Magyar Demokrata, 1998. január-március (2. évfolyam, 1-12. szám)
1998-03-12 / 10. szám
KULTÚRA • Az Emberi Hang Kárpáti Kamil: a költő csak pávatoll a hatalom várományosainak a fenekében Relief egy fegyházról, Az ibolyántúli ember, Napördög Firenzében. Kárpáti Kamilnak már a kötetcímei is reveláció-erejűek ezredvégünkre, sorsunkra vonatkozóan. Az író egyetemeit a „fasiszta kommunizmus” börtöneiben, írói kamaszéveit a „falak nélküli börtönben”, a Kádár-korszakban élte át. A falak nélküli börtön közismert metaforája tőle származik. A váci börtön kertjében barátaival, Gérecz Attilával, Béri Gézával, Tóth Bálinttal, Tollas Tiborral, Szatmári Györggyel ők teremtették meg a Füveskert antológiákat. Az ő nevéhez fűződik az első, 1988-as független, antipolitikus irodalmi folyóirat és könyvkiadó, a Stádium megteremtése. A legnehezebb időkben is hirdette: a művészet mindenre gyógyír. De ma ő is elkeseredett ember. - Pestszenterzsébeten, a Stádium Könyvkiadóban vagyunk. A folyóirat 1993 óta szünetelni kénytelen. - Úgy vagyok, mint a börtönben. Magánzárkában. Tudod, ha valakit egy hétig, két hétig magában aszalnak, akkor elveszti a hangját, és nemcsak amiatt nem mer megszólalni, mert tudja, hogy az a repedt fazék, ami a hangja helyett megszólal belőle, nem az övé már, hanem egyszerűen azért is, mert időközben két vagy három héten keresztül senkivel nem váltott szót. Egyre inkább rájövök arra, hogy nincs értelme megszólalni. Valamikor én is gyerek voltam. Gyerekember. Ezt az időt úgy hívták, hogy Rákosi-korszak. Jöttek a börtönök. Valamikor fiatalember voltam. Úgy hívták, hogy Kádár-korszak. Akkor kezdtem a börtön utáni fiatalember korszakot. Szilenciumokkal. Kirekesztésekkel. Útfélen állva, csak éppen nem az Oszikéket író öreg Arany János bölcsességével. Aztán volt egy harmadik korszak, a Kádár utáni korszak, amikor az ember - akárcsak 1956-ban - egy-két másodpercig engedett magában eláradni valami olyan hitet, hogy kezdődhet valami új. Ehelyett mit láttál? Azt láttad, hogy megint ott állsz a padkán, és megint törölgetheted a kabátod szegélyét, mert csupa sár. S aztán következett egy új fordulat, ami immár bármiféle hit és remény nélkül kezdődött, és talán mostanság ér véget. Mondanom sem kell, tele vagyunk fröcskölve sárral. Nem állunk másból, csak törölgetésből. De most már megvan a korom, csak a bölcsesség mintha még mindig hiányozna belőlem. Az a bölcsesség, amit keleten megörökölnek az emberek. És végigcsinálják, a finisben leülnek lótuszülésbe és úgy mennek át a túlvilágra. - Te tagadhatatlanul a halhatatlanok lovagrendjébe tartozol. Megírtál harminchárom kiváló könyvet, meghatározó értékű vers-remekléseket, ráadásul olyan filozofikus és szürrealisztikus regényt is, mint A menyasszony vetkőztetése, s olyan világirodalmi értékű költői gyerekregényeket, mint a Trombitás Ali tetralógia. - Annál rosszabb nekem. Az embert fojtogatja az a tény, hogy itt öregedett meg a saját hazájában, itt lesz nemsokára hetvenéves, na jó, még csak hatvankilenc, nem nagy különbség. Az a lényeg, hogy most is minden behatárol, csonkítani akar. Sarokba akarnak ma is állítani. Valamivel nehezebb dolog hát most megszólalni, mint két-három hét magánzárka után, ifjú fejjel. Mert az élet ugyan elröpült, de a megoldásnak, a receptadásnak mégsincs itt az ideje. Ennyi év elteltével azt kell látnom, hogy a költészet, az irodalom semmivel nem jutott előbbre. Sőt... És nem javult semmit az élet minősége sem. Két rettenetes tűz között látom önmagamat is, társaimat is. Vagy két ellen között. Egyrészt, egy gyökeresen megváltozott, elidegenedett, elembertelenedett Európában élünk, amely igazi értékeit sorra föladja. Elfordul saját kincseitől. Másrészt, van a mi kis hazánk, az anyaföld, amely annyira pici, hogy már azt a maréknyi költőt sem képes elviselni. És az a maréknyi költő már olyan sok, hogy egymást nem bírja elviselni. Egymás torkának esünk tehát. - Egyedül érezzük magunkat, de öljük is egymást, mert sokan vagyunk. Ami ma van, azt úgy nevezik: atomizálódás. Ez enyhén szólva eufémizmus. Embertelenedünk. Az „atomizálódás” félig-meddig neutrális, tudományos fogalom, édes kis atomocskákat képzelünk el a hallatán. Mi még csak kisédesek sem vagyunk, és a démokritoszi holgaink is hiányoznak. Mert már nem tudunk egymáshoz sem kapcsolódni. Hát persze, hogy embertelenedünk. Miért ne embertelenednénk akkor, amikor negyven-ötven év diktatúráját kell a hátunkon cipelni. Emlékezz csak olvasmányaidra. A XIX. században azt mondták a fiúk, hogy nem lehet az apák útját tovább folytatni. Most pedig - éppen ma vagy tegnap - azt olvastam, hogy az egyik kritikusunk, nyilván nagy horderejűnek vélt szalonbölcsességgel kijelentette, hogy az apákat többé nem lehet követni. Látszólag a XIX. században is ezt mondták a fiúk, meg most, a XX. században is. A kettő között azonban óriási a különbség, mert Kisfaludy Károly és Vörösmarty Mihály Berzsenyi Dánielnek mondta, hogy „az apák útját többé én nem akarom folytatni”. Ma viszont az ifjú az ávós ezredesnek kell hogy mondja ugyanezt, hogy az utadat én már nem akarom folytatni. És ez alapvető különbség. Benne van az az óriási szakadék, amit a negyvenöt éves diktatúra jelentett és jelent ma is. És ezt a diktatúrát a költő akkor is minden zsigerével, minden porcikájával kénytelen Demokrata 1998/1054 Fotó: Juhász Imre