Magyar Fórum, 2007. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

2007-11-15 / 46. szám

12 Pitti Katalin operaénekesnő Szentesen született. Tehetségére korán felfigyeltek, gyermekkorában gyakran énekelt szülővárosában, a Szent Anna-templom karzatán. Tízéves korában a család Budapestre költözött. Pitti Katalin zenei irányban tanult tovább, 1972—77-ig a Zeneakadémia növendéke volt, ezután rögtön az Operaház magán­énekese lett. Varázslatos lírai szopránja, muzikalitása, zenei és szí­nészi kifejezésmódja és szépsége rendszeresen lebilincseli hallgató­ságát. Művészi sikereit telt házas fellépések jelzik, és számos hangfel­vételt készített. Főbb operaszerepei: Pamina (Mozart: A varázsfu­vola), Violetta (Verdi: Traviata), Kiss Anna (Farkas Ferenc: Vidrócz­­ki), Francia királylány (Kacsóh: János vitéz), Liu (Puccini: Turan­­dot), Cso-cso-szán (Puccini: Pillangókisasszony), Desdemona (Ver­di: Otello), címszerep (Puccini: Manon Lescout), Mimi (Puccini: Bohémélet), címszerep (Puccini: Tosca), Giselda (Verdi: A lombar­­dok), Leonóra (Verdi: A trubadúr), Amelia (Verdi: Simon Boccaneg­­ra), Georgette (Puccini: A köpeny), Tatjána (Csajkovszkij: Anye­gin), Margit (Gounod: Faust), Margit (Boito: Mefisztofele), címsze­rep (Donizetti: Anna Bolena), Melinda (Erkel: Bánk bán), Csáki Laura (Erkel: Dózsa György), Nedda (Leoncavallo: Bajazzók), Antonia (Offenbach: Hoffmann meséi), Diana (Offenbach: Orfeusz az alvilágban), Marie (Berg: Wozzeck), Ellen Orford (Britten: Peter Grimes). Operaszerepei mellett oratóriumokban is énekel, és rend­szeresen ad hangversenyeket is: a Korona Pódiumon több mint száz­szor adta elő Callas-estjét. Több alkalommal „kirándult” az operett műfajába, így elénekelte a Sybill, a Víg özvegy, a Cigánybáró, a Ma­­rica grófnő és a Mosoly országa primadonnaszerepét. Kitüntetései: Liszt-díj 1985-ben, Oláh Gusztáv Emlékplakett 1986-ban, 1995-ben Déryné-díjat, MSZOSZ-díjat és Artisjus-díjat kapott. Munkásságá­val jelentősen hozzájárult zenei életünk fejlődéséhez, ezért ítélték oda számára a Bartók-Pásztory-díjat. Szülővárosa kimagasló művé­szi munkájáért, a város hírnevének öregbítéséért, karitatív tevé­kenységéért „Pro Urbe” emlékéremmel jutalmazta. A péceli Egy­mást Segítő Egyesület Szociális Otthon igazgatósága pedig a Teréz anya-díjat ítélte a művésznőnek. -Amikor először olvastam nevét a plakátokon, a firenzei Pitti­­palota jutott eszembe. Olasz eredetű családban született? - Igen, bár erről viszonylag későn szereztem tudomást. Sárospatakon tudtam meg egy asszonytól, hogy a Pittiek Toscanából valók, s a XVII. század derekán jöttek Ma­gyarországra. Addigra már angol vér is került a nem­zetségbe. Jelenleg Szentesen, Dunántúlon és Sárospa­takon is élnek Pittiek. Édesanyámék pedig tősgyökeres szentesiek. Kanász Nagy volt a nevük, földműveléssel és állattartással foglalkoztak. -Az olaszokról az a hír járja, hogy rendkívül muzikálisak. Elképzelhető, hogy génjeiben hordja a művészet, a zene szere­­tetét? - A családban senkinek sem volt művészi vénája. Több generáción keresztül erősen lappangott a zene iránti sze­retet, majd bennem tört a felszínre, ami aztán sok nehéz­séget okozott úgy a családnak, mint nekem is. Édesapám azt szerette volna, ha valamilyen „tisztességes” értelmisé­gi pályát választok. Abban a hitben élt, hogy a művészek züllött emberek, így eltiltott az énekesi pályától. A szülői akarat ellenére vállaltam hivatásomat, egyedül tanultam. Küzdöt­tem, ahogy édesapám belém nevelte. - Mind édesanyja, mind édesapja családja Szentesen élt, s nagy gazdaságot vezetett. Gon­dolom, 1948 után mindent elvettek tőlük... - így van. A kommunizmus, a megszállás éveit - hasonlóan sok magyar családhoz - a mi famíliánk is megszenvedte. Édes­anyám szüleit tömegsírba lőtték az oro­szok. Drága mamikám még ma is olyan mély fájdalmat hordoz, hogy alig hajlandó beszélni a történtekről. Ez nálunk tabuté­ma. Szentesen ellehetetlenítették édes­apám életét a kommunisták, ezért úgy döntött, hogy felköltözteti a családot Bu­dapestre. A Pálma Gumigyárban fizikai munkát vállalt rögtön három műszakban, hogy meg tudjunk élni. Később édes­anyám is talált magának munkát. Gyors- és gépírást tanult, majd a Pénzügymi­nisztériumban dolgozott. Húgocskámmal együtt pedig a Köztársaság térre jártunk általános iskolába. Nem is sejtettük, hogy naponta a pártház előtt visz el az utunk. - Nemcsak a pártház, hanem az Erkel Szín­ház előtt is... - A művészbejáróval szemben van az isko­la kapuja. Akkor még nem is álmodtam arról, hogy egyszer a szemközti épület lesz a „munkahelyem”. - Elképzelhető, hogy ha vidéken marad, nem kezd el énekelni? - Ki tudja... A legtragikusabb dolgok is csak értünk történnek. Ez volt a jó Isten akarata. - Ha már az Erkel Színház került szóba, számtalan estén lépett fel ebben a teátrumban Paminaként, Mimiként, Cso-cso-szánként, Margitként, Violettaként, s még sorolhatnám. Hogyan fogadta a színház bezárásának a hírét? - Egy kiváló játszóhelyet vettek el tőlünk. Jobb az akusztikája, mint az Operaháznak. Valószínűleg bizonyos körök lobbizásának lett az áldozata az „Erkel”. Sajnos a felelős posztok birtokosai nem a lényeggel, ha­nem a zsebük tömésével foglalkoznak. Ezt nem is kell tovább ragozni. Egy hasonlat­tal élve: az ördög a végtáncait járja. Nem­csak Magyarországon, hanem az egész vi­lágon. Végtáncról van szó, mert ez így to­vább nem maradhat. - Művésznő gyakran emlegeti, hogy édesap­jára hasonlít. Gondolom, nem külső hasonla­tosságról van szó... - Arról is. Édesapám karcsú, inas ember volt. Hatalmas akaraterő jellemezte, nem ismerte a lehetetlent. Sokszor mondta: „Nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember.” Maximalista volt, s engem is azzá nevelt. Egy nagyon fontos útravalót kaptam tőle: „Fiam, az a tied, ami benned van. Mindig abból építkezhetsz. Máról holnapra min­dent elvehetnek tőled, de azt nem, ami a fejedben van.” Ez volt életük tanulsága. - Tudom, mély sebeket szakíthatok fel annak felemlegetésével, hogy el kellett hagynia a szü­lői házat az énekesi pálya miatt. Sikerült meg­békélnie édesapjával? - Később, mikor énekesnő lettem, s édes­apám eljött az egyik Callas-estémre, belát­ta, hogy az éneklés milyen nehéz és kemény munka. Sőt fizikai munka is! Ezt követően óvott, féltett, s nem volt nála büszkébb apa. Visszatekintve: rengeteget köszönhe­tek édesapámnak. Az ő szigorú döntése miatt komolyan fel kellett tennem magamban a kérdést: valóban énekesnő szeretnék-e lenni? Megtanított arra, hogy önállóan dönt­sék sorsom felől. Ennek nagy hasznát vettem, mert való­jában mindig egyedül voltam pályabeli gondjaimmal. Olyan társam még nem volt, aki értem, vagy velem együtt gondolkodott volna, mint egész életre szóló hívattatás. - Nagy szerencsével indult pályája. Az Otello-filmre gondo­lok... " - Szerencse, vagy különös véletlen... Még főiskolás vol­tam akkor. Eredetileg Sass Sylvia volt felkérve Desdemo­na szerepére. Ő akkor nem tudta elvállalni a forgatást, mert máshol volt feladata, így fiatal énekesnőket kerestek a szerepre. Sylvia javasolta, hogy készítsenek velem is pró­bafelvételt. Nagyon izgultam, ráadásul egy nappal a meg­beszélt időpont előtt hívtak el Ferencsikhez próbát éne­kelni. Kapkodva, alig beskálázva rohantam a neves kar­mesterhez, aki az első próba után azt mondta: „Rendben van, de megnézzük, hogy szól zenekarral.” Jól szólt, s így mellettem döntöttek. Horváth Ádám egy gyönyörűen ki­dolgozott alkotást tett le az asztalra. Olyan profi rendező­vel azóta sem találkoztam, mint ő. Nem percenként vál­toztatta koncepcióját, hanem pontosan tudta, hogy me­lyik zenei résznél mit akar látni a képrenyőn. - Nem volt nehéz rátátogni a saját hangjára? - Dehogynem. Rengeteget gyakoroltam otthon, magnó mellett, hogy a playback jól sikerüljön. Akkoriban az egész életem felborult. Este tízkor kezdődtek a zenei felvételek a Magyar Rádió 6-os stúdiójában, s hajnali ket­tőig tartottak. Napközben főiskolára jártam, és kislá­nyom, Barbara sem nélkülözhette édesanyját. - Apropó operafilm. Sokan szidják a régi rendszert, de úgy látom, mégis készültek színvonalas alkotások... - Hogyne. A Zenés Tv Színház nagyon sok színvonalas filmet hozott létre. A produkciósorozat főszerkesztője, Bánki László nagyszerű szakember volt. Sajnos már ő sincs az élők sorában, úgy, mint Ferencsik János karnagy úr és Simándy József. Utóbbiról is elmondhatjuk, hogy mestere volt szakmájának. Nagy megjelenítő, átélő és teremtő energiákkal rendelkező művész volt, akár a híres énekesnő: Maria Callas. Callas hangfelvételeit azért sze­retem hallgatni, mert szinte a gondolatait is hallom. Ilyen szintű művész ma már nagyon kevés van. - Nem érzi, hogy olyan nagyságok nevét, mint Simándy, Házy Erzsébet, Maleczky Oszkár, Orosz Júlia, Réti József, s még sorolhatnám, lassan elfelejtik? - Nem divat nagyjaink emlékének ápolása. Ezt nagyon szomorúnak tartom, ezért, ahol csak lehet, ki kell fejez­nünk előttük a tiszteletünket. Sokszor megemlítem, hogy Házy Erzsébettől is rengeteget tanultam. Ő valóban csak az Operának élt. Egyszer ezt mondta nekem: „Te egy mű­vész vagy! Akár elmész ebből az országból, akár itthon próbálsz meg boldogulni, maradj meg mindig király­nőnek!” - Kezdő énekesként milyen példaképekre figyelt? - Callason kívül Mirella Freni felvételeit kedveltem na­gyon, így Freni a Puccini-alakításokban volt igen nagy se­gítségemre. De nem lehet lemásolni „egy az egyben” min­den hangot... Jó dolog először meghallgatni a felvételt, de utána egyedül kell az énekesnek „kiszülni” magából az egész szerepet. Mindenkinek a saját adottságait, hangját kell használnia, s felkészülnie arra, hogy mindenféle szak­mai megoldásnak meg tudjon felelni a karmester zenei óhaját szolgálva.­­ Komolyzenészi körökben divat lenézni az operettet. Katalin mégis több operettben fellépett. A tv-nézők többsége anno Sybill­­ként kedvelte meg. - Főiskolás koromban még azt vallottam: egy operaéne­kes ne énekeljen operettet. Egyszer be kellett ugranom egy operettestbe Horváth Eszter kolléganőm helyett. Amikor kézhez kaptam a kottákat, láthattam: komoly énekesi feladatokról van szó. Az operett műfaja komoly énektudást és kiváló színészi rátermettséget kíván. A leg­több operett- véleményem szerint - vokálisan nagyon rosszul van megírva, mert szinte az összes szerző „hege­dűben” gondolkodott. Ez a hangszer volt náluk az alap. Egy operett számot úgy elénekelni, hogy az egész köny­­nyednek, kecsesnek tűnjön, s ne vegyék észre az említett zeneszerzői hibát, igen nehéz feladat. Lehár Ferenc művei viszont vokálisan, dallamvezetésben és a hangszerelés tekintetében kis operáknak tekinthetők - Puccini is elis­merte művészetét. - Egy ideig Németországban élt. Nem gondolt arra, hogy kint marad? Kevesebb stressz, jobb fizetés... - Nekem itt a hazám. Magyarországon születtem, itt kell dolgoznom! Ha elmentem külföldre énekelni, az lebegett a szemem előtt, hogy hazámat a legmagasabb szinten kép­viseljem. A legjobbat, a legigazabbat kell nyújtanom. Minden külföldi utamból alig várom, hogy hazajöhessek. - Külföldön hol volt a legemlékezetesebb fellépése? - Egyszer Drezdában vendégszerepelt az Operaház Verdi: Lombardok c. zenedrámájával. A produkcióban a női fő­szerepet, Giseldát énekeltem. Akkora sikerem volt, hogy tizenhét alkalommal hívtak a függöny elé. A másik emlé­kezetes fellépésem egy japán turné közben történt. A bécsi Volksoper vendégművészeként énekeltem Lehár: A víg özvegy c. nagyoperettjében Glavari Hanna szerepét. To­kióban, miután elénekeltem a Villa-dalt, tomboló tapsvi­har tört ki. Nem tudtuk folytatni az előadást. Nem vagyok híve az ismétlésnek, de a karmester ragaszkodott hozzá. Újból elénekeltem, s a közönség még jobban tapsolt. Ak­kor elhatároztam: most hazám nyelvén fogok énekelni! Egy magyar lány vagyok, a világ másik végén... A közön­ség megérezhetett valamit a szándékomból, mert hatal­mas ováció volt a „magyar” ária jutalma. Megkértek arra, hogy a legközelebbi előadásra tanuljam meg a Villa-dalt japánul is. Megtanultam, fonetikusan. Ezután szinte a „tenyeremből ettek”, az előadások után legalább százan CJ­M ! A művészet evangelizál 2007. november 15. Magyar FöruM

Next