Hol van az a felénk nyújtott kéz, amely nem lenéző tekintettel, nem megvetéssel párosul? Ma a költő csak valamifajta pávatoll a hatalom várományosainak a fenekében. Azzal illegnek-billegnek. Hol látsz biztató jelet arra, hogy bárki is, akár jobbról, akár balról, tevőlegesen akarna változtatni a magyar irodalom pillanatnyi helyzetén? - Azt mondják, ennek is mi vagyunk az okai. Aki nem a hatalomnak hódolt be, az behódolt olyan divatáramlatoknak, amelyek elriasztották a mai irodalomtól az igazi olvasókat is. - Hogy a tojás volt-e előbb, vagy a tyúk, azt nem tudom. S ki mondhatja meg: mi ijesztettük el az olvasót, vagy a civilizációs ártalmak térítették el tőlünk? A végeredmény: az olvasótáborát az irodalom úgy, ahogy van, elvesztette. Divatirodalom van és divat-olvasótábor. Az igazi értékekről néhány magunkfajta elszánt Don Quijotén kívül senki se beszél. Jó ha nem vágják a szemünk közé minden órában, hogy kiürültünk, mint a kólás flakon, és most már megértünk rá, hogy trágyadombra hajítsanak. Kivéve az ügyeletes zseniket. Mert a diktatúrából, mint minden dicstelen hagyomány, ez az „intézmény” is megmaradt. Csakhogy a diktatúra tilalmainak szörnyű karámvilága a szobák falain belül mégis csak emberi melegséget teremtett. És ebben az emberi melegségben mégis csak valami kikelt. A szörnyű körülmények ellenére is. Mostanra általánossá vált az a rettenetes eltolódás, deformáció is, ami a diktatúra évtizedeiben kezdett burjánzani, vagyis, hogy az irodalomelmélet, az irodalomtudósok szakmája hegemóniára tört. Ők lettek a költőcsinálók. Ők lettek az útmutatók. A mindentudók. A költő számára a sorvezetők. És ők meg is tudnak belőle élni, ellentétben a költőkkel. Még úgy is - persze ez már más kérdés -, hogy a kutya se hajlik feléjük, mert mögöttük sincsenek tömegek. Egy-két hisztériás kis üdvöske veszi őket körül. De a levegőbe mégis csak az ő hangjuk harsog. Immár harminchárom könyv van mögöttem. A harmincnegyedik a könyvhétre jelenik meg A tűznyelő öregkora (Firenze, 1997 nyár) címmel. Az életmű-kiadásom 1993 óta folyik, és a nyolcadik kötetemhez most érek, de mintha én ezzel a nyolc kötettel egy hatalmas kongó sivatag kellős közepén egymagamban állnék. - Nem lehet, hogy csak valamiféle fin de siecle dekadencia, vagy ezredfordulós világvége-babona beszél belőled? - Valóban, minden század, és ezredfordulón, mint a vulkán, előtörnek ősi szorongásaink, félelmeink. Az emberiség pusztulásának rémképei. De mintha most egy kicsit több okkal várnánk a pusztulást. Itt van ez a klónozás. Hát nem Aldous Huxley Szép új világa kezd most fölserdülni? A műélőlénygyártás terrénumán már túl vagyunk az első bizonytalan lépéseken. Itt van előttünk. Hát úgy szájon töröl bennünket a szép új világ, ha nem szedjük össze az erőnket, mint annak a rendje. Ha mi magunk hántjuk le magunkról az emberségünket, akkor mindaz, amit rossz óráinkban elképzeltünk, majd megteremtettünk, elsöpör bennünket. Hidd el, én is szeretném látni a váteszeket, akik okos, értelmes érveléssel valamiképpen ettől a sötétségtől engem, bennünket megszabadítanának. Nyújtanák a kezüket és mondanák: Lázár, kelj föl! De mintha ilyen hangot nem hallanék egyik bokorból sem. Tudom, Szókratész is ugyanezeket mondta a maga korában, mint mi. Hogy romlottak vagyunk, hogy hiszékenyek, hogy ábrándozók vagyunk, hogy a csillagokba nézünk és belebotlunk a göröngybe. De Szókratész óta nagy „újdonság”, hogy mi tönkretettük a Földünket. Megástuk egyetemes sírgödrünket. S hogy egyszerre végveszélybe került az élet minden föltétele. Persze itt jönne az a bizonyos „de mégis”. De mi lenne ez a mégis? A művészet, egyetlen reménységünk. A művészet a maga csúcsain mire tanított? Arra, hogy az embert emeljük föl. Sokezer éven keresztül így tanultuk, valamiképpen ezt a tanítást kellene újra megszólaltatnunk. S bár az ember szemérmetlennek tartja, hogy a biblia és más kútfők bölcsességeire hivatkozzon, mert hiszen mi mind méltatlanokká váltunk rá, mégis. Találjuk meg magunkban és másokban az Issten-képmáshordozó Embert. Az Emberi Hangot. Ezt kellene megszólaltatnunk. Bízom abban, hogy talán mocorgó állapotban, nagyon halkan, nagyon picinyke nyöszörgésként még él ez a hang bennünk. / f Pósa Zoltán KÁRPÁTI KAMIL A Napördög Firenzében