Magyar Fórum, 1992. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1992-06-04 / 23. szám

1992. június 4. Magyar Főr­íM__________________ Mátmalján, erdőszélen „Megtohasodtak ezek betyáposan..." _________________________________________,______________________________________________________________________________| Körben magasodik, egyre magasodik a Mátra vonulata. Nyújtózkodik a Kis Koncsur, a Nagy Koncsur, a Jobbágyi­hegy, a Muzsla-tető már a nyolcszáz métert is megha­ladja. Idelent, a sertésbirodalom hizlaldájában elégedetten röffentgetnek a nagydarab jó­szágok. Nem láthatnak pedig se hegyet, se napot, zöld füvet se túrhatnak soha - ez egy „zárt rendszerű sertéshúster­melő egység". Egy húsgyár. Ezek a húshibridek idebent nem is tudják, milyen lehet odakint disznónak lenni. A gondozójuk, zömök, negyvenes férfi, másodmagá­val látja el a hizlalda állomá­nyát. Elégedetlenségét hu­morban pácolva adja elő.­­ Azt ismeri-e, hogy annak idején Brezsnyev küldött egy táviratot Kádárnak, amelyen csak ez állt: 7-5-4-2-1. Mi lehet ez? Hát ez annyit jelent, hogy a hetedik ötéves tervben négy ember munkáját kettő fogja elvégezni, egy fizetésért... Ők már sehol nincsnek, de itt a hizlaldában azelőtt négy em­ber dolgozott, ma már csak ketten vagyunk. Hét végén, ünnepen mindig jönni kell egyikünknek. A fizetésünk meg semmit se halad, és az árak csak hegyesednek. Üres kasszából nagy pénzek Pálfalvai István Szurdok­­püspökiből jár be a Mátraaljai Állami Gazdaság sertéstelepé­re. A pénzzel ugyan egyre több a probléma, de van ennél fenyegetőbb gond is, na­gyobb keserűség is.­­ Amúgy jó lenne itt, jó kö­rülmények között dolgo­zunk. Csak hát állítólag meg­szűnik a gazdaságunk, vagy már meg is szűnt. Tizenöt év óta ez a telep volt az állami gaz­daság egyetlen nyereséges része, de mindig elvitték innen a milliókat a veszteséges ágaza­toknak meg a kft.-knek. Tönkrement a gazdaság vég­képp, tavaly nyáron menesz­tették a vezetőket, Juscsák György igazgatót, Lendvai Gé­zát, és lám csak, hiába üres a kassza, hétszázezer forint vég­­kielégítést kaptak. A Juscsák­­nak amúgy is összejött addig már néhány háza. Elment a Mátradrog Kft.-hez - oda is folyt pénz innen jócskán - és ott pár hónap után milliókat osztottak széjjel. Amikor hall­juk az ilyen dolgokat, hát csak cifrázzak. De nem csak sopánkodtak, meg cifráztak az itteniek, ők is megpróbálkoztak lépni az idő szavára.­­ Körülbelül százhúszan vagyunk a telepen, sokat be­szélgettünk arról, hogy ha ez a munkahely megmaradna, meg tudnánk élni. Csináljunk mi is kft.-t! Tavaly ősszel be is fizettünk fejenként ötezer forin­tot. De nem sikerült bej­egyez­tetni a kft.-t. Azok a vezetők, akik elvitték a vagyont, ki­mentették innen maguknak, még mindig keresztbetesz­­nek, ahol tudnak. Nagy disznóságok kerül­nek szóba. Indulatosan taszít­ja feljebb a kalapját. - Jó, tudom én, mióta világ a világ, mindig volt melós és vezető. De hogy egyesek mit meg nem tehetnek... Kicsiny vigasszal nyújt ke­zet: - Azért legalább ez is már eredmény, valami demokrá­ciaforma, hogy én közvetle­nül beszélhetek egy újságíró­val. Azelőtt is jöttek, előző nap ki kellett fényesíteni az ötágú csillagot, aztán három­négy vezető kíséretében vé­gigsétáltak a telepen... Viszik élve is, vágva is Néhány épülettel odébb Kecskés József állategészség­ügyi dolgozó éppen befejezte a vérvételt. - Az utóbbi időben hetente veszünk vért. Kell az óvatos­ság, tizenkétezer állat nagy ér­ték. Elég jól viszik mostaná­ban az árut, levágva is, élve is. Ha így dolgozunk, ebben az összeállításban, évente húsz­­huszonkétezer darab hízót el tudunk adni. Ezzel meg is lenne ez a gazdaság. Kecskés József 1973 óta dol­gozik itt, vele jött a felesége is, aztán meg a fia. Az ifjú ember­nek különben szobafestő és tapétázó a szakmája, de ezen a nógrádi tájon húsz százalékos már a munkanélküliség. A csa­lád is beszállt a dolgozói kft.­­be. - Szeretnénk, ha megma­radnánk. A régi időkben a Jus­csák elvtárséktól, a Nagy Mik­­lóséktól mást se hallottunk, mint hogy milyen jól megy ez a gazdaság. Mármint az egész, nemcsak a sertéstelep. Aztán amikor lepattantak, ak­kor derült ki, hogy micsoda mocsárban hagytak bennün­ket. Vagy 300 milliós adósság maradt utánuk. Oda is lett minden, csak ez a telep van már meg, és a sziráki növény­­termesztő részleg. Ők persze elvitték a gazdaság java részét különböző kft.-kbe. Kecskés József szakszerve­zeti bizalmi is volt a daliás időkben, amikor a termelési si­kerek még akkor is ragyogtak, amikor tízmillió forintos ered­ményre már ötvenmillió fel­vett kölcsön jutott. De hát ezen „dolgozó érdekvédelmi szer­vezet" egyszerű tisztségvise­lői nem sejthették, mi rejlik a púder alatt. Talán a szakszer­vezeti titkár, dr. Pásztor Margit mondhatott volna nekik egyet s mást. Mint az igazga­tási osztály vezetője, vállalati jogász, Medosz-titkár, tán többet tudott náluk. De ő meglehetősen el volt foglalva a „vadprivatizáció" császár­­metszésével születő kft.-k jogi bábájaként. A dicső múltú szakszerve­zet tavaly nyáron föloszlott. A dolgozók megalakították a Szolidaritás szakszervezetet. Egyik vezetőjükre várva az irodaépület ablakából szem­lélődöm. Tűnődöm. Egy konty alá sok befér Ide látszik a vágóhíd építmé­nye. Célszerűsége mellett jó ízléssel alkalmazkodik a táj népi építészetének stílusá­hoz, a kontytető a palóc háza­kat mintázza. De tud ennél sokkal többet is. Egymagában példázza a szocialista építőmun­ka fölényét a feudális kaláká­val, de még a kapitalista nagy­vonalúsággal szemben is. Ezen létesítmény „kontya alatt" felépült egy-két Bala­­ton-parti villa - de komplet­ten ám, fedett csónakbeálló­val, meg minden -, és a nép­hiedelem szerint még Fejti György főfunkcionárius feje fölé is ebből a lendületből ke­rekedett mutatós fedél. Bővül egy faragott, nemes szépségű pohárszekrényben gyönyörködöm. Csodálko­zom is módfelett, hogy itt sze­rénykedik eme kies munka­helyen, ahelyett, hogy vala­melyik parádés villába költö­zött volna. Érdeklődésemre megtudom, hogy a Nógrád­­ban nevezetes Gyürki-Soly­­mossy családtól ideszárma­zott bútordarab azért úszta meg a nagy privatizálást, mert öt elvtársnak is tetszett. A többi miatt aztán egyikük sem tudta esztétikai örömét beteljesíteni. Még azt mondják rájuk, hogy műveletlenek voltak, fa­ragatlanok, rossz ízlésűek, meg ilyesmik. Nekik miért nem lehet? Jön Orosz Tamás. A robbanó temperamentumú fiatalem­berben a tennivágyás és a te­hetetlen düh kavarog. A Szo­lidaritás ügyvivője, a dolgo­zói kft. egyik ügyvezetője. Mert szerinte igenis van kft.: - A cégbíróságnál a bejegy­zés most van folyamatban. Ez a kft. első lépcsője, a dolgozók adták bele szerény kis pénze­iket. A törzstőke emeléséről viták vannak. Az állami gaz­daságból szerettünk volna apportot bevinni - ezzel való­ságos tulajdonosok lettek volna a dolgozók -, de két hitelező kontrázott, hogy hohó, itt ál­lami vagyont akarnak kivin­ni. Uram atyám, az egész kör­nyéken mást sem hall az em­ber az állami gazdaságról szólva, mint az állami vagyon kiviteléről... — Hát ez az, amire ha csak rágondolok, majd szétvet az indulat. Tehát a dolgozók nem vihetnek ki állami vagyont, de a vezetők kivihettek any­­nyit, amennyit csak bírtak. Ám ehhez kellettek a Juscsák teherbírói, politikai kapcsola­tai - a régi szép időkből -, ő nem is igen törődött mással. Nagy Miklós meg, a közgaz­dasági igazgató írogatta alá a kft.-k kiszervezésének ügyle­teit. Ezt nem tudjuk megérte­ni, hogy egyesek megcsinál­hatják a maguk buliját a kö­zösből, azok pedig, akik itt pi­szokban, trágyában, porban és ammóniában élték le mun­káséletüket - nem. Nekik miért nem lehet? Beledöfnek az emberbe az ilyen kérdések. A tisztesség­gel küszködök szeretnének egy tulajdonosi, jó kis farmer­­gazdaságot, ahol produkál­hatnának és boldogulhatná­nak. Nem oly módon, mint akiknek ügyleteiben a Reorg Rt. és az Agrárgazdasági Ku­tató Intézet kívül álló szakér­tői vagy kéttucatnyi sumáksá­­gára jöttek rá. A forgalmi ér­ték ötöd-, tizedrészén apport­nak kikerült eszközök, anya­gok, ingatlanok, vagy a kft.-k­nek kedvező bérleti szerződé­sek jócskán hozzájárultak a korábban szolid nyereséggel záró gazdaság tavalyi százöt­venmillió forintos veszteségé­hez. Ügyesen át a kiskapukon Tóth László igazgatót Pász­­tón, az állami gazdaság rész­ben még meglévő központjá­ban találom meg. Az agrár­mérnök harmincadik eszten­dejét számlálja a Mátraaljai Állami Gazdaságnál. A csőd­tömeg kormányzását tavaly ősszel csak megbízottként vállalta el, hogy a gazdaság teljes széthurcolásának útját állja. Először a régi vezetőket di­csérem neki, akiknek mégis csak ügyes embereknek kell lenniük.­­ Az ügyességüket soha nem vontuk kétségbe, az ügyekedésüket sem. De némi ambivalenciát okoz, hogy ezt az ügyességüket nem a gazda­ság érdekében bizonyították és legjobb képességeik most bukkantak elő. Igen, igen, egy MSZMP KB- tagnak, egy városi párttitkár­nak, egy megyei pártbizottsá­gi osztályvezető sok mindent tehetett egykoron. De ez utóbbi két év szemmel követ­hető nagy harácsát ugyan­csak bravúrosan kimunkálják jogilag. - Korai diákkoromban Sztálin művein kezdtem a fi­lozófiai tanulmányokat, to­vábbá a közgazdaságot is. Na­gyon tanulságosak azok a fej­tegetései, amikor azt mondja - visszautalva a korábbi rend­szerre, és hadd tegyem én is ezt most -, hogy minden ha­talom a saját érdekei szolgála­tába állította a törvényeit, a jogrendjét, a jogalkalmazását. Úgy tűnik, ezek a törvények, és maga a joggyakorlat is, amelyet a rendszerváltás örökölt, nagyon alkalmas azon kiskapuk fel­nyitására, amelyeken keresz­tül a gazdasági hatalom meg­szerzése, legalábbis nem lebe­csülendő részének az átmen­tése lehetővé vált. A rossz elnyeri jutalmát, a jó... Az igazgató rezignáltan je­löli meg a gazdaság jelen helyzetét, és annak általáno­sabb vetületét. - A roppant mennyiségű örökölt tartozás miatt kényte­lenek voltunk öncsődöt jelen­teni. Négyszáz hitelezőnkből né­gyen találták úgy, hogy nincs értelme a csőd meghosszabbí­tásának, és kérték a felszámo­lási eljárás megindítását. Az az erkölcsi érzéket mélyen sértő helyzet állt elő, hogy akik itt maradtak, és védeni próbálták a kvázi állami va­gyont, akik újjászervezték a termelésnek még a menthető részét, ezek az emberek most csődbe mennek - azok pedig, akik elvezették a céget eddig a veszteséghalmazig, megva­­gyonosodva kerültek ki belőle. Hajdanán ez az állami gaz­daság a legjobbak közé számí­tott az országban, a sertéstele­pe pedig minta volt. Ilyen szé­gyenletesen kell elmúlnia? Hitetlenkedik a messziről jött látogató, alig-alig bizakodik az idenőtt ember.­­ Ha a hitelezőkkel meg tudnánk értetni, hogy kassza­sikert ugyan nem hoz a mező­­gazdaság errefelé, de ha jól csinálják, meg lehet belőle él­ni, és még egy kis hozadéka is van... Ha elhinnék, hogy sok­kal többet ki lehet belőle szed­ni így egyben, mintha kivág­ják az állatállományt. Egyszerű történet ez, és még csak nem is párját ritkító. Mégsem hagy nyugton. Ko­nokul kísérnek a kisemmizet­ten ott vergődők szavai. Orosz Tamás: - Az egyik jogász mondta nekem négyszemközt, értsem meg már, ez a vonat elment... Nem, nem akarom megérte­ni, és nem veszem tudomásul, hogy elment a vonat, a mi vo­natunk, és megint mi marad­tunk le róla. Ez nem lehet a demokrácia velejárója. Tóth László: - Az eltelt két esztendő nem adott olyan jogi eszközöket, hogy kielégítsék a társadalom nagy részének jogos várako­zását a rendszerváltás iránt. Akik eddig haszonélvezők voltak, némi pironkodás után pár év múlva megbecsült polgá­rok lesznek, és mi legfeljebb a cse­lédeik lehetünk. A nép egyszerű fiait ez nagyon gondolkodóba ejti. Kecskés József: - Tudja a csuda, hogy van ez. Megtohasodtak ezek betyáro­­san, és futni hagyják őket. Mi meg csak nézünk utánuk. Jász László Malacból lesz a disznó, disznóból a disznóság archív felvétel

Next