Régi-Új Magyar Építőművészet, 2017 (1-6. szám)

2017 / 6. szám

68 vagy még annál is fontosabb.) A metaforateóriák köre meglehetősen tág, Rolf Eckard 2005-ben megjelent monográfiájában nem kevesebb, mint 25 elméletet gyűjtött össze (Metaphertheorien. Typologie - Darstellung - Bibliographie, Berlin, De Gruyter, 2005). Olvasatom szerint a kötet írói közül ketten tudnak a korábbi elméletek summázásán túl érdemben hozzájárulni ehhez az elméletkorpuszhoz. A már kiemelt Caballero-Rod­­riguez definiálta úgy (sokadikféleképpen) a szóképeket, mint fogalmi és társadalmiasító eszközöket, amelyeket a diskurzuson belüli interakciók hoznak működésbe. Gernot Böhme pedig azáltal árnyalta a metafora fogalmát, hogy az azonosítandó metaforatag pontos definíciója helyett az azonosítandó tag reprezentációjára összpontosít, mert valójában az előbbivel soha nem szolgálnak e szóképek, viszont az utóbbit, az azono­sítandó tag reprezentációját (legalábbis annak érzékelését) újjászervezi az a séma, amely az azonosítóhoz eredetileg és önkéntelenül tapadva szintén rávetül az azonosítandóra. Természetesen ez utóbbi megállapítások elképzelhetetlenek azok nélkül az alapvető metaforológiai elméletek nélkül, amelyek közül a kö­tet tükrében Hans Blumenberg, illetve a Lakoff-Johnson szerzőpáros tűnnek megkerülhetetlennek. Utóbbiak 1980-ban megjelent Metaphors We Live By című művét, különösen a trópusok tudásszervező, illetve nyelvdinamizáló jellemzőiről szóló gondolatait hivatkozzák valószínűleg a legtöbbször ezeken az oldalakon. Az amerikai szerzőpáros gondolatait viszont mintha inkább csak a metaforák méltatásához kölcsönöznék, és Blumenberg az, akinek a fej­tegetései valóban gondolatébresztők. A kötet szerkesztője, Andri Gerber például azért tartja sokra Blumenberg metaforológiáját, mert rámutatott a tárgyalt trópusok eltolódó természetére (shifting nature), amely abból fakad, hogy mindig különböző területeket (metaforikus forrásvidékeket) hoznak vonatkozásba. Gerber szerint az építészeti diskurzus művelői számára ez az örökös eltolódásban való lét különösen relevánssá teszi a metaforákat, hiszen a hivatásuk sem pozícionálható biztosan, oszcillál a mérnöktudományok és a művészetek, illetve a technológia és a kézmű­vesség között. (Nem is beszélve most a szélsőségesen interdiszcipliná­ris urbanisztika tudománytipológiai helyzetéről.) A szerzők Blumenberg gondolatai közül egyébként az „abszolút metafora” fogalmát találták az építészeti diskurzusban leginkább használhatónak. A blumenbergi „ab­szolút metaforák” - a korábban nem azonosított, és fogalmakkal vagy szavakkal sem visszaadható, csak intuíció útján hozzáférhető jelensé­geket, dolgokat egy másik referenciaterületről kiválasztott szó segítsé­gével verbalizáló szóképek - olyan episztemológiai eszközök, amelyek ugyan nem rendelkeznek fogalmi vagy szótári egzaktsággal, de a világ azon pontjait, jelenségeit is hozzáférhetővé teszik nyelvileg, amelyekre egyébként egyáltalán nincs szavunk. Tehát­­ ha nekem is szabad két építészeti metaforával előhozakodnom - az „abszolút metaforák” az egyébként a diskurzusba, a meglévő tudáselemekhez nem illeszthető jelenségeket egyedül kötni képes habarcsot jelentik, és egyben szeglet­kövek is. Utóbbin azt a szintén Blumenberg által azonosított tulajdonsá­gukat értem, hogy bár az „abszolút metaforák” az első papírra vetésük idején még nem rendelkeztek egzakt szótári jelentéssel, idővel bevett szavakká, sőt olyan fogalmakká váltak, amelyekhez kapcsolódva az ál­taluk lefedett jelenség részelemeinek és a velük szomszédos elemeknek is értelmet és nevet lehet adni. Matteo Burioni cikkében olvastam, hogy az oszloprendeket is tekinthetjük ilyen „abszolút metaforáknak”, hiszen a klasszikus oszloprendek elnevezései, a „dór”, „ión” és „korinthoszi” szavak önmagukban nem magyarázták meg azt, aminek a nevüket köl­csönözték, később mégis alapvető vonatkoztatási pontot jelentettek az oszloprendrészletek azonosítói számára. Lakoff, Johnson és Blumenberg mellett a kötetben feltűnnek Derrida szélsőségesen szkeptikus és Ricceur nehezen továbbinterpretálhatónak bizonyuló metaforaelméletei, illetve a kosellecki fogalomtörténet is. Azonban bárhogy keresnénk, a történetírás és végeredményben minden bölcsészeti tudomány óhatatlan narrativitására, retorizáltságára (és az ezekből eredő ismeretelméleti teherre) rámutató Hayden White ebben a közegben nagyon is releváns gondolatait nem találhatjuk sehol, még egy kósza White-hivatkozást sem. Úgy tűnik, az a jelentősen megkéső historiográfiai boom, amit White legjelentősebb könyve, az 1973-ban megjelent Metahistory a nyolcvanas években tudott az irodalmárok, majd a kilencvenes években a többi bölcsészettudomány körében indukálni, még mindig nem érte el az építészeti diskurzust. Richard T. Vann, a History and Theory tematikus, a Metahistory megjelenésének 25. évfor­dulójára szerkesztett lapszámában sok-sok társdiszciplínát sorolt fel, amelyek körében meglehetős recepciója volt a híres-hírhedt könyvnek. Ezek között szerepelt a művészettörténet, a filmesztétika és a színház­­tudomány is, de az építészet és az urbanisztika nem (Kisantal Tamás, Szeberényi Gábor: Hayden White „hasznáról és káráról”. Narratológiai kihívás a történetírásban, Aetas, 2001/1, 113.). Ha elfogadjuk, hogy a Metaphors in Architecture and Urbanism. An Introduction reprezentatív az építészeti metaforológia tekintetében, akkor ez a helyzet 1998 óta sem változott. De a kötetből kiderült: Hayden White építészek, építészet­­elmélet-írók körében tapasztalható ismeretlensége korántsem az egyet­len bizonyítéka annak, hogy az építészet és a trópusok összefüggésének kutatása továbbra is csak a „bevezetéssel” bajlódik. METAPHORS IN ARCHITECTURE AND URBANISM AN INTRODUCTION, TRANSCRIPT VERLAG, 2013. The book reviewed below is a gap-filler publication which we had waited for long. It is easy to see that metaphors are present everywhere in ar­chitecture (as well), and their presence is of course even more justified in texts dealing with phenomena of non-verbal architecture, the verbalization of their examples and influences. Published by Bielefeld-based Transcript Verlag, this volume primarily focusses on architectural theory, and is a fine example of text-oriented interest which enjoys a new revival in the discipline recently. RÉGI-ÚJ MAGYAR ÉPÍTŐMŰVÉSZET

Next