Magyar Fórum, 1990. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-06 / 1. szám
2 Olmak hangja (Folytatás az 1. oldalról) nagy diktátor mindkét fél számára.Egyedül Kína szerette volna, ha életben marad és beszél, mert a kicsi mérges öregúr (Teng) rendszere most egyenlő távolságot akar tartani Moszkvától és Washingtontól. Kérdés, sikerül-e neki, miközben mind az oroszok, mind az amerikaiak versenyt akarják ölelgetni, tekintet nélkül arra, mennyi vér szárad a Maczubbonyán.) Magyarországon 1989 februárjában jelentette be Pozsgay Imre, hogy az ’56-os forradalom és szabadságharc népfelkelés volt. Valódi népfelkelés azonban csak ’89 decemberében tört ki Temesvárott -, ezt viszont most széltében-hosszában forradalomnak mondják, és már most úgy tudja mindenki, s ezután még inkább úgy fogja tudni, hogy ez a forradalom szabadította meg Romániát Ceausescutól. Nem baj. Ekkora véráldozat, ennyi önfeláldozás, ilyen hősiesség megérdemli az utolsó történelemátszínezést. Hosszú idő óta folyt a szó a bukarestológusok között arról, miként végződhet a kondukátor korszaka. Legtöbben azt tartották, hogy személyes védelme, családi gyűrűje, a hatalom belső biztosítása olyan szigorú és annyira zárt, hogy merényletet elkövetni ellene lehetetlen, ennélfogva rendszerének megdöntése legfeljebb csak a természetes halála utáni korszakban képzelhető el. Nem látszott a színen olyan titkos szervezet, amely be tudott volna hatolni a Palotába. Aztán, lám, mégiscsak került. Mire Ceausescu rájött, hogy őrzői immár ellenségei, és még hadügyminiszterével is hiába végez, már késő volt. Valakik még rá tudták beszélni, hogy menjen el Iránba, arra is, hogy jöjjön haza, álljon ki a nép elé és szembesüljön átkaival, még láthatta, hogyan teljesítik parancsát, hogyan lőnek bele a tömegbe, aztán elszakad a film és már csak ott látjuk viszont, amint télikabátban ül egy paraván előtt, egy vaslábú asztalnál és rekedtre ordítja magát. Közben nem jutott ki az Otopeni repülőtérre, nem tudott beszállni készenlétben tartott gépei egyikébe sem, és egy piros Dáciában próbált menekülni. Talán éppen abban, amelyikbe Grósz Károlyt rakatta át tavaly ősszel? Vagy az akkor még fekete volt?... Ettől természetesen nem lesz dicstelenebb a népfelkelés, a hősi véráldozat és a puszta kézzel, testtel való szembeszállás. Gyönyörű és szent napok ezek Romániában és Erdélyországban, forradalom is van ott már, és hatalmas indulatok zsongása is, de aki elfelejti, hogy közben egy nemzetközi tranzakció is folyik - nem is a háttérben, hanem éppen a legfontosabb színtereken -, az nem csak téved, hanem hibázik is. A román politikai emigráció már legalább egy jó évtizede hangoztatja, a SZER hullámhosszán s egyebütt, hogy minden baj forrása, oka, okozója Ceausescu. Ez persze igaz, így volt. A vezér személyének, szerepének, jelentőségének emberfelettivé nagyítása azonban nem csak azt szolgálta, hogy őt magát gyűlöletessé tegyék és minél előbb megbuktassák, hanem azt is, hogy csak őt buktassák meg. Ha a nagyromán nacionalizmust és sovinizmust nem temetik oda a kivégzett vezér mellé, akkor csak rossz félmunkát végeztek, iszonyatosan nagy és felesleges véráldozattal, és akkor Románia továbbra is antidemokratikus veszélyforrás marad. A nagyromán nacionalizmuson és sovinizmuson a kommunizmus csak takaró volt, Ceausescu pedig csak torz hímzés ezen a takarón. Elégtelen a takarót földre taposni, azt kell megszüntetni, amit betakartak vele. Ceausescu Romániát tette tönkre, a honmentő tanács Romániát szabadítja fel, a román hadsereg román oldalra állt át, és most minden kisembernek meg van adva a hőssé magasztosulás lehetősége - és él is vele -, hogy ő hajtotta végre a nagyszerű tettet. A győztes forradalom sikerélményét a szervezők készségesen átnyújtják a felkelt népnek s az utca vérző emberének, a katonáknak és a dorongokat szorongató fiatalságnak, de ha ennek fejében újra kifeszítik a nacionalizmus uralmát a román lélek fölött, akkor rosszat cselekszenek a román néppel. Most a népfölkelés méltán glóriás vezetőinek szájából, Petre Roman miniszterelnök, Ion Iliescu elnök nyilatkozataiból demokrácia, pluralizmus, nemzeti és kisebbségi jogok, emberi jogok hangzanak. Ezek őszin- te szavak. Irántuk a kételkedésnek árnyéka sincs bennünk. Az államszerkezeteknek és a történelmileg formált társadalmaknak azonban nehézkedési törvényeik vannak. Ezt a jóindulattal a demokrácia felé elindulni készülő román honmentő sereget is agyonnyomhatja a román nacionalizmus Ceausescu előtti gyökerekből táplálkozó nehézkedése, ha a környező világ - s benne a magyarság is - könnyedén elfogadja a sztereotípiákat, a közhelyeket, és nem segíti ki a román társadalmat abból a bajból, amelyben valójában benne van és benne maradt a Ceausescu házaspár kivégzése után is. Mielőbb el kellene kezdeni a tisztességes helyzetelemzést, amelyet most megnehezít a sok halott és az utca kövére kifolyt vér. Kezdetnek megfelelő, hogy elfordultak a falurombolási politikától, de kevés. A városrombolást, az ipartelepítésbe burkolt népességátcsoportosítást is abba kell hagyni, s az erdélyi városoknak vissza kell kapniuk történelmi arculatukat, önállóságukat, függetlenségüket, és az új vezetésnek el kell határolnia magát minden erőszakos asszimilációtól, beolvasztástól, és ki kell mondania: a Ceausescurendszer megdőlte egyben azt is jelenti, hogy az erdélyi és romániai magyarság megkezdheti saját, független, magyar életének megszervezését. Mielőbb szólni kell a Beszszarábiához és a Szovjetunióhoz való új viszonyról, s a saját határait felnyitó Magyar Köztársaság és az életveszélyek közepette segítséget szállító magyar társadalom joggal várhatja el, hogy a nyitott határ Magyarország és Románia között ténnyé váljék. Az új román vezetést a világ sok kormánya elismerte már. Ez helyes. Egy ilyen bátor együttesnek jár a bizalom és az előleg. A következő lépés azonban a teljesítés széles körű ellenőrzése és a nagy felbuzdulásban tett ígéretek betartatása. Közép- és Kelet- Európa egyetlen új, vagy átalakult demokratikus vezetése sem lehet kivételezett, és sehol sem tűrhető el a régi rendszerek semmiféle „ejtőernyőzése”. Egy diktatúra szétesése önmagában nem eredményez demokráciát. Márpedig oda kell hatni, hogy azt eredményezzen. No, persze, itthon is! Románia példája serkentőleg kell hasson a kádárizmus- grószizmus teljes felszámolására. Ez lehet az anyaországi magyarság legnagyobb segélye, Erdélynek és Romániának. Csurka István Tóth Sándor emléke Szilveszter délutánján az a legfeltűnőbb Hódmezővásárhelyen, hogy csend van. Olyan furcsa csend, amelynek van valami fagyos, lélegzetszorító tartalma, amitől a mozdulatok is kimértebbek, darabosabbak lesznek... Tóth Sándor címét a városi könyvtárban kapom meg. Az első utca jobbra... Aztán végig, a Szántó-Kovács szobornál... szemben, valahol az emeleten... Lenin út 1. Az emeleti lakás ajtaját törékeny, riadt tekintetű asszony nyitja. Tóth Sándorné. Alig egy hete özvegy. Hatan ülünk a nem túl tágas konyhában. Nóra aszszony, édesanyja, bátyja, sógornője és a középső fiú, Krisztián. A beszélgetés nehezen, akadozva indul. Veszélyesen kilengenek a mondatok, úgy érzem, bármikor lezuhanhatunk valahová a tehetetlen fájdalom sötét mélységeibe. Az özvegy ritkán néz fel, mintha az asztalra rajzolná egyszavas válaszait. Bátyja segít át bennünket a szüneteken. Együtt mondják, egymást kiegészítve az elindulást. Hogy Tóth Sándor egy szóval indokolta, miért kell útnak indulnia a Magyar Demokrata Fórum szállítmányával december 22-én éjjel: szolidaritás. Csak ezt hajtogatta mindig, hogy szolidárisnak kell lenni. Hogy segítenünk kell! Mert csak mi tudunk segíteni. Még azt is mondta, hogy reggelre itthon lesz. Lassan áll össze Tóth Sándor fuvarozó utolsó éjszakája. Az adományokkal Temesvárra indultak, de Aradot elhagyva már vissza kellett fordulniuk. Aradon a teherautó nem fért be a kórház udvarába. Megpróbáltak helyet csinálni neki, hiszen teljesen új volt, friss családi kisvállalkozás. Mire hely került, eltelt jó néhány perc. Tóth Sándor is odahagyta az autót kis időre, majd visszasietett, hogy végre beállhasson a biztonságot ígérő kórházudvarra. A többiek döbbenten figyelték, hogy elindulása után jobbra jelzett bekanyarodási szándékkal, majd nyílegyenesen továbbrobogott a városközpont irányába. Legközelebb már csak a beszállított halottak között látták viszont a társak. Majdnem bizonyos, hogy egy terrorista (szekus) ugrott be fegyverrel a vezetőfülkébe, majd kényszerítette, hogy hajtson a szállodához (ott találták meg a teherautót másnap). A fuvar végeztével a „bátor” pribék négy lövéssel köszönte meg a szállítást, ebből csak egy találta el Tóth Sándort, de az halálos volt. (A golyó keresztülszakította a nyaki ütőeret, majd a koponya aljába fúródott.) A feleség és a három gyerek itthon mit sem sejtett. A kicsik talán a karácsonyi ajándékról álmodtak. (Itt közbe kell vennem ezt a történetet. Aradról visszatért ismerősöm mesélte. Elfogták a Securitate egyik emberét. Az illető személygépkocsival cirkált a városban. Időnként megállt egy-egy lépcsőház előtt, felsétált a tetőre és onnan lőtte a fegyvertelen lakosokat. Dolgavégeztével lement, és továbbállt. Az autóját sosem állították meg, és ő sohasem állította le a motort, nem zárta kulcsra az ajtót. A kocsiban állandóan ott ült három kiskorú gyermeke!) Az özvegy hangja először erősödik fel, majd elcsuklik. Azt mondta: siet vissza, mert reggel megy vért adni... Hát adott!!! Mindet!!! A biztosító és a tanács rendkívüli segélyt utalt ki a családnak. A kollégák gyűjtik az adományokat. Talán enyhíteni lehet a feltornyosuló anyagi gondokat. Férjet és apát azonban már senki sem adhat a Tóth családnak. Kérdésemre, hogy felkeresik-e azt a helyet Aradon, özvegy Tóth Sándorné összerezzen. Talán... egyszer... majd évek múlva suttogja szinte magának csak. 1990. január 3-án déli 12 órakor Hódmezővásárhelyen több ezren kísérték utolsó útjára Tóth Sándort, az aradi vérengzés áldozatát. 44 éves volt. A barátok vállukra venni készültek a koporsót, amikor a főesperes váratlanul bejelentette, hogy várni kell még, mert üzenet érkezett, hogy úton van egy delegáció Aradról. Míg a kórus búcsúztatót énekelt, megérkezett a romániai gyászolók küldöttsége. Valentin Voitila, az Arad megyei Megmentési Front elnöke szólt az egybegyűltekhez. Elmondta: ő maga is a közelben tartózkodott, amikor Tóth Sándort a halálos lövés érte. Szavait az aradi és az egész román nép üzeneteként tolmácsolta. „Az áldozat nem volt hiábavaló, hiszem, hogy örökre összefűzi népeinket. A terroristák elleni legnehezebb harcban jó volt magunk mellett érezni az önök segítségét. Azt szeretnénk, hogy Arad és Hódmezővásárhely testvérvárosok legyenek.” Beszéde végén a román vezető keresztet vetett, majd így szólt: „Bocsásson meg nekünk az Isten”. Hódmezővásárhelyen a taxik szélvédőjén Tóth Sándor fényképe látható. (V) KIÁLTVÁNY Közép- és Kelet-Európa új demokratikus szervezeteihez 1989-ben megszűnt Európa önkényes kettéosztása, összeomlottak az erőszakkal létrehozott sztálinista diktatúrák és mutációik. Ceausescu rendszerének megdöntésével - óriási véráldozat és szenvedés árán - eltűnt a legszörnyűbb európai zsarnokság is. Jóleső érzés számunkra, hogy az elmúlt hónapokban mi, magyar demokraták, küzdelmünkkel és szolidaritásunkkal hozzá tudtunk járulni az elnyomó rendszerek bukásához. Kezünkben van a nagy lehetőség, hogy megszüntessük az itt élő népeket régóta szembefordító ellentéteket. Ma Európa keleti felében is minden nép a lelkiismereti, politikai és gazdasági szabadság, a demokrácia, az emberi jogok és az önrendelkezés híve. A kialakuló jogrend alapja csak az ENSZ Alapokmánya, a Helsinki Záróokmány, az 1976-ban elfogadott Emberi Jogok Nemzetközi Törvénye lehet: az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya és a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya és Fakultatív Jegyzőkönyve. Ezekért a jogokért harcolt Magyarország 1956-ban, lépett föl Csehszlovákia 1968-ban, állt ki a Charta 77, a Szolidaritás s a többi kelet-közép-európai ország hosszú ideig üldözött ellenzéke. Találkozásunk feledhetetlen pillanata volt a mártír magyar miniszterelnök, Nagy Imre 1989. júniusi temetése. Erre a demokratikus román emigráció képviselői is eljöttek, s megállapodásra jutottunk azokban az alapelvekben, amelyekre közös jövőnk épülhet. A függetlenné váló nemzeteknek szabad kapcsolatokat kell kialakítaniuk egymással; az államhatárok ne akadályozzák a személyek, az információk és az eszmék szabad áramlását. Az új demokráciák eltökélt szándéka, hogy a múltból fakadó ellentétek ne támadhassanak föl, és a figyelem a jobb jövő megteremtésére irányuljon. Ezt fejezte ki az 1989. december 15-16-án Budapesten - lengyel, keletnémet, cseh, szlovák, bolgár és magyar demokraták részvételével tartott találkozó. Most, a közös öröm és az egymásra találás pillanatában, a 16-án elfogadott Nylatkozat szellemében javasoljuk valamennyi közép- és kelet-európai demokratikus szervezetnek, hogy kötelezze el magát nyilvánosan egységünk megőrzése, eszméink megvalósítása és a politikai pluralizmus mellet. A demokrácia egyik legfontosabb próbaköve a tolerancia a más politikai nézeteket vallók, a más vallásúak, a más nyelvűek - egyszóval mindenfajta kisebbség iránt. A türelem gyakorlati megvalósításának útja: e csoportok autonóm életének, önszerveződésének elismerése, a szabad fejlődés biztosítása. E társadalmakban - kívánságunk szerint - a regionális, nemzeti és etnikai sajátosságok tiszteletben tartásán alapuló integrációnak, valamint az önkormányzatokra épülő képviseleti demokráciának kell megvalósulnia. Bízunk abban, hogy a nem távoli jövőben Európa valamennyi nemzete és országa csatlakozik ezekhez a régóta hirdetett eszményekhez, az európai egység gondolatához, ezzel szilárd alapra helyezve a sokat emlegetett európai házat. Az elmúlt évszázadokban nem volt rá példa, hogy Kelet-Közép-Európa népei valamennyien együtt, azonos oldalon álltak volna. A történelem alighanem csak egyszer kínál ilyen nagy alkalmat: most! Fölhívjuk Közép- és Kelet-Európa valamennyi új, demokratikus szervezetét és mozgalmát, aki a jelen deklarációval egyetért, csatlakozzék fölhívásunkhoz, vagy nyilvános nyilatkozat formájában, vagy írásban a következő címen: Manifestum democraticum, H- 1372 Budapest, PF. 427. Budapest, 1989 Karácsonyán. Magyar Demokrata Fórum