Magyar Fórum, 1991. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)
1991-01-17 / 3. szám
1991. január 17. Magyar Fórum A hazai szél kifújja a bajt Horváth Teri vallomása Aranyló hajkoronájával, muzsikáló hangjával idézem fel Horváth Terit, aki számtalan szerepében bizonyította, terem istenáldotta tehetsége a magyar népnek. „Magyarkalács”, mi így neveztük a fonott kelt kalácsot, ami édesanyánk jóvoltából jeles ünnepeken asztalunkra került. Horváth Terit látva és hallva mindig az otthon melegét, a régenvolt kalács ízét érzem ma is. Már több mint tizenöt éve nem lépett színpadra, nem játszhatott. A múltról, a jelenről és a jövőről beszélgetünk a Magyar Szellemi Védegylet ülése után, melynek ő is tagja. - Ha jött a homály, növekedett bennem a félelem, mert megint egy este, amikor nem játszhatok. Már nem kellett rohannom sehová. Menekültem hazulról, beszélgettem mindenkivel, csak feledtesse az estét, a fájdalmat. Rájöttem, mennyi ember él nagy gondokkal, magányosan. Egyszerre rámszakadt az időmilliomosság. Egy színésznek, ha már nincs a pályán, meg kell találnia önmagát. A sok szerepben, amit játszott, önmagát elfelejtette. Hogyan is van a mindennapi élet? Ki is vagyok én? Erre keresi a választ. Tőlem még azt a kis ösvényt is elvették, amelyet magam lépdestem ki önálló estjeimmel, szereplésemet letiltották. Maradt a rettegés az estétől... 1948-tól a legkülönbözőbb szerepekben játszott. Emlékeztetőül néhány: Dulska asszony erkölcse, Sarkadi Imre: Út a tanyáról, Szeptember, Lope de Vega: Hős falu, Móricz: Sári bíró, Légy jó mindhalálig és a többi. Az utolsó fellépése 1983-ban a Thália Színházban volt, az Ajtmatov-darabban az anyát játszotta. - Nagy szomorúság költözött a lelkembe. De mindig, amikor úgy hittem, nem bírom tovább, megcsörrent a telefon, jóbarát jelentkezett. Mondták ugyan néhányan ide mentek, oda szóljak. Nem kilincseltem, s nem is hívtak... Az embernek nagy elkeseredésében mindig arra kell gondolni, hogy honnan indult, milyen utat tett meg. Ha az eredethez megy vissza, az erőt ad. A hazai szél kifújja az emberből a bajt, a bánatot. Nem igaz, hogy mi annyira pesszimisták lennénk. A magyar népben van erő! Ha túlélt annyi szenvedést, nyomorúságot, akkor a mostani nehéz éveket is túléli! Egyik legnagyobb tragédiája, hogy megpróbálták elvenni tőle Istenét, hitét, de helyette semmit sem adtak. Álmodozott régen arról is, ha majd idősebb lesz, tanítani fog. - Ma is gyakran elképzelem, hogy tanítanék. Jönnének hozzám tanulni a népi kollégisták, a kis Szirtesek, a Soós Imrék, lenne egy kis Horváth Teri is köztük, egy kis pesti lány is, valamennyien mind azt szeretnék tudni, hogyan is tanít Horváth Teri. Tőle akarják megtanulni, amit más tanár nem tud, csak ő. Én pedig tanítanám nekik a színjátékot, a beszéd- és értelemgyakorlatokat. A legelemibb dolgoknál kezdenénk, a színjátszás a gyermekjátékokkal kezdődik, annak a folytatása. Megtanítanám velük: ahány ember, annyiféle, annyiféle a megoldás is. Ismernie, tudnia kellene mindegyikőjüknek, hányféle érzelem is fűződik például a friss, ropogós reggelekhez. Sok olyan apró dolgot is tudnának, ami csak látszólag haszontalan. Az alakítandó emberről mindent tudni kell, azt is, hogyan vesz lélegzetet, milyen rejtett testi vagy lelki fájdalmai vannak. Mindez csak a tehetséggel tanítható. Senkibe nem lehet beletölteni a játék szenvedélyét. A nem odavaló csak szenved tőle. - Aki színpadra született, annak a lelkében ott ugrál az a kisördög, aki kitalálja, hogy milyen lenne ez vagy az... Meglepődtek, amikor szerepemnél azt kérdeztem, hány óra van, milyen idő van, amikor belépek a színpadra. Miért fontos ez, csodálkoztak. Nagyon fontos, ha rossz az idő, rosszkedvűbbek az emberek. Nem véletlen, viharban, ködben, éjjel többen lesznek öngyilkosok, mint amikor süt a nap. Ha taníthatnék, megtanítanám azt, hogy színpadra lépéskor bennem mindig sütött a nap. Ezt a Napot vették el tőlem. De a nap mindig kisüt, akkor is, ha felhő takarja. Ránk is sütni fog még. Hiszem. Szalai Mária Csodák Magyarországon A Szentkuthy-jelenség Németh László 1936-ban meteorkőnek, egy primitív törzs közé pottyantott „csodálatos kőnek” nevezte a Praet, Szentkuthy Miklós első vihart kavart művét, s annak tartotta többi munkáját is. Úttörő, avantgárd fölső fokon, formabontó, mondtak és írtak róla mindenfélét. Egy valami azonban majdnem mindenkit zavarba hozott: Szentkuthy nem volt hajlandó magát beskatulyáztatni. Látszott az ő művészete barokknak, amikor avantgárdot kiáltottak rá és áhítatosnak, amikor azt hitték, hogy blaszfémiát művel. Mi sem természetesebb, hogy értetlenség övezte, s 1948 után lesújtó mellőzés. A Pártállam bukása előtt közvetlenül sikerült csak Cseres Tibornak többórás rábeszélés után elérnie, hogy Kossuth-díjat kapjon. Hát, kérem szépen. Nézzék már meg azt a névsort, hogy kik kaptak eddig Kossuth-díjat, és kik fognak még kapni! A magyar irodalom legeredetibb alkotójának, minden erőlködő, agytornáztató post-ner és szuper lepipálójának úgy telt el az élete, hogy örülhetett, ha nyelvtanárként békén hagyták, s nem küldték el maltert keverni. Mindez azért jut az eszembe, mert a minap a televízió bemutatta a róla készült 12 órás protréfilm egy részletét. Tessék csak jobban figyelni! Egy embert üldöznek hatvan éven keresztül. Egy ember elképesztő műveltsége, nyelvtudása, őrült szorgalma bástyái mögött megalkot egy óriási életművet, minden viszontagság ellenére kialakít példátlanul eredeti életformát, szokatlan életvitelt. Neki még a körme alatt a fekete is másként volt fekete, mint másnak. A lélegzetet másként vette. És ez is hozzátartozik a magyar csodákhoz, hogy hatvan évi üldöztetés után meg lehet azt is csinálni, hogy tizenkét órás filmet forgatnak róla és ő végigbeszél tizenkét órát, nem hagyja magát zavartatni még a riportertől sem, éppen olyan céltudatos, úttartó, tántoríthatatlan, következetes, mint amilyen volt egész életében. Elragadó reneszánsz a lila papi ornátusban, és igazi főpap, amikor zakóba és nyakkendőbe bújik. Külseje éppen olyan irritálóan elragadó és taszítóan vonzó, mint írásművészete, ahogyan nem tűri a szabályokat, de a szabálytalanság reguláit sem, nem tűri a gondolat konvencióbéklyóit, közhely mentőöveit, a kifejezés illedelmes unalmát, a szószátyárságot. Kínálva kínálja önmagát mindenféle úttörőnek nevezett post és prae-nek, nagyatyának, atyának, előzménynek. Jellemző rá, hogy ettől is irtózott: mindig megtagadta azokat, akik követőinek kiáltották ki magukat. És a lihegő modernkedők is hamar rájöttek, Nessus-köntöst vettek magukra Szentkuthy ájulatukban. Rettenetesen utálta az érte hörgőket. Az értelmes dicséret viszont gyermekesen boldogította. Ez a gonoszság látszatát keltő, kötekedő ember maga volt a gyermeki tisztaság és naivság, csak a logika negyvennyolcából nem engedett soha. Az életműve elképesztően nagy. Nem terjedelemben, bár sokezer oldalas naplója és töméntelen írása mennyiségileg sem utolsó. A műveibe sűrített szellemi teljesítmény példátlan. Ez az ember, itt Magyarországon, bezárva budai félig romos palazzó karikatúrájába, elzárva a külföldtől, szánalmas bohóccá törpítette a hazai nagy „európai” gondolkodókat. Az „Én vagyok Európa” melldöngetők az ő szellemi fényében provinciális pornóbohócok. Érdekes, hogy sohasem mondta magáról, hogy ő európai. Nem is akart Európába menni soha. Ott volt itthon. Jó ürügy ez a tévéfilm Szentkuthyról. Megint lehet róla beszélni. Mert máskülönben minek is emlegetnek? Elmerül ő is, akárcsak Németh László, Kodály és a többi magyar szellemóriás, és tépjük a szánkat ájuldozva hatodrangú nyugati meg beled zug-gondolkodókért. Micsoda szenny önti el az utcákat, tereket nyugad színvonal címén! Apropó. Nyugat. Hírlik, hogy egy francia kiadó megvette az egész Szentkuthy-életművet. Hamarosan megjelenik első három kötete franciául. Nyugati üzletemberek látnak benne fantáziát. Csak a hazai könyv-zsibárusok nem. Majd ha megjelennek a könyvei franciául, visszatérek rá. Beintek a hazai sznoboknak, most tessék röhögni! Lesz ő még kedvenc olvasmány Magyaroszágon. Franciául: Szalay Károly 9 Ágh István Mindig megszólal Mindig megszólal valamely madár a téli temetés fölött, most éppen egy rigó csalta magasba szememet, a múltkor cinege, és azelőtt a pinty pityergett láthatatlan, míg varjú áll, a fák, közeli s távolabbi gyászaimból így csábítottak el a hanggal, mely meglepett, újra meg újra meglepő, mint a halott s halál, megszakítván részvétemet, hallod? kérdeztem aki azt hiszi csak ketten értjük, csak miénk, mert egymást figyelmezve élünk, és megtudtam, nem úgy lakják a madarak a temetőt, mint ahogy behúzódnak óvóhelyükre általában, mert énekük különb a madáretetők szomorka dallamainál, itt a fagyhasogatta árvaság tavaszi hiedelme, a sötét testi hő indítja meg a hangokat, s virághegy, virágos halom ingerel a remény öröme, hát bizakodjunk akkor is, alul emlékbeszéd, sírás, hapták és katatonfedetlen fej fölött megszólal majd, s most éppen egy rigó, hallod? ne mondd el senkinek!