Magyar Demokrata, 1998. január-március (2. évfolyam, 1-12. szám)

1998-03-12 / 10. szám

KULTÚRA • Az Emberi Hang Kárpáti Kamil: a költő csak pávatoll a hatalom várományosainak a fenekében Relief egy fegyházról, Az ibolyántúli ember, Napördög Firenzében. Kárpá­ti Kamilnak már a kötetcímei is reveláció-erejűek ezredvégünkre, sorsunk­ra vonatkozóan. Az író egyetemeit a „fasiszta kommunizmus” börtöneiben, írói kamaszéveit a „falak nélküli börtönben”, a Kádár-korszakban élte át. A falak nélküli börtön közismert metaforája tőle származik. A váci börtön kertjében barátaival, Gérecz Attilával, Béri Gézával, Tóth Bálinttal, Tollas Tiborral, Szatmári Györggyel ők teremtették meg a Füveskert antológiá­kat. Az ő nevéhez fűződik az első, 1988-as független, antipolitikus irodalmi folyóirat és könyvkiadó, a Stádium megteremtése. A legnehezebb időkben is hirdette: a művészet mindenre gyógyír. De ma ő is elkeseredett ember. - Pestszenterzsébeten, a Stádium Könyv­kiadóban vagyunk. A folyóirat 1993 óta szünetelni kénytelen. - Úgy vagyok, mint a börtönben. Ma­gánzárkában. Tudod, ha valakit egy hé­tig, két hétig magában aszalnak, akkor elveszti a hangját, és nemcsak amiatt nem mer megszólalni, mert tudja, hogy az a repedt fazék, ami a hangja helyett megszólal belőle, nem az övé már, ha­nem egyszerűen azért is, mert időköz­ben két vagy három héten keresztül sen­kivel nem váltott szót. Egyre inkább rá­jövök arra, hogy nincs értelme megszó­lalni. Valamikor én is gyerek voltam. Gyerekember. Ezt az időt úgy hívták, hogy Rákosi-korszak. Jöttek a börtönök. Valamikor fiatalember voltam. Úgy hív­ták, hogy Kádár-korszak. Akkor kezd­tem a börtön utáni fiatalember korsza­kot. Szilenciumokkal. Kirekesztésekkel. Útfélen állva, csak éppen nem az Oszikéket író öreg Arany János bölcses­ségével. Aztán volt egy harmadik kor­szak, a Kádár utáni korszak, amikor az ember - akárcsak 1956-ban - egy-két másodpercig engedett magában eláradni valami olyan hitet, hogy kezdődhet va­lami új. Ehelyett mit láttál? Azt láttad, hogy megint ott állsz a padkán, és megint törölgetheted a kabátod szegé­lyét, mert csupa sár. S aztán következett egy új fordulat, ami immár bármiféle hit és remény nélkül kezdődött, és talán mostanság ér véget. Mondanom sem kell, tele vagyunk fröcskölve sárral. Nem állunk másból, csak törölgetésből. De most már megvan a korom, csak a bölcsesség mintha még mindig hiányoz­na belőlem. Az a bölcsesség, amit kele­ten megörökölnek az emberek. És vé­gigcsinálják, a finisben leülnek lótusz­ülésbe és úgy mennek át a túlvilágra. - Te tagadhatatlanul a halhatatla­nok lovagrendjébe tartozol. Megírtál harminchárom kiváló könyvet, megha­tározó értékű vers-remekléseket, rá­adásul olyan filozofikus és szürrealisz­­tikus regényt is, mint A menyasszony vetkőztetése, s olyan világirodalmi érté­kű költői gyerekregényeket, mint a Trombitás Ali tetralógia. - Annál rosszabb nekem. Az embert fojtogatja az a tény, hogy itt öregedett meg a saját hazájában, itt lesz nemsoká­ra hetvenéves, na jó, még csak hatvanki­­lenc, nem nagy különbség. Az a lényeg, hogy most is minden behatárol, csonkí­tani akar. Sarokba akarnak ma is állíta­ni. Valamivel nehezebb dolog hát most megszólalni, mint két-három hét ma­gánzárka után, ifjú fejjel. Mert az élet ugyan elröpült, de a megoldásnak, a re­ceptadásnak mégsincs itt az ideje. Ennyi év elteltével azt kell látnom, hogy a köl­tészet, az irodalom semmivel nem jutott előbbre. Sőt... És nem javult semmit az élet minősége sem. Két rettenetes tűz között látom önmagamat is, társaimat is. Vagy két ellen között. Egyrészt, egy gyökeresen megváltozott, elidegenedett, elembertelenedett Európában élünk, amely igazi értékeit sorra föladja. Elfor­dul saját kincseitől. Másrészt, van a mi kis hazánk, az anyaföld, amely annyira pici, hogy már azt a maréknyi költőt sem képes elviselni. És az a maréknyi költő már olyan sok, hogy egymást nem bírja elviselni. Egymás torkának esünk tehát. - Egyedül érezzük magunkat, de öl­jük is egymást, mert sokan vagyunk.­­ Ami ma van, azt úgy nevezik: ato­mizálódás. Ez enyhén szólva eufémiz­mus. Embertelenedünk. Az „atomizáló­dás” félig-meddig neutrális, tudomá­nyos fogalom, édes kis atomocskákat képzelünk el a hallatán. Mi még csak kisédesek sem vagyunk, és a démokri­­toszi holgaink is hiányoznak. Mert már nem tudunk egymáshoz sem kapcsolód­ni. Hát persze, hogy embertelenedünk. Miért ne embertelenednénk akkor, ami­kor negyven-ötven év diktatúráját kell a hátunkon cipelni. Emlékezz csak olvas­mányaidra. A XIX. században azt mondták a fiúk, hogy nem lehet az apák útját tovább folytatni. Most pedig - ép­pen ma vagy tegnap - azt olvastam, hogy az egyik kritikusunk, nyilván nagy horderejűnek vélt szalonbölcsességgel kijelentette, hogy az apákat többé nem lehet követni. Látszólag a XIX. század­ban is ezt mondták a fiúk, meg most, a XX. században is. A kettő között azon­ban óriási a különbség, mert Kisfaludy Károly és Vörösmarty Mihály Berzsenyi Dánielnek mondta, hogy „az apák útját többé én nem akarom folytatni”. Ma vi­szont az ifjú az ávós ezredesnek kell hogy mondja ugyanezt, hogy az utadat én már nem akarom folytatni. És ez alapvető különbség. Benne van az az óriási szakadék, amit a negyvenöt éves diktatúra jelentett és jelent ma is. És ezt a diktatúrát a költő akkor is minden zsi­­gerével, minden porcikájával kénytelen Demokrata 1998/10­54 Fotó: Juhász Imre

Next