Magyar Fórum, 1993. július-december - Szárszó Fórum 2-8. szám (5. évfolyam, 26-52. szám)

1993-07-01 / 26. szám

2 Csurka István ÁTVILÁGÍTÁS Ez a történet többrétegű. A röntgen­­sugár egyszerre három tárgyat jár át. Először is egy személyt, Csurka Istvánt, aztán pedig két politikai rendszert, az ál­lampártit, meg a többpártit. A személy­nek két alakja fekszik a vizsgálópadon: a huszonhárom éves fiatalember, ami­lyen volt a forradalom alatt, után, és az ötven és hatvan közötti férfi, a rendszer­­változás egyik legismertebb figurája, aki elsőként került fel a lapok címoldalára, hogy III/III-as ügynök volt. Igaz, kér­dőjellel s némi önsorsrontó saját közre­működéssel. Ezzel a két alakkal kapcsolatban min­denekelőtt felmered egy etikai kijelen­tés: az ember nagykorúságától kezdve csak egy személyként fogható fel, azaz hatvanévesen is felelnie kell azért, amit huszonhárom évesen elkövetett. Keresz­tyén ember számára ez még csak kérdés sem lehet. Más a helyzet a politikai rendszer ese­tében. Mert, amíg kétségtelen, hogy az állam folyamatos, addig az államot ide­iglenesen igazgató politikai rendszerek új korszakként jeleníthetik meg magu­kat. A jelenlegi magyar kormányzatnak és az ellenzéket is magában foglaló poli­tikai rendszernek az önképe elkülönü­lést akar felmutatni a régitől. Mégis, ta­lán éppen ennek az önvallomásos tanul­mánynak is lehet az a bizonyító erejű jelentése, hogy nem két rendszer teste je­lenik meg a röntgenfotókon. Erek, ide­gek, azonos belső szerkezet köti össze az egymásnak háttal összenőtt sziámi ikre­det. Kezdjük tehát a személlyel Könnyű mondani, nehéz belefogni. Végül is semmi nem kényszerít. Még csak különösebb ügyesség sem kellett volna hozzá, hogy mindezt megússzam. Szemem láttára történtek eloldalgások, vagy éppen új támadó állásba helyezke­dések, nyilván mentesítési ígéretek hatá­sára. A magára valamit adó embernek azonban sohasem a mások esete, mód­szere a mérték. Nekem magammal kell elszámolnom, és számomra mellékes, hogy egy másik érintett hogyan viselke­dik. De vannak emberi tényezők, van a család, a baráti kör, a mozgalmas évtize­deinkben kialakult számtalan emberi kapcsolat, s valamennyinek a közös alapja egy kép, amelyet közösen rajzolt meg az idő és a sors. Nem sérül-e meg sok ember pusztán azért, mert én ezek­ről a dolgokról egyáltalán beszélek vagy beszélni kényszerülök? S megéri-e mindez? Hiszen mit lehet elérni? Várha­tó, hogy a torzító kiemelésekből csak a legkedvezőtlenebb kép alakul ki. S még­is: nincs más választásom. Akkor hát, kezdjük. Mégpedig úgy, ahogy a bíróság kezdi: bűnösnek érzem magam? — Előbb elmondom a történe­tet. 1990-ben, a kormány beiktatása nap­ján, az Országházban, a déli szünet ide­jén magához hívatott Antall József és ott, a zsúfolt folyosón, négyszemközt közölte velem, hogy a belügyi botrány kapcsán — Dunagate — az SZDSZ kezébe került anyagban megtalálták az én dossziémat, és ezt majd több anyaggal együtt valószí­nűleg nyilvánosságra hozzák vagy kiszi­várogtatják. Ezért az volna tanácsos, ha írnék egy levelet Göncz Árpádnak, a Magyar Köztársaság ideiglenes elnöké­nek, aki szintén tud a dologról, és ebben feltárnám a helyzetem. Ezt megelőzőleg ugyancsak a Parla­mentben a fülembe juttatták, hogy Horn Gyula egy öt-hat fős társaságban azt a kijelentést tette, hogy jobb, ha nem so­kat ugrálok, mert a nevem szerepel a lis­tán. Nem sokkal később az MDF egyik későbbi liberálisa keresett fel, ugyan­csak a folyosón, hasonló túloldalról származó hírrel, amelyben azonban már nem egyedül szerepeltem. (Soha nem fogják kiszedni belőlem, hogy ki volt a másik!) A hírhozó személye azonban már világossá tette előttem a kört, amelyben a listakérdés kering. Olyan eset is előfordult aztán, az idő tájt, amikor a Demszky—Hack törvény­­javaslat bekerült a plénum elé, napi­rendre tűzés céljából, hogy elébem top­pan egy nagyon fiatal, s nagyon csinos hölgy ugyancsak a folyosón és nyilatko­zatra akar felkérni a Magyar Narancs­nak abból az alkalomból, hogy a tör­vényjavaslat esetleg engem is érinteni fog. Ő legalábbis úgy tudja. Azt vála­szoltam neki, hogy akkor majd a tör­vény előírása szerint fogok cselekedni. A törvény azóta sem került semmilyen for­mában az Országgyűlés elé. Immár a kormánynak is van törvényjavaslata, egy kisgazda páros is készített egy válto­zatot, napirendre azonban egyik sem ke­rült. 1957. március 4-én hajnali 3 órakor egy teherautónyi géppisztollyal felsze­relt pufajkás szállta meg a Színművésze­ti Főiskola Vorosilov úti diákszállóját, amelynek akkor a lakója voltam, és egy rövid, felületes házkutatás után letartóz­­tatási parancsot is felmutatva, engem egyedül letartóztattak, és Pobjedában, fegyvert rám fogva, de közben „kedélye­sen” beszélgetve a Deák térre szállítot­tak, a Budapesti Rendőr-főkapitányság­ra, és többórás kihallgatás után egy föld­alatti cellába löktek, ahol már négyen szorongtak. Nem tudom pontosan, hogy a föld alatti szintek közül ez a cellasor a hányadik volt. A cella ablaktalan, a mennyezeten drótrács mögött állandóan égett a lámpa és állandóan fújták be az egyenletes, meleg, száraz levegőt. Itt vol­tam több mint egy hétig. Itteni élménye­imet könnyed formában már megírtam, gyakran megtelt a szoba feletteseivel vagy beosztottaival, akik gumibotot ló­­báltak vagy fegyvert markolgattak. Ezek közül legalább egy gyakran a hátam mö­gött állt és onnan gyalázott és fenyege­tett. Egy ízben az egyik azt az elmés megjegyzést tette a hátam mögött, gyű­lölettől fröcsögve, hogy „Karrier fuccs!” Ott nem, de lent, a cellában már tudtam nevetni ezen a megjegyzésen. Mi volt a vád ellenem? Első perctől kezdve világos volt, hogy nem a forrada­lom alatti tevékenységem miatt fogtak el, hanem azért, mert hangadónak tar­tottak a főiskolán. Talán az is voltam. A forradalmat megelőző időben én vol­tam a nagy nyilvánosságot kapott isko­lagyűlés vezérszónoka. A sztálinista, te­hetségtelen és alkalmatlan vezetőség (Si­mon Zsuzsa, Bedő Ferencné stb.) levál­tását követeltem, s a Színművészeti csat­lakozását az akkorra már világban álló egyetemista megmozdulásokhoz. Ez a főiskolai gyűlés és benne az én szereplé­sem számon van tartva a forradalmat előkészítő események krónikájában. Egyébként ezek voltak a forradalom napjaival együtt életem legfényesebb napjai. Ezt is megírtam az Új írás Pá­lyám emlékezete című sorozatában. Nyilvánvalóan feljelentés alapján ke­rültem börtönbe. Márciusra már nem­csak az volt a Kádár-rendszer gondja, hogy összeszedje a forradalom résztve­vőit, hanem hogy elejét vegye az eltiport forradalom feltámadásának. A MÚK idején, a Márciusban Újra Kezdjük ide­jén azokat szedték össze, akik felizzít­hatták környezetükben a forradalom pa­razsát. A helyükbe visszaült vezetők, párttitkárok s egyebek jelölték ki, jelen­tették fel azokat, akiket a pufajkások összeszedtek. Nekem sem lehetett kétsé­gem afelől, hogy rajta vagyok egy listán, amit azok állítottak össze, akiket a forra­dalom eltávolított a helyükről, akik oly látványosan tudtak zokogni Sztálin ha­lálakor, mert minden hatalmukat tőle kapták. Már december óta tudtam, hogy kö­vetnek, és nyomoznak utánam. Már ak­kor döntenem kellett, megyek-e vagy maradok. Barátaim közül számosan a távozás mellett döntöttek. Engem nem vitt rá a lélek. Már akkor, huszonkét éves koromban íróvá voltam avatva. 56 szeptemberében megjelent egy testes no­­velláskötetem, Tűzugratás címen. Ha én akkor elhagyom az országot, akkor a magyar íróságot is feladom. A forrada­lomba is, a hazafias felbuzduláson kí­í­vül, a rendszer megvetése mellett a meg­ismerés vágya hajszolt bele. Mindenütt jelen lenni, látni, megélni a kor nagy eseményét, hogy meg lehessen írni. Ma­radtam, tudván tudva, hogy nem tudok védekezni, ha eljönnek értem. Bűnöm volt továbbá, hogy én írtam alá a nemzetőr igazolványokat és így a főiskolán megalakult Nemzetőrségnek én voltam a parancsnoka. Ez azonban fellengzősen hangzik ma már. Részt vet­tem a Nemzetőrség alakuló gyűlésén a Kilián laktanyában, hallgattam Malétert és a többieket, és átvettem a mi szaka­szunk számára a fegyvereket. Puskák, géppisztolyok és kézigránátok. Harcban nem vettünk részt. Novem­ber 4-én hajnalban, majd egész nap első­ként kellett tapasztalnunk a szovjet túl­erőt, mert a széles Stefánián — Vorosi­lov út — végeláthatatlan sorban nyo­multak a belváros felé a T—34-esek. Re­ménytelen dolog lett volna géppisztolya­inkkal — egy-két tár lőszer tartozott hozzá — beléjük kötni. A diákszálló né­pe néhány nap múlva úgy döntött, hogy a fegyverek jelenléte nagy veszély forrá­sa, valaki feljelent és szétlövik az épüle­tet, ahol semmiről sem tehető lányok is laknak, ezért a fegyvereket el kell tüntet­ni. Ez a feladat is rám várt. Ki kellett azonban várni egy biztonságos szünetet, amikor nem járt arra semmilyen tank, így kerültek a fegyverek az átellenben lévő Központi Tiszti Ház kertjébe. Egy igaz barátom segített a műveletben, amely messze kockázatosabb vállalko­zás volt november 8—10. táján, mint a kiosztás. A kihallgatáson persze mindezt bevallottam Annak kivételével, hogy valamiben valaki is segített nekem. Mindig min­dent magamra vállaltam. Nem hősiesség vezetett erre, hanem a dramaturgiai ér­zék. Ha társakra kenek akármit, azzal magamon nem segítek, ellenben beleza­varhatnak a vallomásba. Egyébként minden kihallgatás után újra meg újra le kellett írnom a vallomásom. Nyilván azt szerették volna, ha eltévesztem és bele­zavarhatnak. A harmadik kísérlet után felhagytak ezzel. Persze másra is kíváncsiak voltak. A főiskola akkori vezetői közül, a mi volt osztályfőnökünk, Háy Gyula ját­szotta a legnagyobb szerepet a forrada­lomban azzal, hogy november 4-én haj­nalban ő olvasta fel a magyar írók se­gélykiáltását a világ népeihez és kormá­nyaihoz. Háy Gyula március 4-én már több hete letartóztatásban volt és én ezt természetesen tudtam. Háy Gyulát én, mint diákja nem szerettem, sőt mint az enyémtől merőben idegen szemléletű in­ternacionalistát, kommunistát és mosz­­kovitát megvetettem. Rideg ember volt, nem szerette és nem is ismerte a magyar irodalmat. Amikor róla kérdeztek, vele kapcsolatban is csak az igazat mond­tam. Arra a kérdésre tehát, hogy milyen volt a viszonyom Háy Gyulával, azt vá­laszoltam, hogy „nem szerettem, mert kommunista volt”. Ezt a mondatomat, amikor kiszabadult évek múlva, és né­hány hónapot itthon töltött Svájcba való távozása előtt, ő személyesen is megkö­szönte, mert hát valami kicsit csak szá­mított a kihallgatásain és a bíróság előtt is. Ekkor már egy kicsit más szemmel néztünk egymásra. A Deák térről 8 nap után a Gyűjtő­fogházba szállítottak zárt, zsúfolt rabot Mostani számunkból technikai okok miatt kimaradt Csurka István rendszeres heti összefoglalója, a Helyszíni közvetítés, de az elmúlt hét eseményeire a következő számunkban visszatér a szerző. Magyar Fóru­m 1993. július 1. Többször kihallgattak ezekben a napokban Fizikai kényszert, verést akkor nem alkalmaztak. Ellenben a lelki kényszerí­tésnek számtalan eszközét bevetették. Hallhattam például, hogy a szomszéd szobában hogyan püfölnek valakit, és az hogyan jajgat és nyöszörög. Maga a nyomozó, aki az ügyemet intézte, nem volt ellenséges magatartású, ellenben KÉZIRATOKAT NEM ŐRZÜNK MEG ÉS NEM KÜLDÜNK VISSZA. AZ ALÁÍRT CIKKE­KÉRT A SZERZŐK VISELIK A FELELŐSSÉGET. A SZERKESZTŐSÉG FENNTARTJA AZ ÍRÁSOK SZELLEMÉT ÉS TARTALMÁT NEM ÉRINTŐ RÖVIDÍTÉSEK JOGÁT. Magyar FórisM Közéleti hetilap A szerkesztőbizottság elnöke: CSURKA ISTVÁN Szerkesztőség: Kiadóhivatal: 1085 Budapest, 1085 Budapest, Blaha Lujza tér 3. Blaha Lujza tér 3. Telefon és telefax Levélcím: 1399 Bp. 267-4253 Pf.: 701/364 Főszerkesztő: Telefon: 138-2399 Kiadja: Krajczár Imre 138-4300. 138-3988 Magyar Fórum Szerkesztők: Kiadó­ KfL 266-4092 Felelős kiadó: Telefax: 266-4086 Csurka István . Készült: Szikra Lapnyomda Rt. 1133 Budapest, Visegrádi u. 116. 93-722 Felelős vezető: dr. Csöndes Zoltán elnök-vezérigazgató Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkéz­­besítőknél, a Hírlap-előfizetési Irodánál(HELIR. Budapest, Lehel u. 10/a. 1900), valamint átutalással a Postabank Rt. 219-98636 HELIR 021-02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta, árusításban megvásárolha­tó az alábbi terjesztők hírlapárusainál: Magyar Posta, Bikádi Keres­kedelmi és Szolgáltató Bt., Enyedi Könyv- és Lapterjesztő Bt., Extra Hír Kft., Futár Bt., Passz Gmk., RH + Bt., R. Pressz Hírlap- és Könyvterjesztő Kft. Külföldön terjeszti a KULTÚRA Könyv és Hírlap Külkereskedel­mi Vállalat, Budapest: Postafiók 149. H-1389. HU ISSN 0865 - 3909 Meg nem rendelt kéziratokat, fényképeket és grafikákat nem őr­zünk meg és nem küldünk vissza!

Next