Magyar Fórum, 1991. január-június (3. évfolyam, 1-24. szám)

1991-01-17 / 3. szám

1991. január 17. Magyar Fórum A hazai szél kifújja a bajt Horváth Teri vallomása Aranyló hajkoronájával, muzsikáló hangjával idézem fel Horváth Terit, aki számta­lan szerepében bizonyította, terem istenáldotta tehetsége a magyar népnek. „Magyarka­lács”, mi így neveztük a fonott kelt kalácsot, ami édesanyánk jóvoltából jeles ünnepeken asztalunkra került. Horváth Terit látva és hallva mindig az otthon melegét, a régenvolt kalács ízét érzem ma is. Már több mint tizenöt éve nem lé­pett színpadra, nem játszha­tott. A múltról, a jelenről és a jövőről beszélgetünk a Ma­gyar Szellemi Védegylet ülése után, melynek ő is tagja. - Ha jött a homály, növe­kedett bennem a félelem, mert megint egy este, amikor nem játszhatok. Már nem kellett rohannom sehová. Menekül­tem hazulról, beszélgettem mindenkivel, csak feledtesse az estét, a fájdalmat. Rájöt­tem, mennyi ember él nagy gondokkal, magányosan. Egyszerre rámszakadt az idő­­milliomosság. Egy színész­nek, ha már nincs a pályán, meg kell találnia önmagát. A sok szerepben, amit játszott, önmagát elfelejtette. Hogyan is van a mindennapi élet? Ki is vagyok én? Erre keresi a választ. Tőlem még azt a kis ösvényt is elvették, amelyet magam lépdestem ki önálló estjeimmel, szereplésemet le­tiltották. Maradt a rettegés az estétől... 1948-tól a legkülönbözőbb szerepekben játszott. Emlé­keztetőül néhány: Dulska asszony erkölcse, Sarkadi Im­re: Út a tanyáról, Szeptember, Lope de Vega: Hős falu, Mó­ricz: Sári bíró, Légy jó mind­halálig és a többi. Az utolsó fellépése 1983-ban a Thália Színházban volt, az Ajtma­­tov-darabban az anyát játszot­ta. - Nagy szomorúság költö­zött a lelkembe. De mindig, amikor úgy hittem, nem bírom tovább, megcsörrent a telefon, jóbarát jelentkezett. Mondták ugyan néhányan ide mentek, oda szóljak. Nem kilincsel­tem, s nem is hívtak... Az em­bernek nagy elkeseredésében mindig arra kell gondolni, hogy honnan indult, milyen utat tett meg. Ha az eredethez megy vissza, az erőt ad. A ha­zai szél kifújja az emberből a bajt, a bánatot. Nem igaz, hogy mi annyira pesszimisták lennénk. A magyar népben van erő! Ha túlélt annyi szen­vedést, nyomorúságot, akkor a mostani nehéz éveket is túl­éli! Egyik legnagyobb tragé­diája, hogy megpróbálták el­venni tőle Istenét, hitét, de he­lyette semmit sem adtak. Álmodozott régen arról is, ha majd idősebb lesz, tanítani fog. - Ma is gyakran elképze­lem, hogy tanítanék. Jönné­nek hozzám tanulni a népi kollégisták, a kis Szirtesek, a Soós Imrék, lenne egy kis Horváth Teri is köztük, egy kis pesti lány is, valamennyi­en mind azt szeretnék tudni, hogyan is tanít Horváth Teri. Tőle akarják megtanulni, amit más tanár nem tud, csak ő. Én pedig tanítanám nekik a szín­játékot, a beszéd- és értelem­gyakorlatokat. A legelemibb dolgoknál kezdenénk, a szín­játszás a gyermekjátékokkal kezdődik, annak a folytatása. Megtanítanám velük: ahány ember, annyiféle, annyiféle a megoldás is. Ismernie, tudnia kellene mindegyikőjüknek, hányféle érzelem is fűződik például a friss, ropogós regge­lekhez. Sok olyan apró dolgot is tudnának, ami csak látszó­lag haszontalan. Az alakítan­dó emberről mindent tudni kell, azt is, hogyan vesz léleg­zetet, milyen rejtett testi vagy lelki fájdalmai vannak. Mindez csak a tehetséggel tanítható. Senkibe nem lehet beletölteni a játék szenvedé­lyét. A nem odavaló csak szenved tőle. - Aki színpadra született, annak a lelkében ott ugrál az a kisördög, aki kitalálja, hogy milyen lenne ez vagy az... Meglepődtek, amikor szere­pemnél azt kérdeztem, hány óra van, milyen idő van, ami­kor belépek a színpadra. Miért fontos ez, csodálkoztak. Na­gyon fontos, ha rossz az idő, rosszkedvűbbek az emberek. Nem véletlen, viharban, köd­ben, éjjel többen lesznek ön­gyilkosok, mint amikor süt a nap. Ha taníthatnék, megtaní­tanám azt, hogy színpadra lé­péskor bennem mindig sütött a nap. Ezt a Napot vették el tőlem. De a nap mindig kisüt, akkor is, ha felhő takarja. Ránk is sütni fog még. Hi­szem. Szalai Mária Csodák Magyarországon A Szentkuthy-jelenség Németh László 1936-ban meteorkőnek, egy primitív törzs közé pottyantott „csodálatos kő­nek” nevezte a Praet, Szentkuthy Miklós első vihart kavart művét, s annak tartotta többi mun­káját is. Úttörő, avantgárd fölső fokon, forma­bontó, mondtak és írtak róla mindenfélét. Egy valami azonban majdnem mindenkit zavarba hozott: Szentkuthy nem volt hajlandó magát beskatulyáztatni. Látszott az ő művészete ba­rokknak, amikor avantgárdot kiáltottak rá és áhítatosnak, amikor azt hitték, hogy blaszfémi­­át művel. Mi sem természetesebb, hogy értetlenség övezte, s 1948 után lesújtó mellőzés. A Pártál­lam bukása előtt közvetlenül sikerült csak Cse­res Tibornak többórás rábeszélés után elérnie, hogy Kossuth-díjat kapjon. Hát, kérem szépen. Nézzék már meg azt a névsort, hogy kik kaptak eddig Kossuth-díjat, és kik fognak még kapni! A magyar irodalom legeredetibb alkotójának, minden erőlködő, agytornáztató post-ner és szuper lepipálójának úgy telt el az élete, hogy örülhetett, ha nyelvtanárként békén hagyták, s nem küldték el maltert keverni. Mindez azért jut az eszembe, mert a minap a televízió bemutatta a róla készült 12 órás protréfilm egy részletét. Tessék csak jobban figyelni! Egy embert üldöznek hatvan éven keresztül. Egy ember elképesztő műveltsége, nyelvtudása, őrült szorgalma bástyái mögött megalkot egy óriási életművet, minden viszon­tagság ellenére kialakít példátlanul eredeti élet­formát, szokatlan életvitelt. Neki még a körme alatt a fekete is másként volt fekete, mint más­nak. A lélegzetet másként vette. És ez is hoz­zátartozik a magyar csodákhoz, hogy hatvan évi üldöztetés után meg lehet azt is csinálni, hogy tizenkét órás filmet forgatnak róla és ő végigbeszél tizenkét órát, nem hagyja magát zavartatni még a riportertől sem, éppen olyan céltudatos, úttartó, tántoríthatatlan, következe­tes, mint amilyen volt egész életében. Elragadó reneszánsz a lila papi ornátusban, és igazi fő­pap, amikor zakóba és nyakkendőbe bújik. Külseje éppen olyan irritálóan elragadó és ta­­szítóan vonzó, mint írásművészete, ahogyan nem tűri a szabályokat, de a szabálytalanság reguláit sem, nem tűri a gondolat konvenció­­béklyóit, közhely mentőöveit, a kifejezés ille­delmes unalmát, a szószátyárságot. Kínálva kínálja önmagát mindenféle úttörő­nek nevezett post és prae-nek, nagyatyának, atyának, előzménynek. Jellemző rá, hogy ettől is irtózott: mindig megtagadta azokat, akik kö­vetőinek kiáltották ki magukat. És a lihegő modernkedők is hamar rájöttek, Nessus-kön­­töst vettek magukra Szentkuthy ájulatukban. Rettenetesen utálta az érte hörgőket. Az ér­telmes dicséret viszont gyermekesen boldogí­totta. Ez a gonoszság látszatát keltő, kötekedő ember maga volt a gyermeki tisztaság és naiv­­ság, csak a logika negyvennyolcából nem en­gedett soha. Az életműve elképesztően nagy. Nem terje­delemben, bár sokezer oldalas naplója és tö­méntelen írása mennyiségileg sem utolsó. A műveibe sűrített szellemi teljesítmény példát­lan. Ez az ember, itt Magyarországon, bezárva budai félig romos palazzó karikatúrájába, el­zárva a külföldtől, szánalmas bohóccá törpítet­­te­ a hazai nagy „európai” gondolkodókat. Az „Én vagyok Európa” melldöngetők az ő szel­lemi fényében provinciális pornóbohócok. Ér­dekes, hogy sohasem mondta magáról, hogy ő európai. Nem is akart Európába menni soha. Ott volt itthon. Jó ürügy ez a tévéfilm Szentkuthyról. Meg­int lehet róla beszélni. Mert máskülönben mi­nek is emlegetnek? Elmerül ő is, akárcsak Né­meth László, Kodály és a többi magyar szel­lemóriás, és tépjük a szánkat ájuldozva hatod­rangú nyugati meg beled zug-gondolkodókért. Micsoda szenny önti el az utcákat, tereket nyu­­gad színvonal címén! Apropó. Nyugat. Hírlik, hogy egy francia kiadó megvette az egész Szentkuthy-életművet. Hamarosan megjelenik első három kötete fran­ciául. Nyugati üzletemberek látnak benne fan­táziát. Csak a hazai könyv-zsibárusok nem. Majd ha megjelennek a könyvei franciául, visszatérek rá. Beintek a hazai sznoboknak, most tessék röhögni! Lesz ő még kedvenc ol­vasmány Magyaroszágon. Franciául: Szalay Károly 9 Ágh István Mindig megszólal Mindig megszólal valamely madár a téli temetés fölött, most éppen egy rigó csalta magasba szememet, a múltkor cinege, és azelőtt a pinty pityergett láthatatlan, míg varjú áll, a fák, közeli s távolabbi gyászaimból így csábítottak el a hanggal, mely meglepett, újra meg újra meglepő, mint a halott s halál, megszakítván részvétemet, hallod? kérdeztem aki azt hiszi csak ketten értjük, csak miénk, mert egymást fi­gy­elmezve élünk, és megtudtam, nem úgy lakják a madarak a temetőt, mint ahogy behúzódnak óvóhelyükre általában, mert énekük különb a madáretetők szomorka dallamainál, itt a fagyhasogatta árvaság tavaszi hiedelme, a sötét testi hő indítja meg a hangokat, s virághegy, virágos halom ingerel a remény­ öröme, hát bizakodjunk akkor is, alul emlékbeszéd, sírás, hapták és katatonfedetlen fej fölött megszólal majd, s most éppen egy rigó, hallod? ne mondd el senkinek!

Next