Magyar Fórum, 1993. július-december - Szárszó Fórum 2-8. szám (5. évfolyam, 26-52. szám)
1993-07-01 / 26. szám
ígéretünkhöz híven e heti számunkban közöljük Csurka István Átvilágítás című írását, amelyet lapunk 24. oldalain találnak olvasóink. A Magyar Út Körök Mozgalom első országos gyűlését tartja július 3-án Budapesten, a Műegyetem K épületében reggel 9 órai kezdettel. Részletes program a 24. oldalon. ____________ A Szabadság Napján országszerte rendeztek megemlékezéseket, ünnepségeket, búcsúkat. Képünk a budapesti Március 15. téri ökörsütést örökítette meg Józsa Péter felvétele 1991.Június — Jó volt nálatok az öröklakásban! (Jegyzetünk a 24. oldalon.) KÉPESLAP 1991-BŐL, A MAGYAR FÓRUM KIADÁSA Magyar csúcstalálkozót tartottak a minap Bukarestben magyar résztvevők nélkül. Iliescu román elnök és Meciar szlovák miniszterelnök szavai, gondolatai, ötletei mégis a magyarság körül kavarogtak. Magyarországról, az Erdélyben és a Felvidéken élő kisebbségi sorban tengődő magyarokról beszéltek és persze cseréltek véleményt. Az agresszív hangú nyilatkozatokból egyszerre áradt a dölyf és a vádaskodás. A mérhetetlen, ám korántsem szokatlan önteltségre már 73 évvel ezelőtt, a trianoni békeparancs kihirdetésével megadatott az ok és a lehetőség. Természetesen, hiszen azóta ők vannak birtokon belül. Nekik szolgáltatták ki a darabolószekercével lehasogatott határok mögé rekesztett magyar milliókat. Azóta ők az idegen impériumok másodosztályú népségei. Legjobb esetben — ha úgy látszik, valami rajtuk is múlik, akkor — túszai. Most éppen másodrangú túszok. Az európai előszobában a szalonbejárathoz pár lépéssel közelebb került Magyarországtól most mintha valami függene. Szavazat az Európa Tanácsban. A magyar vokson ugyan nem múlik az, hogy Szlovákiát befogadja-e az integrálódó Európa, de Pozsonynak nem esne jól, ha a diadalmas strassburgi igen és az örömteli brüszszeli bemasírozás, a magyar akadékoskodás miatt késlekedne. Márpedig most ez korántsem kizárt, mert Budapest mintha elhatározta volna: megteszi, amit régóta kellett volna cselekednie, vagyis nyíltan szóvá teszi a magyarellenes jogsértéseket, a Szlovákiában alattvalói sorsra ítélt magyarság pökhendi lekezelését, a fennhéjázó hatalom otromba gőgjét. A nyelvi elnyomást, az anyanyelvi oktatás elsorvasztását, a vérforralóan aljas, de kormánypolitika rangjára emelt magyarellenes, úgynevezett kassai program szellemének és gyakorlatának folytatását. Még akkor is, ha ez a folytatás burkoltabb, még ha hellyel-közzel le is tagadják. Trianontól örökölt északi és keleti szomszédaink eleinte hinni se akarták, hogy mi mindent tűr el, minek az eltűrésére kényszeríthető az elgyávított Budapest. A magyar ellenszegüléssel még csak nem is számoltak. A hivatalos Magyarország birkatürelme és a bősi ügyben képviselt taktikája okkal tette elbizakodottá a szomszédságot. Háziasított, illedelmes, meghunyászkodásra idomított szomszédot érzett a karmai között, amely kettőig sem mer elszámolni, nehogy felkeltse a frissen fabrikált, ebben a században aránytalan befolyásra szert tett, új keletű, soviniszta államképződmények gyanúját és dühét. A magyar türelem egy pillanatra elszállni látszik, és ez okozza a nyugtalanságot Bukarestben és Pozsonyban. Sürgősen móresre kívánják tanítani a magyarokat, akár túszként, pórázon tartott alattvalóik, akár szomszédaik legyenek, így aztán frivol, Kis-Antant-kuplék kísérőzenéje mellett sor került a bukaresti csúcstalálkozóra, a magyarellenes főzetek receptjeinek cseréjére. Egyik fél sem maradhatott szégyenben, az egymásnak átnyújtott szakácskönyvek bőven adtak eligazítást arról, hogy Románia miként akadályozta meg a magyar autonómiatörekvéseket, hogy Szlovákia hogyan szervezi át a megyerendszert, amelyik elvezet majd a magyarság politikai súlyának további csökkenéséhez. Magyar egyetem már egyik országban sincs. A pedagógusképzés, a papnevelés pedig úgy zsugorodik, hogy a hitélet és az anyanyelvű betűvetés lassan illegalitásba szorul. A kétnyelvű helységtábláknak még a nyomát is elfújta a szél. A kisebbségi nyelven történő anyakönyvezésben pedig akkora eretnekséget lát a két kormányzat, mint egy jókora pártellenes elhajlás (nem nyelvbotlás: a Bukarestben parolázgató felek egykoron jól festettek a reprezentatív párt- és kormányküldöttségekben ). Most tehát recepteket cseréltek. Szorongva, de némileg elégedetten is. Közel helyezik magukat egymáshoz — mintha már szomszédok is lennénk — örvendezett az egyikük. Igaz is, csak a II. világháború óta „terpeszkedik" köztük a Kárpátalja, amit Sztálin egy félreérthetetlen mozdulattal magához ölelt. De ki tudja, mi lesz ezután? A volt birodalom utódállamaival együtt tovább, bomlik? Pozsony pedig nem bátortalankodna, ha „valakik” kikérnék a véleményét Kárpátalja hovatartozásáról. Aligha jönne kísértésbe, hogy megpróbálja követni a „budapesti utat". Krajczár Imre RECEPTCSERE 24 FORINT V. évfolyam, 26. szám KÖZÉLETI HETILAP 1993. július 1.