Magyar Fórum, 2011. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
2011-01-13 / 2. szám
Trianontól Trianonig1920. június 4-től 2004. december 5-ig Trianont a mai napig szándékos félremagyarázások, vaskos hazugságok, tévhitek fátyla borítja. A békediktátum aláírását követő 25 évben, a Horthy-rendszerben foglalkoztak a magyar tragédiával, de 1945 után a Rákosi-, majd a Kádár-rezsim alatt tabu téma volt, felejtésre és hallgatásra ítéltetett. A rendszerváltást követően már tucatjával jelenhettek meg történeti feldolgozások, melyek Trianont vizsgálták, azonban a legtöbb munka csak a problémakör feltárásának egy-egy szeletére vállalkozott. Az elmúlt években már nemcsak olvasni lehetett a nemzet sorsdöntő katasztrófájáról. Film készült Koltay Gábor rendezésében és megnyithatta kapuit az első múzeum Várpalotán. A világhálón is gombamód szaporodnak a témát taglaló, igényes honlapok. A magyarság, a hosszú évtizedek hallgatását megtörve, felébredni látszik Csipkerózsika-álmából. Trianon ma is velünk és bennünk él. Végzetes hatása itt áll kapuinkban, amikor választani vagy tüntetni indulunk. Mellettünk fekszik ágyunkban álmatlan éjszakáinkon, kísér mindenhová elcsüggedésünkben. Ha nem építjük bele önképünkbe, mindennapi döntéseinkbe, akkor „Kompország” utasai maradunk a XXI. század globalizált világában is. Ezért kell fáradhatatlanul szólni a belső magyar tragédiáról, létszükség megérteni a magyarságot sújtó tudatos és irgalmatlan országdarabolást, nemzetpusztítást. Meg kell nevezni kertelés nélkül Trianon hazai és külföldi előidézőit, fel kell tárni a belső okokat, a nemzetközi körülményeket, vizsgálni kell a tragikus utóhatásokat. Trianonról és következményeiről szóló, minden szempontból körültekintő elemzést adó szintézissel még adós a történettudomány. Jelen cikksorozat ehhez próbál morzsákat hozzátenni, az 1920. június 4-től 2004. december 5-ig terjedő időszakot veszi górcső alá, és szándékozik feltárni a magyarság kálváriáját határainkon belül és túl. A két háború közötti időszakban a felvidéki magyar kisebbséget számos sérelem érte, amelyek leginkább a prágai kormányzatnak a csehszlovák nemzetállam kiépítésére irányuló törekvéseiből fakadtak. A magyar pártok nem csupán az 1920-ban elfogadott nyelvtörvény hiányosságait bírálták, de azt is, hogy a hatóságok még ezeket a törvényeket sem tartották be. Hátrányosan érintette a magyarságot a közigazgatás reformja, mely felszámolta a hagyományos megyerendszert, s visszalépést jelentett az önkormányzatiság terén is. A magyar pártok állandó bírálatban részesítették a csehszlovák oktatáspolitikát is. A felvidéki magyarok szempontjából alapvető jelentőséggel bírt az anyanyelvi oktatás lehetősége. Mint említettük, a nyelvhatár feletti városokban, ahol továbbra is jelentős számú magyar élt, az impériumváltást követően megszűntek a magyar iskolák. Dél-Szlovákiában többé-kevésbé érintetlen maradt a magyar nyelvű elemi iskolák hálózata, gondot a gimnáziumok és a szakiskolák kis száma és a teljesen hiányzó magyar nyelvű felsőoktatás jelentett. A csehszlovák oktatáspolitika teljesen felszámolta a magyar nyelvű felsőoktatást, a korábban színmagyar falvakban pedig egymás után nyíltak az állami támogatást élvező szlovák nyelvű iskolák, amelyek igyekeztek magukhoz csábítani a magyar diákokat. Nagyon kedvezőtlen volt a magyar lakosságra nézve a földreform végrehajtása is, hiszen abból a felvidéki magyarok alig-alig részesültek, miközben a nagybirtokok felosztása miatt ezrek maradtak munkalehetőség nélkül. Az új állam mindent elkövetett, hogy a felvidéki magyarságból kiirtsa a nemzettudatot. A két világháború közötti Csehszlovákiában törvények tiltották a magyar nemzeti jelképek nyilvános használatát és a magyar nemzeti ünnepek nyilvános megtartását. Nem lehetett nyilvánosan megünnepelni március 15-ét és Szent István napját sem. Augusztus 20-án még a templomokban sem volt szabad ünnepi misét tartani, sőt a hatóságok már azt is számon tartották, ha ezen a napon valaki ünneplő ruhát vett magára. A csehszlovák hatóságok az irredentizmus jeleként értékelték azt is, ha valaki magyar nemzeti színeket viselt, nemzetiszínű zászlót tűzött ki nyilvános helyen, vagy a Himnuszt énekelte. Akik ezeket az előírásokat megsértették, azokat bíróság elé állították és elítélték. A magyar panaszok visszatérő eleme volt a felvidéki magyarság kiszorítása az állami hivatalokból, a közigazgatásból. A hatóságok ugyanis az állam szempontjából eleve megbízhatatlannak könyveltek el minden magyart, így nemcsak a központi és járási állami hivatalokban, hanem a postahivatalokban és a vasútnál is alig dolgozhatott magyar. Noha a magyar pártok folyamatosan igyekeztek napirenden tartani ezeket és a további sérelmeket, mindez kevés eredménnyel járt. Prága ugyanis a két háború között végig ragaszkodott nemzetállami elképzeléseihez, amelyekbe a nemzetiségek egyenjogúsítása nem fért bele. Az Országos Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti párt közös képviselői klubjának 1935. június 19-én a csehszlovák nemzetgyűlésben felolvasott nyilatkozata: „Változatlanul állunk a nemzeti önrendelkezési jog követelése mellett. Ezzel is kifejezést óhajtunk adni annak, hogy csak a komolyan vett és intézményesen biztosított nemzeti egyenjogúság, keresztény erkölcs és demokrácia alapján képzeljük el népeink egészséges elhelyezkedését a köztársaság egyéb nemzetei között. Alkotmányos eszközökkel, a fennálló törvények keretei között fogjuk állandóan követelni egyenjogúságunkat és a legnagyobb eréllyel, igazságunkba vetett hittel, becsületesen fogunk küzdeni és szembeszállni azzal a kormányzati politikával, amely a demokrácia jelszavai mögül a kormányzati többség diktatúráját teremtette meg...” Csupán az 1930-as évek második felében - amikor Hitler fellépése következtében megváltoztak a nemzetközi viszonyok, s Csehszlovákia is közvetlen veszélybe került - kezdett a kormányzat tárgyalásokat a kisebbségek képviselőivel. A csehszlovákiai magyarok politikai követelései - részlet az 1938. április 5-én a prágai nemzetgyűlésben felolvasott 12 pontos követelésből: „A köztársaságban minden nemzet részére teljes egyenjogúságot, egyenrangúságot és önkormányzatot követelünk. A magyarlakta területeken a hivatalok, állami üzemek és közintézmények tisztségviselői, alkalmazottai és munkásai a magyarság számarányának megfelelő számban magyarok legyenek. Követeljük, hogy az iskolákat a népművelés minden intézményét a magyarság saját szervei útján, hitvallásos szellemben maga vezethesse és kezelhesse. Követeljük a hiányzó magyar iskolák sürgős pótlását. A magyar nyelvterületen létesített csehszlovák telepek és maradékbirtokok földje a magyar földművelő lakosságnak osztandó ki. - Követeljük az elnemzetlenítés és ennek kísérletét szigorúan büntető törvény megalkotását. - Követeljük Szlovákia és Kárpátalja autonómiáját.” A felvidéki magyar szellemi élet a politikához hasonlóan megosztott volt. A kulturális szervezetek egyegy párthoz, politikai irányzathoz kötődtek. A legjelentősebb országos szervezet az ellenzéki pártokkal szoros kapcsolatot ápoló Szlovenszkói Magyar Kultúregyesület, a SZEMKE volt. A SZEMKE Szlovákia valamennyi régiójában rendelkezett helyi szervezetekkel. Tevékenysége széleskörű volt: színjátszó köröket, folklórcsoportokat tartott fenn, szakmai előadásokat, ünnepségeket szervezett. A regionális jellegű szervezetek közül a legfontosabbak a kassai Kazinczy Társaság, a pozsonyi Toldy-kör és a komáromi Jókai Egyesület voltak, de helyi szinten nélkülözhetetlen szerepet töltöttek be a különféle olvasókörök, a legényegyletek, egyházi társulások, munkásakadémiák, polgári kaszinók is. A felvidéki magyar fiatalokat a cserkészmozgalom és az egyetemistákat tömörítő Csehszlovákiai Magyar Akadémikusok Szövetsége fogta össze. Az 1920-as évek végétől az ifjúsági mozgalmakon belül is egyre erőteljesebbé vált két csoportosulás. A falukutató regöljárásokból kinövő Sarló mozgalom volt az egyik, a főleg katolikusokat egybegyűjtő Prohászka-körök a másik. A Trianon után felnövekvő felvidéki magyar ifjúságban közös volt, hogy tanulmányaik során megismerkedtek a cseh és a szlovák kultúrával, s az idősebbekkel ellentétben nyitottabbak is voltak az iránt. A kisebbségi kérdés megoldását elsősorban a Kárpátmedencei nemzetek közötti együttműködésben látták megvalósíthatónak. Mennyiségét és változatosságát tekintve is gazdag volt a kor magyar nyelvű sajtója. A több mint 500 különféle magyar lap közül, amely a két háború közötti korszakban hoszszabb vagy rövidebb ideig Szlovákia területén megjelent, szép számmal lehetett találni politikai -és bulvárlapokat, kulturális folyóiratokat és sportújságokat is. A napilapok közül a legjelentősebb a Prágai Magyar Hírlap volt, melyet az ellenzéki pártok hivatalos sajtóorgánumának is lehetett tekinteni. Színvonalas kiadványnak számított a Kassai Napló is. A Magyar Újság a harmincas évektől jelentkezett, s mérsékelten kormánypárti hangokat ütött meg. (Érdekes tény, hogy a két világháború közti korszakban nemzeti alapon szerveződött a sportélet Csehszlovákiában. A nemzetiségek - így a magyarok is - külön szervezeti alapokra épülő autonóm sportélettel rendelkeztek. A felvidéki magyar sportélet irányítója a Csehszlovákiai Magyar Testnevelő Szövetség volt, amely többek között labdarúgásban, teniszben, atlétikában, úszásban, vízilabdában sőt még jégkorongban is szervezett bajnokságot. A legnépszerűbb sport a felvidéki magyarság körében a foci volt, amelynek csúcsszerve a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) volt. Az MLSZ által szervezett labdarúgó-bajnokság 3 kerületben folyt, amelynek győztesei vívtak meg az MLSZ bajnoka címért. Ezt a címet legtöbbször a pozsonyi Ligeti SC szerezte meg, amely mellett a Füleki TC és a kassai KAC értek el jelentős eredményeket. Az MLSZ égisze alatt a szlovákiai magyar klubok játékosaiból összeállított válogatott több ízben megmérkőzött a szlovák klubok és a csehországi német klubok válogatottjaival, de külföldi csapatokkal is vívtak nemzetközi mérkőzéseket. 1938 tavaszán Milan Hodza miniszterelnök egy ún. nemzetiségi statútum előkészítésével próbálta megmenteni a szétesőfélben lévő országot. A statútum a nemzeti sérelmek felszámolását, a kisebbségek nyelvi egyenjogúságát, kulturális és oktatási autonómiát ígért, ám elfogadására a Német Birodalomhoz csatlakozni kívánó szudétanémetek és a kormány közötti ellentétek miatt már nem kerülhetett sor. A háború kitörésével fenyegető válságot végül az 1938.szeptember 29-30-án a négy nagyhatalom (Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország) által megkötött müncheni egyezmény oldotta meg, amely Csehszlovákia többségében németek által lakott területeit Németországnak ítélte. A müncheni válság idején a felvidéki magyarok végig megőrizték nyugalmukat. Az Egyesült Magyar Párt szeptember 17-én kiadott nyilatkozata azonban már az önrendelkezési jog megadását követelte a magyar kisebbség számára. A müncheni egyezményt követően, október első napjaiban Dél-Szlovákia számos településén tartott a magyarság demonstrációt, amelyeken a magyarok által lakott területek Magyarországhoz való csatlakozását követelték. A magyar képviselők és szenátorok október 7-én létrehozták a Magyar Nemzeti tanácsot (MNT), amely őrködni kívánt a fölött, hogy a Magyarországhoz való visszatérés békésen és rendbontás nélkül valósuljon meg. A szlovákiai magyarság ekkor már pártállástól függetlenül egységesen felsorakozott a MNT és a békés határrevízió célja mögött. Választását persze az is nagyban megkönnyítette, hogy a közben autonómiát kiharcoló Szlovákia a fasiszta jellegű diktatórikus állammodell kiépítésének útjára lépett. Csurka Dóra CXCV. fejezet A felvidéki magyarság sorsa Trianon után Mindennapi élet a két háború között Komárom, 1930. 2011. január 13. Magyar FérfiM