Magyar Fórum, 2011. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

2011-01-13 / 2. szám

­ Trianontól Trianonig­­1920. június 4-től 2004. december 5-ig Trianont a mai napig szándékos félremagyarázások, vaskos hazugságok, tévhitek fátyla borítja. A békediktátum aláírását követő 25 évben, a Horthy-rendszerben foglalkoztak a magyar tragédiával, de 1945 után a Rákosi-, majd a Kádár-rezsim alatt tabu téma volt, felejtésre és hallgatásra ítéltetett. A rendszerváltást követően már tucatjával jelenhettek meg történeti feldolgozások, melyek Trianont vizsgálták, azonban a legtöbb munka csak a problémakör feltárásának egy-egy szeletére vállalkozott. Az elmúlt években már nemcsak olvasni lehetett a nemzet sorsdöntő katasztrófájáról. Film készült Koltay Gábor rendezésében és megnyithatta kapuit az első múzeum Várpalotán. A világhálón is gombamód szaporodnak a témát taglaló, igényes honlapok. A magyarság, a hosszú évtizedek hallgatását megtörve, felébredni látszik Csipke­rózsika-álmából. Trianon ma is velünk és bennünk él. Végzetes hatása itt áll kapuinkban, amikor választani vagy tüntetni indulunk. Mellettünk fekszik ágyunkban álmatlan éjszakáinkon, kísér mindenhová elcsüggedésünkben. Ha nem építjük bele önképünkbe, mindennapi döntéseinkbe, akkor „Kompország” utasai maradunk a XXI. század globalizált világában is. Ezért kell fáradhatatlanul szólni a belső magyar tragédiáról, létszükség megérteni a magyarságot sújtó tudatos és irgalmatlan országdarabolást, nemzetpusztítást. Meg kell nevezni kertelés nélkül Trianon hazai és külföldi előidézőit, fel kell tárni a belső okokat, a nemzetközi körülményeket, vizsgálni kell a tragikus utóhatásokat. Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzést adó szintézissel még adós a történettudomány. Jelen cikksorozat ehhez próbál morzsákat hozzátenni, az 1920. június 4-től 2004. december 5-ig terjedő időszakot veszi górcső alá, és szándékozik feltárni a magyarság kálváriáját határainkon belül és túl. A két háború közötti időszakban a felvidéki magyar kisebbséget szá­mos sérelem érte, amelyek legin­kább a prágai kormányzatnak a csehszlovák nemzetállam kiépíté­sére irányuló törekvéseiből fakad­tak. A magyar pártok nem csupán az 1920-ban elfogadott nyelvtör­vény hiányosságait bírálták, de azt is, hogy a hatóságok még ezeket a törvényeket sem tartották be. Hát­rányosan érintette a magyarságot a közigazgatás reformja, mely felszá­molta a hagyományos megyerend­szert, s visszalépést jelentett az ön­kormányzatiság terén is. A magyar pártok állandó bírálatban részesí­tették a csehszlovák oktatáspoliti­kát is. A felvidéki magyarok szem­pontjából alapvető jelentőséggel bírt az anyanyelvi oktatás lehetősé­ge. Mint említettük, a nyelvhatár fe­letti városokban, ahol továbbra is je­lentős számú magyar élt, az impéri­umváltást követően megszűntek a magyar iskolák. Dél-Szlovákiában többé-kevésbé érintetlen maradt a magyar nyelvű elemi iskolák háló­zata, gondot a gimnáziumok és a szakiskolák kis száma és a teljesen hiányzó magyar nyelvű felsőoktatás jelentett. A csehszlovák oktatáspo­litika teljesen felszámolta a magyar nyelvű felsőoktatást, a korábban színmagyar falvakban pedig egy­más után nyíltak az állami támoga­tást élvező szlovák nyelvű iskolák, amelyek igyekeztek magukhoz csá­bítani a magyar diákokat. Nagyon kedvezőtlen volt a ma­gyar lakosságra nézve a földreform végrehajtása is, hiszen abból a felvi­déki magyarok alig-alig részesül­tek, miközben a nagybirtokok fel­osztása miatt ezrek maradtak mun­kalehetőség nélkül. Az új állam mindent elkövetett, hogy a felvidéki magyarságból ki­irtsa a nemzettudatot. A két világ­háború közötti Csehszlovákiában törvények tiltották a magyar nem­zeti jelképek nyilvános használatát és a magyar nemzeti ünnepek nyil­vános megtartását. Nem lehetett nyilvánosan megünnepelni márci­us 15-ét és Szent István napját sem. Augusztus 20-án még a templomok­ban sem volt szabad ünnepi misét tartani, sőt a hatóságok már azt is számon tartották, ha ezen a napon valaki ünneplő ruhát vett magára. A csehszlovák hatóságok az irreden­tizmus jeleként értékelték azt is, ha valaki magyar nemzeti színeket viselt, nemzetiszínű zászlót tűzött ki nyilvános helyen, vagy a Him­nuszt énekelte. Akik ezeket az elő­írásokat megsértették, azokat bíró­ság elé állították és elítélték. A magyar panaszok visszatérő ele­me volt a felvidéki magyarság kiszo­rítása az állami hivatalokból, a köz­­igazgatásból. A hatóságok ugyanis az állam szempontjából eleve meg­bízhatatlannak könyveltek el min­den magyart, így nemcsak a köz­ponti és járási állami hivatalokban, hanem a postahivatalokban és a vas­útnál is alig dolgozhatott magyar. Noha a magyar pártok folyamato­san igyekeztek napirenden tartani ezeket és a további sérelmeket, mind­ez kevés eredménnyel járt. Prága ugyanis a két háború között végig ragaszkodott nemzetállami elkép­zeléseihez, amelyekbe a nemzetisé­gek egyenjogúsítása nem fért bele. Az Országos Keresztényszocia­lista Párt és a Magyar Nemzeti párt közös képviselői klubjának 1935. június 19-én a csehszlovák nemzet­­gyűlésben felolvasott nyilatkozata: „Változatlanul állunk a nemzeti ön­rendelkezési jog követelése mellett. Ezzel is kifejezést óhajtunk adni an­nak, hogy csak a komolyan vett és intézményesen biztosított nemzeti egyenjogúság, keresztény erkölcs és demokrácia alapján képzeljük el né­peink egészséges elhelyezkedését a köztársaság egyéb nemzetei között. Alkotmányos eszközökkel, a fenn­álló törvények keretei között fogjuk állandóan követelni egyenjogúsá­gunkat és a legnagyobb eréllyel, igazságunkba vetett hittel, becsüle­tesen fogunk küzdeni és szembe­szállni azzal a kormányzati politiká­val, amely a demokrácia jelszavai mögül a kormányzati többség dik­tatúráját teremtette meg...” Csupán az 1930-as évek második felében - amikor Hitler fellépése következtében megváltoztak a nemzetközi viszonyok, s Csehszlo­vákia is közvetlen veszélybe került - kezdett a kormányzat tárgyaláso­kat a kisebbségek képviselőivel. A csehszlovákiai magyarok poli­tikai követelései - részlet az 1938. áp­­rilis 5-én a prágai nemzetgyűlésben felolvasott 12 pontos követelésből: „A köztársaságban minden nem­zet részére teljes egyenjogúságot, egyenrangúságot és önkormányza­tot követelünk.­­ A magyarlakta területeken a hivatalok, állami üze­mek és közintézmények tisztségvi­selői, alkalmazottai és munkásai a magyarság számarányának megfe­lelő számban magyarok legyenek.­­ Követeljük, hogy az iskolákat a népművelés minden intézményét a magyarság saját szervei útján, hit­vallásos szellemben maga vezethes­se és kezelhesse. Követeljük a hi­ányzó magyar iskolák sürgős pótlá­sát.­­ A magyar nyelvterületen léte­sített csehszlovák telepek és mara­dékbirtokok földje a magyar föld­művelő lakosságnak osztandó ki. - Követeljük az elnemzetlenítés és ennek kísérletét szigorúan büntető törvény megalkotását. - Követeljük Szlovákia és Kárpátalja autonómiá­ját.” A felvidéki magyar szellemi élet a politikához hasonlóan megosztott volt. A kulturális szervezetek egy­­egy párthoz, politikai irányzathoz kötődtek. A legjelentősebb országos szervezet az ellenzéki pártokkal szo­ros kapcsolatot ápoló Szlovenszkói Magyar Kultúregyesület, a SZEM­KE volt. A SZEMKE Szlovákia va­lamennyi régiójában rendelkezett helyi szervezetekkel. Tevékenysége széleskörű volt: színjátszó köröket, folklórcsoportokat tartott fenn, szak­mai előadásokat, ünnepségeket szer­vezett. A regionális jellegű szerve­zetek közül a legfontosabbak a kas­sai Kazinczy Társaság, a pozsonyi Toldy-kör és a komáromi Jókai Egyesület voltak­, de helyi szinten nélkülözhetetlen szerepet töltöttek be a különféle olvasókörök, a le­gényegyletek, egyházi társulások, munkásakadémiák, polgári kaszi­nók is. A felvidéki magyar fiatalokat a cserkész­mozgalom és az egye­temistákat tömörítő Csehszlovákiai Magyar Akadémikusok Szö­vetsége fogta össze. Az 1920-as évek végétől az ifjúsági mozgalmakon belül is egyre erőtelje­sebbé vált két csopor­tosulás. A falukutató regöljárásokból kinö­vő Sarló mozgalom volt az egyik, a főleg kato­likusokat egybegyűjtő Prohászka-körök a má­sik. A Trianon után fel­növekvő felvidéki ma­gyar ifjúságban közös volt, hogy tanulmánya­ik során megismerked­tek a cseh és a szlovák kultúrával, s az időseb­bekkel ellentétben nyitottabbak is voltak az iránt. A kisebbségi kérdés megoldását elsősorban a Kárpát­medencei nemzetek közötti együtt­működésben látták megvalósítha­tónak. Mennyiségét és változatosságát tekintve is gazdag volt a kor magyar nyelvű sajtója. A több mint 500 kü­lönféle magyar lap közül, amely a két háború közötti korszakban hosz­­szabb vagy rövidebb ideig Szlová­kia területén megjelent, szép szám­mal lehetett találni politikai -és bul­várlapokat, kulturális folyóiratokat és sportújságokat is. A napilapok közül a legjelentősebb a Prágai Ma­gyar Hírlap volt, melyet az ellenzé­ki pártok hivatalos sajtóorgánumá­nak is lehetett tekinteni. Színvona­las kiadványnak számított a Kassai Napló is. A Magyar Újság a harmin­cas évektől jelentkezett, s mérsékel­ten kormánypárti hangokat ütött meg. (Érdekes tény, hogy a két világhá­ború közti korszakban nemzeti ala­pon szerveződött a sportélet Cseh­szlovákiában. A nemzetiségek - így a magyarok is - külön szervezeti ala­pokra épülő autonóm sportélettel rendelkeztek. A felvidéki magyar sportélet irányítója a Csehszlovákiai Magyar Testnevelő Szövetség volt, amely többek között labdarúgásban, teniszben, atlétikában, úszásban, vízilabdában sőt még jégkorongban is szervezett bajnokságot. A legnép­szerűbb sport a felvidéki magyarság körében a foci volt, amelynek csúcs­szerve a Magyar Labdarúgó Szövet­ség (MLSZ) volt. Az MLSZ által szervezett labdarúgó-bajnokság 3 kerületben folyt, amelynek győzte­sei vívtak meg az MLSZ bajnoka címért. Ezt a címet legtöbbször a pozsonyi Ligeti SC szerezte meg, amely mellett a Füleki TC és a kassai KAC értek el jelentős eredményeket. Az MLSZ égisze alatt a szlovákiai magyar klubok játékosaiból összeál­lított válogatott több ízben meg­mérkőzött a szlovák klubok és a cse­hországi német klubok válogatott­jaival, de külföldi csapatokkal is vív­tak nemzetközi mérkőzéseket.­ 1938 tavaszán Milan Hodza mi­niszterelnök egy ún. nemzetiségi statútum előkészítésével próbálta megmenteni a széteső­félben lévő országot. A statútum a nemzeti sé­relmek felszámolását, a kisebbségek nyelvi egyenjogúságát, kulturális és oktatási autonómiát ígért, ám elfo­gadására a Német Birodalomhoz csatlakozni kívánó szudétanémetek és a kormány közötti ellentétek mi­att már nem kerülhetett sor. A há­ború kitörésével fenyegető válságot végül az 1938.szeptember 29-30-án a négy nagyhatalom (Franciaor­szág, Nagy-Britannia, Németor­szág, Olaszország) által megkötött müncheni egyezmény oldotta meg, amely Csehszlovákia többségében németek által lakott területeit Né­metországnak ítélte. A müncheni válság idején a felvidéki magyarok végig megőrizték nyugalmukat. Az Egyesült Magyar Párt szeptember 17-én kiadott nyilatkozata azonban már az önrendelkezési jog megadá­sát követelte a magyar kisebbség számára. A müncheni egyezményt követő­en, október első napjaiban Dél-Szlo­­vákia számos településén tartott a magyarság demonstrációt, amelye­ken a magyarok által lakott terüle­tek Magyarországhoz való csatlako­zását követelték. A magyar képvise­lők és szenátorok október 7-én lét­rehozták a Magyar Nemzeti taná­csot (MNT), amely őrködni kívánt a fölött, hogy a Magyarországhoz való visszatérés békésen és rend­bontás nélkül valósuljon meg. A szlovákiai magyarság ekkor már pártállástól függetlenül egységesen felsorakozott a MNT és a békés ha­tárrevízió célja mögött. Választását persze az is nagyban megkönnyítet­te, hogy a közben autonómiát kihar­coló Szlovákia a fasiszta jellegű dik­tatórikus állammodell kiépítésének útjára lépett. Csurka Dóra CXCV. fejezet A felvidéki magyarság sorsa Trianon után Mindennapi élet a két háború között Komárom, 1930. 2011. január 13. Magyar FérfiM

Next