Magyar Fórum, 2011. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

2011-01-13 / 2. szám

2011. január 13. Magyar Fórum 7 Könyvtárunk „ Thyl Ulenspiegel - vagy ahogy a ma­gyar olvasónak ismerősebb -, Till Eu­lenspiegel braunschweigi parasztfiú volt a XIV szzadban. A német filológia ilyesmiben megbízható: higgyük hát el. Kneitlingenben született, s 1350-ben te­mették el Mölln bei Lübeckben. Megvan a sírköve, rajta a nevében rejlő két jel­kép: a bagoly (Eulen) és a tükör (Spie­gel). Kópéságait, agyafúrt tréfáinak so­rát egy strassburgi Benedek-rendi szer­zetes gyűjtötte egybe, vagy tán írta meg s adta ki alnémet nyelven 1483-ban. Ez a könyv azonban elveszett. Csak 1515-ből maradt fenn egy felnémet átdolgozása, amely az egész Till Eulenspiegel-tréfa­­gyűjteménynek az alapkönyve. ” Ezt írja Lengyel Balázs Thyl Ulen­spiegel parasztfiúról. Ez a minden hájjal megkent, vidám, kafir-termé­szetű gyerek bevándorolja a Német­alföldet, Rómába megy bűnbocsá­natért zarándokúira, jön-megy Fran­ciaországban és Belgiumban, és min­denütt nevetésre ingerli az embere­ket, pedig egyszer-kétszer ott lóg a nyakán a kötél. Akkor járt Belgium­ban, szülőhazájában, amikor még nem is volt Belgium, hiszen Belgium hi­vatalosan valamikor a XIX. század első felében született meg, állítólag 1830-ban. Charles de Coster a XIX. század 50-60-as éveiben írta meg az első belga regényt, mai témánkat. A történet V. Károly német-római csá­szár, majd fia, Fülöp király és annak fia, Don Carlos időszakában zajlik. „ Alenspiegel Claes fia, a flandriai Damméban született az időben, amikor május virágba borítja a galagonyabok­rokat. Egy ismerős asszonyság volt a bá­ba, Catherine nevezetű, meleg pólyába takarta; megtekintve a gyermek fejét, valami kis bőrdarabkát vett észre rajta.­­ Burokban született, jó csillagzat alatt! - mondta vidáman. Ám csakhamar siránkozva bökött rá egy fekete foltocskára a csecsemő vállán: -Jaj, jaj - sírta - az ördög ujjának a fekete jegye! - Sátán ő urasága szerint ugyancsak jókor kelt - szólt Claes -, hogy máris ér­kezése volt a fiamat megjelölni. - Még le sem feküdt - mondta Chate­­line -, hisz Kukurika úr csak most éb­­resztgeti a tyúkokat. Ezzel már ment is, Claes kezébe nyom­ván a gyermeket. Aztán a hajnal szétha­sogatta az éjszaka felhőit, repdeső fecs­kék súrolták csivogva a rétek füvét, majd a nap, most még vörösen, felmutatta va­kító arcát a látóhatáron. Claes kitárta az ablakot, s így szólt Alenspiegelhez: -Burokban született szép fiacskám, a Nap őfensége épp most köszönti Fland­ria földjét. Felé fordítsd a szemed, ami­kor csak teheted, s majd később vala­hányszor kétség fog el, hogy mit is tégy úgy, hogy tetted jóra váljék, tőle kérj ta­nácsot; világos és meleg; olyan őszinte légy, mint amilyen világos ő, és olyan jó légy, mint amilyen meleg ő. - Claes jó uram, siketnek prédikálsz - mondta Svetkin. - Gyere fiam, szívjad. És az anya odanyújtotta újszülöttjének természet adta két szép flaskáját. ” Claes az apa, Svetkin az anya, Cat­­herina a bábaasszony, és majd a tör­ténethez csatlakoznak még néhányan, hogy örökké emlékezetessé tegye Thyl Ulenspiegel földi pályafutását. A főszereplő maga Flandria, Flandria szabadságáért szól a történet. Abban az időben az eretnekek elleni küzde­lem során az volt a német-római csá­szár szokása, hogy az eretnekeket kínvallatásnak vetette alá, elsősorban a lutheránusokat, megkínoztatta őket, és a vagyonukat elkobozta úgy, hogy a vagyon fele a feljelentőé volt, a fele meg a kincstáré, magáé a német-ró­mai birodalom császáráé, így el tud­juk képzelni, hogy az eretnekégetés, vallatás sűrűn szerepelt napirenden Németalföldön, Flandriában és sok helyen; legalábbis ezt vallja az író Coster, és erről szól a regény. A dolog lényegéhez tartozik, hogy a nép az időben is szegény volt. Sok vagyont nem szedhetett el tőlük a császár­­­nő, azért törekedett rá. Csakhogy a Németalföldön ez idő tájt már sok volt a zsidó. Náluk sok volt a pénz, csak úgy pengtek az aranytallérok. A császárnak ezekre a pénzekre jobban fájt a foga. De erről keveset ír a szerző, mert népi hőst formázott meg, és az ő szenvedéseit, vándorlását írta le. A gyereket elvitték keresztelni. Hétszer keresztelték meg. Amikor elindultak a keresztelőre, hatalmas záporeső kerekedett. A szülők, a ke­resztszülők és a kisgyerek alaposan megáztak. Ez volt az első keresztelő. Beértek a templomba, és a keresztelő medence mellé állíttatták az újszü­löttet a keresztszülők ölében, meg a szülőket. De fent a boltozaton valami kőműves dolgozott, és kiöntött egy veder vizet. Ez is ráment a gyerekre meg a keresztszülőkre. Ez volt a má­sodik keresztelő. Aztán megérkezett az esperes, és sót és vizet hintett a gyerekre. De a gyerek izgott-moz­­gott, ezért az esperes elnevezte Thyl­­bertnek, azaz szapora mozgásúnak. Ez volt a harmadik keresztelő. A templomból kijövet a keresztelői menet nekivágott a hosszú utcának, és betértek a „Butéliák szent olvasó­jába”. Itt aztán ittak, mert errefelé az volt a szokás, ha az ember átázik, ak­kor belülről melengeti magát jóféle sörrel. Ez volt a negyedik keresztelő. Aztán otthagyták a „Butéliák szent olvasóját”, és hazafelé tántorogtak. Egy tócsa fölött fekete pallóhoz ér­tek, a keresztanya viszont félrelépett Ulenspiegellel, és a pecsétába tocs­­csant. Ez volt az ötödik keresztelő. Ugyanezen a napon, hogy Károly ő szent felsége hogy fia születésének megünneplésére vigasságot rendez. Fia a Fülöp nevet nyerte a szent ke­­resztségben. Ronda kis mosolytalan kölyök volt a császár gyermeke. De ebben az időben Rómában üldözni kezdték a katolikus egyházat. Ezért a császár lefújta Fülöp keresztelőjének ünnepségét. Ez idő tájt történt meg a kis újszülött Flandria hősének hato­dik keresztelője, a hetedik meg az élet során kiadta magát. Jó kis vas­gyúró növekedett Thyl Ulenspiegel­­ből. A dolog lényege az, hogy a hato­dik keresztelő azért simán történt. Hazamentek a kocsmából, megfü­­rödvén a pocsolyában, házukba tér­tek, és a kis új jövevényt jó meleg víz­ben megfürösztötték. Íme hát a hato­dik keresztelő. A hetedikről szól ma­ga az­ egész történet. Elérkezett Alenspiegel 15. szüle­tésnapja. A kölyök Damme piacán négy dúcra egy kis sátrat feszített fel, és közhírré kiáltotta, hogy aznaptól fogva ki-ki megláthatja ott szénából font szép keretben jelen és eljövendő állapotának képét. Jöttek a fennhéjá­zó, önnön fontosságuktól eltelt tör­vénytudók. Belenéztek ott, ahova bele kellett nézni. Thyl Ulenspiegel kifigurázta őket. Jött a megtermett hadfi, a gyerek megjósolta: öreg, gu­lyásnak aprítanak a következő csatá­ban. Jött egy dicstelen fejű vénem­ber, vitte oda ifjú asszonykáját. Az öreg is megkapta: szarvaid nőnek, öregem, jól vigyázz magadra. Aztán jött a barát. Na ezt is alaposan kifigu­rázta Thyl Ulenspiegel, és megko­­pasztotta a zsugori barátot. A gyerek életével párhuzamosan mozdult Fülöp herceg élete is. A csá­szár hazatérvén a háborúból meg­kérdezte, hogy a fia miért nem sie­tett az ő üdvözlésére. Azért, mert ját­szik -volt a válasz. Mit játszik - kér­dezte a császár. Egy majmot éget a kuckójában. Őfelsége a császár fel­háborodott, és rohant a gyerekhez, hogy „helyben hagyja az ijedtében bevi­zelő csemetéjét, ám az érsek visszatar­totta fülébe súgván:­­Őfelsége valamikor jó eretnek égető lesz. A császár elmosolyodott, mindketten kimentek magára hagyván az infánst a halott majmával, ámde voltak mások is, akik bár semmiképpen nem voltak maj­mok, mégis tűzhalált haltak. ” írja Charles de Coster, és ebből is látszik, hogy ki nem állhatta a spa­nyolokat, a császárt meg a kedélyte­­len fiát, az infánst. De a mi hősünk egészen a regény végéig örökkön így viselkedett. Az eretnekégetők megérkeztek Damméba, és keresték az eretneke­ket. Thyl Ulenspiegel apjához egy este megérkezett egy idegen, refor­mátor szándékú ember. Menekült az eretnekégetők elől. Thyl Ulenspie­gel apjánál otthagyott hétszáz arany forintot vagy tallért, és tovább mene­kült. Meg is menekült a lángoktól. A halász, aki a leírások szerint egy go­nosz, mocskos ember volt, meg felje­lentette az apát. Máglyára küldték ezért, ott is halt meg. Utána az anyját vették elő, akinek tudni kellett a hét­száz forintról vagy tallérról, ami aranyból volt. Kínvallatásnak vetet­ték alá, de az asszony nem vallott. Gyötörték a fiát is. Az asszony esz­méletét vesztette, és a fiúnál befejez­ték a kínzást. Meghalt az anya is. Alenspiegelt pediglen a császár elé állították. A nép könyörgött a gyerek életéért így: Kegyelmet, irgalmas császár! A császár felemelte kezét, s így szólt: - Kegyelmet kap a lókötő, ha olyasmit tud kérni tőlem, amit nem vagyok képes teljesíteni! -Beszélj Ulenspiegel - kiáltotta a nép. Az asszonyok sírva fakadtak, úgy mondták: -Mit kérhet az a kis legény? Hiszen a császár mindent megtehet. -Beszélj Ulenspiegel! - Felséges uram - mondta Ulenspie­gel -, nem kérek sem pénzt, sem földet, sem életet, hanem csak olyas­valamit, ami miatt ha meg merem mondani, sem megkorbácsoltatni, sem kerékbe töretni nem fog, mielőtt elhagyom ezt az árnyék­­világot. -Megígérem - mondta a császár. - Felség - mondta Ulenspiegel -, azt kérem, hogy mielőtt felkötnek, járuljon ide, s illesse csókkal azt a számot, ame­lyiken nem flamandul beszélek. A császár együtt nevetett a néppel, s így felelt: - Ezt a kérést bizony nem teljesíthetem Ulenspiegel, így hát nem kerülsz kötélre. ” Minden kétséget kizáróan meg­állapíthatjuk, hogy Coster, az író és Ulenspiegel, a főhőse azt ajánlotta a császárnak, hogy csókolja meg a gye­rek seggét. Erre nem vállalkozott a legfőbb hatalom, V. Károly. Itt mondom el, hogy ez az V. Ká­roly alapjában véve egy jótét lélek volt, hiába gyűjtötte össze a meg­égetettek vagyonának felét, hiába volt nagy hatalma, megunta az egé­szet, és kolostorba vonult, és utála­tos, gügye fiára hagyta az uralkodást. A regényben itt tűnik fel Alenspie­gel jó barátja, Lamé, aki bolyongott a világban, és kereste a feleségét, aki őt elhagyta valami égi sugallatra. Furtonfurt kereste, de soha nem ta­lálta. Már most mondom, nyugod­junk meg, végül meglesz a nő, de sok­sok oldallal később. Addig még szá­mos furcsaságot követett el a gyerek. Azt olvassuk a regényben, hogy Ulenspiegel is kereskedni akarván: „Fölszedett a földről némi ott heverő lótrágyát, a lakásra vitte, ami nem volt más, mint a sáncfalnak egy beszögellése. Ott jól megszárította. Azután vásárolt vörös meg zöld selymet, kis zacskókat csinált belőle, belerakta a lótrágyát, sza­laggal szépen bekötözte, mintha csak pézsmával volna tele. Aztán néhány deszkából egy fatálcát eszkábált össze, a nyakába akasztotta egy ócska kötéllel, és elment a vásárra, maga előtt hordva a zacskókkal teli tálcát. Este hogy megvi­lágítsa, egy gyertyát gyújtott meg közé­pen. Amidőn odamentek hozzá, s meg­kérdezték mit árul, titokzatosan így fe­lelt: - Megmondom, de ne beszéljünk hangosan. -Hát micsoda? - kérdezték a vásárlók. -Jövendőtudó magvacskák - súgta Alenspiegel. Egyenesen a flamand Ará­biából valók, s nagy gonddal készítette őket Abdul-Medli, aki is a nagy Moha­med fajtából származik. Jöttek-mentek az emberek, vásároltak volna, de keveset ígértek. Aztán jött két gazdag zsidó, figyelemmel hallgatták Thyl Ulenspiegelt, odamentek hozzá s így szóltak: -Mit árulsz? -Zacskókat-felelte Ulenspiegel. - Mit lehet látni a te jövőlátó mag­­vaidból, s miképp? - kérdezték. -Jövendőbeli dolgokat, ha megszo­pogatja az ember - válaszolta Ulen­spiegel. A két zsidó tanakodott, majd az idő­sebb azt mondta a másiknak: -Megláthatjuk ígyen, hogy a Messiá­sunk mikor lesz eljövendő, nagy vigasz volna ez nekünk, vegyünk egy zacskót. Hogy adod? - kérdezték. - Ötven forintjával - felelte Ulen­spiegel. -Ha pedig nem akarjátok megadni, szedjétek a sátorfátokat. Akinek a háztáj drága, trágyadombját se pisz­kálja. Látva, hogy Ulenspiegel mennyire megkötötte magát, lefizették a pénzt, el­vitték az egyik zacskót, és gyülekezési helyükre mentek, hamarosan csapatos­tul sereglettek oda a zsidók, mivel híre futott, hogy az egyik öreg valami titkot vásárolt, annak segítségével megtudhat­ja, s ki nyilatkoztathatja a Messiás eljö­vetelének idejét. ” Kérek türelmet az olvasótól, ezt a fejezetet végig kell olvasnunk, iga­zolván ezzel azt, hogy az idő tájt is volt némi zsidóellenesség a világban. De erről akkor sem beszéltek, pedig nem volt holokauszttagadás törvé­nye. Tehát folytassuk: Izrael fiai - mondta, kezében tart­va a zacskót. A keresztények gúnyt űz­nek belőlünk, elzavarnak maguk körül, és hangosan kiabálnak utánunk, mint tolvaj után szokás. A filiszteusok a föld­nél is lejjebb akarnak bennünket alacso­­nyítani; arcul köpnek, mivelhogy Isten meglazította íjainkat, és zablát ráz előt­tünk. Soká kell-e még rosszat tűrnünk? Uram, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, mikor úgy várjuk már a jót? Sokáig kell még csak remélnünk a világosságot, mi­kor a sötétségtől már úgy szenvedünk? Megjelensz-e valahára a földön isteni Messiás? Mikor bújnak már el a keresz­tények a föld üregeibe meg barlangjaiba, megrémülve tőled és ragyogó dicsőséged­től, midőn is fölkelsz, hogy megbüntesd őket? A zsidók meg kiabáltak azonközben: -Jövel, jöjj el Messiás, szopd Jéhu! Jéhu szopogatni kezdte, majd öklendez­­ve siralmasan felkiáltott: -Bizony mondom nektek, nem egyéb ez gátiénál, a flandriai zarándok pedig csaló.” Na hát ez volt Thyl Ulenspiegel esete az aránylag gazdag zsidókkal. Egy alkalommal Catherine segít­ségével az égbe látogattunk, így írja a könyv: „Mikor már ezer mérföldet, sőt még többet emelkedtünk, megláttuk Krisztust az ő dicsőségében, csillagtrónon ülve, és jobbján ott állt az az angyal, aki az embe­rek cselekedeteit érctáblára írja fel, s bal­ján pedig ott volt az ő anyja, Mária, aki szüntelenül könyörög nála a bűnösökért. Claes, az apa, akit megégettek, és a csá­szár, V. Károly letérdelt a trón elé. Az angyal lekapta a császár fejéről a koronát. - Itt csak egy császár van- mondta­­ Krisztus. Ő szent felsége sértődöttnek látszott, de azért alázatosan szólt: -Az ajóka meg a korsó sör nem ma­radhatna nálam, merthogy igen meg­éheztem a hosszú úton? - Egész életedben mást sem éreztél, csak éhséget -felelte az angyal, de azért csak egyél, igyál. A császár kiürítette a söröskorsót és rágcsálta az ajókát. Krisztus akkor így szólt hozzá: - Tiszta lélekkel jössz-e az ítéletre? - Remélem, hogy igen, édes Krisztu­som, hiszen meggyóntam, válaszolta Károly császár. -És te Claes? - kérdezte Krisztus. - Látom, te nem reszketsz, mint az a császár. - Uram Jézusom -felelte Claes, nincs olyan lélek, mely makulátlan volna, így hát nem félek tőled, aki a legfőbb jó és legfőbb igazságosság vagy, de mégis ag­gódva gondolok bűneimre, melyek bíz számosan voltak. - Beszélj, te dög - szólt ekkor az an­gyal a császárhoz. - Uram - kezdte Károly zavartan -, miután papjaid ujjakkal felkentek, Kasz­­tília királyává, Németország császárá­vá, és a rómaiak királyává szenteltettem, szünet nélkül szívemen viseltem a hata­lom megtartását, hisz tőled kaptam, ezért kötéllel, tűzzel és vassal léptem fel minden lutheránus ellen. De az angyal így szólt: - Te fájós gyomrú hazudozó - mond­ta. Félre akarsz vezetni bennünket. Né­metországban bezzeg megtűrted a luthe­ránusokat, mert féltél tőlük. De Német­­alföldön, ahol csak az aggasztott, hogy nem örökölsz eleget ezektől a szorgos mé­hecskéktől, akiknek annyi, de annyi mé­zük van, ott bezzeg lefejeztetted, meg­égettetted, felakasztattad, vagy elevenen eltemetteted őket. Százezer lelket veszej­­tettél el, nem mint hogy ha annyira sze­retnéd Krisztust, az én uramat, hanem mert kényúr, zsarnok, országdúló voltál, aki csak magadat szeretted, no és a húst, a halat, a bort és sört, merthogy falánk voltál, mint egy eb, s úgy ittál, mint egy kefekötő. - És most szóljál te Claes, mondta Krisztus. Erre az angyal felkelt: -Ennek az embernek nincs mit mon­dania. Jó volt és szorgos, mint a szegény nép ott Flandriában, szeretett nevelni, megőrizte a hűséget, mellyel urainak tar­tozott, az hívén, hogy urai is állják a kö­telező hűséget vele szemben. Pénze volt, feljelentették, és mivel szállást adott a lutheránusnak, elevenen égették meg. - Ő szegény mártír - szólt Mária. De van itt az égben sok hűs forrás, kutak, ahonnan tej és finom bor cso­rog. Ez majd felüdít. Magam vezetlek el oda szénégető. ” Ulenspiegelnek gyerekkora óta volt egy tüneményes barátnője, Ne­­le. Sokszor elkerülték egymás ván­dorlásaik során, de az út végén még­is csak összebújtak Thyl Ulenspie­gel, és a gyönyörű arcú, kerek mellű, széplábú Nelécske. Ne folytassuk tovább, hisz renge­teg tengeri csatát láttunk, sok bor­zalmat tapasztaltunk, és végül Thyl Ulenspiegel meghalt. És ott volt Ne­­le is. Eltemették a nagy vándort, de a szertartás után­ ,1y sír hamar megrázkódott, és Ulen­spiegel tüsszögve és hajából a homokot rázva torkon ragadta a plébánost: - Inkvizítor! - mondta. Elevenen el akarsz temetni, mialatt alszom? Hol van vele? Őt is eltemetted? Ki vagy te? A plébános felkiáltott: - A nagy koldus visszatér a világra. Úristen, vedd magadhoz lelkemet. Végül Ulenspiegel így szólt: - El lehet temetni Ulenspiegelt, Flandria anyánk szellemét és Nelét, az ő szívét? Alhat ő is, de meg nem halhat! Jöjj, Nele. És elment vele hatodik dalát dalol­ván, azt azonban senki sem tudja, hol dalolta az utolsót. ” A történészek azt mondják, két sírja van Ulenspiegelnek, az egyik Németországban, a másik Flandriá­ban, Damméban. Meg lehet keresni a sírokat, mert rajtuk a jelkép, a ba­goly és a tükör. (Charles de Coster: Thyl Ulenspiegel, Európa Könyvkiadó, 1985.) Győri Béla Jövök-menők, ki látta őt? Charles de Coster: Thyl Ulenspiegel

Next