Magyar Figyelő 1916/3
Malonyay Dezső
Malonyay Dezső 47 ennek érdekében lelkesített, mint műkritikus szüntelenül a magyarság szempontjából latolgatta a műalkotásokat, mint etnográfus a magyar népművészet szépségeit hirdette. Hagy sokoldalú működésének azonos volt a forrása, és oly szabatosan tisztázta önmagával e munkálkodás célját is, amely — saját kifejezését idézve — az volt, hogy mi magyarok ismerjük meg önmagunkat s bízzunk őserejű képességeinkben. A pedagógiai munkán kívül — amelyet, mint nem neki valót, hamar félretett — minden terve és minden munkája ebből a programmjából magyarázható. Akik csak felületesen ismerik Malonyay életrajzának adatait, csodálkozhatnak azon, hogy egy író, aki tulajdonképen hosszas párisi tartózkodása folyamán vált ismeretessé nálunk, épen ilyen célok szolgálatába szegődik. Az ilyentől inkább a «művelt Nyugat» formáit, eszejárását, érzésvilágát lehetett volna várni. A hosszas külföldi tartózkodás azonban nem válik mindig egy későbbi külföldieskedés alapjává. Példa rá írótársa, Justh Zsigmond is, aki szintén a francia fővárosban tanyázott, hogy ott annál melegebb szeretettel formálja ki magában a magyar jellemvonást. Malonyay Debrecen és Kolozsvár után indult Párisba, tehát oly ifjúkori emlékekkel, amelyek minden író és művész életére a legnagyobb erővel és állandóan hatnak. Legfogékonyabb éveiben jó helyeken szedte magába az útravalót. Párisban pedig, amely igazi kibontakozásának első állomása, egy véletlen megint csak tősgyökeres, zamatos környezetbe sodorta: Munkácsy Mihálynak lett szívesen látott mindennapos vendége, bizalmasa. Ebben a légkörben töltötte legtöbb idejét s ez igen nagy hatással volt rá. Munkácsy párisi háza tárva-nyitva volt a nagyvilág számára, a Párisban összeverődött szellemi és társadalmi előkelőségek otthonosan érezték magukat nála. Malonyaynak bő alkalma nyílt tehát az oly emberekkel való gyakori érintkezésre, akik a világ ízlését kormányozták. Munkácsy akkor hírneve delelőjét élte. Egyik szenzációja volt Párisnak. Azon a ponton állott, amikor alkotó ereje már nem volt a teljében, de a nagyvilág épen megtelt a hírével. Malonyay közvetlen közelből láthatta, mily egyoldalún ítélte meg a mestert a világ: azokat a nagy képeit magasztalták, amelyekben legkevésbbé adhatta önmagát s elsiklottak ama bensőséges művei felett, amelyeket