Magyar Demokrata, 1998. április-június (2. évfolyam, 13-25. szám)
1998-05-14 / 19. szám
(7)sz(z)enetek az erdőn túlról „Mennél magasabb, szentebb a czél, melyet a tudva levő javaslat örök hálát érdemlő előmozdítói kitűztek, mennél dicsőbbek a következések melyek annak szerencsés elérésétől várathatnak, annál mélyebben érzem azt a tisztelő bizodalmát, melyet a ’ Tit. Biztosság engemet is érdemtelent munkáló társnak meg-hívott, de annál ijesztőbben is tűnik képzetem elébe azon lépés fontossága, mely engem szokatlan pályára állítva a szent szándék elsülhetését részint kezeim közé teszi, és engem ama ’ bizodalomnak megfelelni kényszerít. Csakugyan megfontolva azt, hogy éltem s annak minden iparkodása hornyomé, hogy a kimutatott állásponton csekély mécsesem világával másoknak még homályosabb gőzkörnyékben burkoltaknak sötétjét valamennyiben oszlathatom, és hogy a gyengéd kor miatt éretlen és fejletlen elméjűek oktatásában szerzett tapasztalásom, a más környűletek miatt parlagon maradt elmék mivelésében vezérül szolgálhat, mindezek ösztönöznek a nevezett újság redactiojabeli részvételt elfogadni... ” Kedves olvasóm, remélem - ha már nekifogott e veretes szöveg átböngészésének — végül is kihámozta lényegét: valaki felkérést fogad el újság szerkesztésére. Nevezetes levél ez. Kelt 1833-ban, s benne Brassai Sámuel, az akkor még fiatal házitanító elfogadja az Amerikát megjárt Bölöni Farkas Domokos felkérését: legyen szerkesztője az első erdélyi tudománynépszerűsítő hetilapnak, a Vasárnapi Újságnak, így már érthető a javaslatra utalás, a következményektől való jogos félelem, s az utolsó erdélyi polihisztor indokainak sorakoztatása: melyek voltak (mai szóhasználattal élve) motivációs tényezői határozatának? Maga az újság 1834 és 1848 között jelent meg. (Csodálnivaló-e, ha Brassai tudomány-népszerűsítő munkássága egy magamfajta (z)sz(z)engetőnek is mércéül szolgál?) Miért illeti meg ez a különös jelző: utolsó erdélyi polihisztor? Polihisztorok ma már nincsenek, a tudás olyan szerteágazó, hogy egyetlen ember ma már nem lehet birtokosa sokféle tudásnak. De Brassói még a múlt század végén sok tudományágat magas fokon művelt: neves botanikus és nyelvész, kritikus és műfordító - tucatnyi nyelven beszélt — , muzsikus és filozófus, csillagász és matematikus, történész és archeológus, zoológus és - akkor még nem volt név erre - az első ökológusok egyike. Véleménye minden területen mérvadó, s habár rengetegen vitatták nézeteit, mindenhez a szakember biztonságával szólott hozzá. Két lábon járó intézmény volt. Tette mindezt úgy, hogy soha sem lépte át Magyarország határait. Nem tehette: neki nem voltak olyan gazdag mecénásai, akik külföldi tanulmányainak anyagi fedezetét állták volna. Erdély mai nagy tudományszervező tudósának sorsa jut erről eszembe: Bekő Samu mondta volt valahol, hogy ő bizony Szombathelytől nyugatabbra sosem járt. Amikor szeretett volna, nem lehetett, most meg annyi dolga akad az Erdélyi Múzeum-Egyesület háza táján, hogy nem ér rá... Brassai is, Benkő is úgy teremtett európai szintű kultúrát, hogy nem ők mentek (Nyugat-) Európába, hanem Európa jött el hozzájuk. Jut eszembe mindez, akárhányszor arról hallok, olvasok, hogy Európa milyen messze esik honunktól. Pedig hát itt Európa van: a Kárpátmedencében! Kelt 1998 áprilisában, amikor a Nap a Bika jegyébe lépett, 164 évvel a Vasárnapi Újság első számának megjelenése után. Kiváló tisztelettel: Transsylvanus Demokrata 1998/19 KULTÚRA rigáljon nekem. Ne szóljon belém senki. Ahogy a feleségemnek is szoktam tréfásan mondogatni: Szólhat nekem bármiért, de nem ajánlom, hogy megtegye. Komolyra fordítva a szót: azt akarom mondani, tényleg elkövettem, amiért letartóztattak, csak nem egyedül. Csináltunk egy kis önképző kört, kineveztük összeesküvésnek, s amikor lebuktunk, egyedül elvittem a balhét. 1956-ban engedtek ki Kárpáti Kamillál, Gérecz Attilával. Mi, akik börtönből jöttünk, költők, Gyöngyössy Imre, Béri Géza, Kamil, Gérecz Attila, mind a Politikai Foglyok Szövetsége Ideiglenes Forradalmi Bizottsága Elnökségének lettünk a tagjai. Aztán ránk törtek az oroszok, végzetszerűen, mint 1848-ban, 1945-ben, 1956-ban is. Gérecz Attila november 7-én a Klauzál téren esett el fegyverrel a kezében, orosz tankkal szemközt. Nem irigylem, amiért meghalt, de szép, gyönyörű halála volt. A hazáért halt meg, és ez nekem már nem adatik meg. Béri Géza öngyilkos lett 1979 karácsonyán. Szathmáry Gyurka gégerákban halt meg 1990-ben, hosszú szenvedések után. Tollas Tibor Alzheimerkórba esett. Az ilyen beteg szép lassan elfelejti a világot. Odáig épül le, hogy nem ismeri föl saját arcát a tükörben. A teljes leépülés után tavaly Tibor is meghalt, ahogy ő kómás lenni szokott. Már csak ketten élünk Kamillás legjobb barátaim hatosfogatából, s él még egy-két ember, aki írt a Füveskert antológiába. - Hogyan lettél kém 1957-ben? - Fiazatért nyugatról valaki (nevet nem mondok), s megígérte, kiviszi a verseimet. Ezután letartóztattak az ávósok, s megkérdezték: járt e nálam az a valaki? - Járt felettem. - Miért, kérdezik? - Mert maga elmondta neki az orosz tankok rendszámát (nem volt rendszámuk az orosz tankoknak). Akkor már dörzsölt, börtönviselt emberként tudtam, semmit sem szabad bevallani, nemcsak a hasonló hülyeségeket kell letagadni, hanem mindent, a verseket is. Azt állítottam, megsemmisítettem, kidobtam őket, ki tudja, kinek a kezébe került stb. Fél év múlva elengedtek. A börtönben a nehézfiúk nem bántottak, bevették, hogy kém vagyok, s tartottak tőlem. Szellemi foglalkozást ezek után nem nagyon végezhettem, versem se sűrűn jelent meg. A Margit körúton, a Margit híd budai hídfőjénél árultam könyveket. Egyszer Kodálynak adtam el Németh Lászlót, ami óriási élmény volt. Ennél újabb dolgot elképzelni nem tudok. Életemben az volt a szerencsém, hogy mindig remek társaságba kerültem, más kérdés, hogy az is igaz, hogy az ember maga választja meg a társaságát. Kiválasztottam a legjobb barátokat. Például Kárpáti Kamil sokkal nagyobb költő, mint bármelyik, mai favorizált figura. Végül Keresztury Dezső segítségével bejutottam a Széchényi könyvtárba. Ezzel zárult a történet. Pósa Zoltán 47