Magyar Demokrata, 1998. október-december (2. évfolyam, 39-52. szám)
1998-11-12 / 45. szám
1097 Budapest, Szent László Kórház, Gyáli út 5-7.19/A pavilon. Tel.: 455-8255, 216-2724 MAGYARORSZÁG 37. gazdasági kártétel, nemigen adták, a 8. terrorcselekmény, a 9-es diverzió, 10-es szovjetellenes propaganda, 11-es csoportos agitáció, a 12-es pedig - mint az egyik legsúlyosabb bűn a politikai bűnös feljelentésének elmulasztása. - A legnagyobb bűn, ha nem lesz valaki spion? - Rosszabb. Tudomásom van arról, hogy például magyar lányok kaptak ilyet, mert nem jelentették fel a bátyjukat, aki a Vörös Hadsereg bevonulásakor verekedés során megölt egy orosz katonát, aki a húgát megerőszakolta. A fiút kivégezték, a lányokat tíz év kényszermunkára ítélték. A 13-as a cári rendszer kiszolgálása volt, a mi időnkben már nem adták, ellenben a 14-est, a gazdasági ellenforradalmi cselekményt gyakran, főleg munkamegtagadó hadifoglyokra húzták. Ha pedig a felsorolt bűncselekmények valamelyikéhez hozzátették a 19-es alpontot, akkor az azt jelentette, hogy nem bevégzett bűncselekményről van szó, hanem a szándékáról vagy esetleges előkészületről. Ezt úgy értelmezték a vád előkészítői, hogy képzettsége, származása, beosztása alapján „elkövethette volna, ha akarta volna”. Szóval ha nem is állt szándékában elkövetni, személye potenciális veszélyforrás a kommunizmusra. A szovjet jog csúcsa. A politikai ítéletek általában tíz évnél kezdődtek, és a kivégzésig terjedtek. - Kazahsztánban jobb volt, mint északon ? - Eleinte nem. Sztálin kitalálta, hogy a puszta közepén kell egy várost felépíteni, mert ott jelentős szénlelőhelyre bukkantak. Engem ezerkétszáz rabtársammal együtt sátortáborban helyeztek el, mi voltunk az elsők a pusztán. Négy év múlva, amikor szabadultam, a városnak már 15 ezer lakosa volt. - Milyen volt egy lágerlakó napja, ha előírásosan viselkedett? - Általános szabály szerint napi tizenkét óra munka volt, mínusz 42 Celsius-fokig volt köteles az elítélt a normát teljesíteni. Kaptunk napjában 65 deka fekete kenyeret és egy csajka káposzta-, kukorica-, illetve uborkalevest, nem volt nagy különbség. Ezek épphogy elszíneződött, zsiradék nélküli sós folyadékok voltak, sűrűje nélkül. Elméletben volt ugyan ételnormánk, hogy egy rabnak 4,5 deka hús vagy 12 deka hal jár, de hát ebből semmi sem jutott el hozzánk, annyi kézen ment keresztül. Odakinn is éheztek az emberek. A nacsalnyik, a táborparancsnok 1945- ben egy alkalommal azt mondta, hogy sok civil cserélne velünk, mert mi legalább megkapjuk a napi kenyéradagunkat, míg odakinn, a városban hetek, hónapok telnek el kenyérszállítmány nélkül, így talán érthető, hogy lopott ott mindenki, amit csak bírt. - Mit viseltek? - Az első időben a saját ruhánkban voltunk, az szakadt le rólunk. Még Ukrajnában kaptam ruhát, mégpedig halott frontkatonákról leszedett holmikat. Még ott volt rajtuk a golyó ütötte lyuk, a vérfolt, a perzselődés. Ősszel kaptunk először fehérneműt, akkorra már mindenünk kilógott a szakadt ruhából, megvarrni nemigen lehetett, a tű tilos volt. Szerintem nem azért éheztünk és fáztunk, mert ők azt akarták, hanem egyszerűen mert nem volt miből adniuk. - Szegények... - Mindezt kiegészítette az állandó gorombaság, az, hogy hajszoltak bennünket a munkafelügyelők, hogy állandó testilelki megpróbáltatásnak, megalázásnak tettek ki minket. - Tisztálkodni tudtak? - Különböztek a körülmények, kilenc év alatt tizenhat táborban voltam. Eleinte, Nyikolajevben nem volt sem mosás, sem mosakodás. Főzni lajtos kocsival hoztak vizet. Esetleg valamelyik munkahelyen megengedték, hogy egy csapnál az arcunkra loccsantsunk egy-két maréknyi vizet. Ahogy múltak az évek, és távolodtunk a háborútól, úgy javultak a körülmények: hol hetenként, hol háromhetenként volt fürdetés. A legvégén, 1953-ban már hetenként volt fehérneműcsere. Az első években viszont, amikor annyira le voltunk romolva, hogy a lét és a nemlét határán tengődtünk, szinte állatként, nem zavart bennünket a tisztálkodás hiánya. Volt úgy, hogy bottal kellett bennünket fürdőbe hajtani, hiszen levetkőzni, felöltözni is külön fáradságot jelentett. Legszívesebben elnyúltunk volna a priccsen, csak hagyjanak bennünket békén. Az volt a mondás, hogy mi nem is élünk, csak létezünk. - Volt valamiféle rangsor a rabok között? - A köztörvényesek voltak az urak. Szociálisan közel állónak számítottak, ezért a kiváltságos helyeket mindig ők kapták a parancsnokságtól, sőt a politikai elítéltek fegyelmezését is rájuk bízták. Nem voltak hajlandók dolgozni, ellenben elvették az ételünket, a jobb ruhadarabokat, mert nekik ehhez is jogot biztosítottak a smasszerek. A bebonos elítéltek néha kaptak csomagot, de annak javát is elvették tőlük a köztörvényesek. Persze minket, külföldieket, akik nem írhattunk, és nem kaphattunk sem levelet, sem csomagot, ez nem érintett. - Volt a lágerben olyasforma szellemi élet, költészet, nagy beszélgetések, mint amit Tollas Tiborék műveltek a váci börtönben? - Nem nagyon, ez más volt. Elszigeteltek bennünket egymástól. Négy évig voltam Kazahsztánban, de hogy a szomszéd barakkban hány magyar volt, sosem tudtam meg. Ha valakivel találkozni akartam, szökni kellett. A besúgók miatt csak felszínes dolgokról lehetett társalogni, például hogy odahaza hogyan csinálják a töltött káposztát. Azt megkérdezni a lágerben, hogy te mi voltál civilben, vagy miért kaptál tizenöt évet, ugyanolyan udvariatlanságnak számított, mint egy hölgyet arról faggatni, hogy hány éves. Őszinteségnek, baráti hangnak nyoma sem volt, mindenki tartott mindenkitől. Egy börtönlázadást követően valamelyest javult a helyzetünk. Ez 1952-ben volt. Ez volt az első év/ nyolc év után, amikor már nem éheztünk. Sőt minimális fizetést is kaptunk, tudtunk belőle kenyeret venni. Még újságot is olvashattunk. Eleinte persze csak felolvasták belőle, amit a cenzor bekeretezett. Ha lopva bele akart valaki olvasni, azt szájon vágták, pedig ugyan miféle dolgok voltak egy korabeli szovjet lapban... Később aztán kitették a Pravdát a vitrinbe, így tanultam meg olvasni oroszul, végül pedig még kikölcsönözhettük is, de a cikkekről nem volt szabad beszélni. - Ki ellenőrizte, hogy megvitatják-e? ) ) 32 LEXIKON Rózsás János: író, könyvelő, német-orosz tolmács. 1926-ban született Budapesten. 1944-1953 között a szovjet Gulág kényszermunkatáboraiban raboskodott. A Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága 1962-ben rehabilitálta. Hazatérése után pénzügyi szakképzettséget szerzett, és német, orosz nyelvből tolmácsvizsgát tett. A nagykanizsai Járási Tanács Pénzügyi Osztályán, a Kanizsa Bútorgyárban, majd nyugdíjasként a Kanizsa Sörgyárban dolgozott. Nős, három gyermek apja. Regényeit a szovjet rabság ihlette. Keserű ifjúság (1986), Éltető reménység (1987), Duszta nővér (1995). Gulág lexikon kiadása 1999-ben várható. K.: Emléklap az 1956-os helytállásért (1991), Nagykanizsa város díszpolgára (1993), A Magyar Írószövetség tagja (1997). ■ Demokrata 1998/45