Magyar Figyelő 1911/2

Újhelyi Nándor: Justh Zsigmond

Justh Zsigmondi 497 Éppen így vagyunk lírájával szemben. Nem tolakodó, minduntalan merészen előlendülő, élénk színű líra, de olyan, amin ő maga az író, maga az ember. Túl optimizmuson, pesszimizmuson egyaránt, némiképp bánkódó és mégis felette bizakodó, bölcs, de kissé homályos szemű líra ez, mely szétömlik munkáiban, mint valaminő előkelő, gyengéden suhanó illat egy félhomályos, komoly és művészi interieurben. Amaz érzésről szól, mely általános, legkiválóbb és legszebb emberi tulajdonság, mely szeretet, mely az egyedülvalóság csüggeteg és meghajló érzése, mely könnyező és melancho­­likus vágy ennek megszüntetése után. Minden fő alakja vágyódik társ után, legyen az barát, megértő vagy szerelmes, mert tudják, hogy ez az út az evolválás, a kiválás felé. És ha mint például a Faimus végén sejteti is Justh Zsigmond, hogy Márfay Gábor megtalája Erzsébetet — mégis minden főhőse és mellékalakja, magányosan bolyongó, kereső, reménylő és mégsem találó ember, mindmegannyi meggyőző illusztrá­ciója a rettenetes igaz­mondásnak : magányosan születik, él és hal meg az ember. Regényeiben nemes és nagy barátsá­gok vannak, mik összetörnek és mindég egy asszony keze által. Vannak emberek, kiknek meg kellene érteni egymást és botorul, de kegyetlen végzetszerűséggel eltávolodnak egy­mástól. Árnyékszerű, szomorú, kifinomult emberi bánkódások osonnak és húzódnak meg, mint különösfajta fekete és deko­ratív lények az események között. És mikor letesszük a könyvet, mindig valami bágyadt várakozást, sóhajtást, valami álmatag abbanmaradását érezzük valaminek, ami nincs ki­mondva, nincs szimbolizálva, de olyan tulajdonsága a műnek, mint elfoszló, de mégis elválaszthatatlan parfümje a világnak. Mégegyszer: szerető meghajlásunkat küldjük Justh Zsig­­mondnak, távoli esztendők útján a múltba. Magyar Figyelő, 33

Next