Magyar Fórum, 2012. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

2012-01-05 / 1. szám

2012. január 5. Egyre gyakoribbak mostanság az ellenzéki aláírásgyűjtések. A magukat, de csakis magukat demokratáknak vallók ezzel a módszerrel is igyekeznek fölhívni önmagukra a figyelmet. Megvan a jól kiépített kapcsolatrendszerük ahhoz, hogy a ha­táron túlra, de akár az óceánon túlra is eljusson az ő nagy sé­relmük és tiltakozásuk híre. Amikor az Új Színház igazgatói pályázata ügyében megho­zott döntés ellen aláírásgyűjtést kezdtek, olyasmit tettem, amire már nagyon régen nem volt példa. Vetettem egy pillan­tást az aláírók közzétett listájára. Azonnal láttam, hogy ismét csak „a kutya ugat, a karaván halad”. Már éppen abba akartam hagyni az unalmas olvasgatást, amikor egy évtizedek óta nem látott ismerős nevét pillantottam meg. Szende Iván volt ez az aláíró, aki hozzám hasonlóan kémelhárító volt, helyesebben a kémelhárítás volt a munkahelye egy időben, csak én koráb­ban kezdtem és jóval később fejeztem be a kémek hajkurászását. Szende Iván hatalmas előnnyel indult a belügyi pályán. Ap­ja, Szende Andor rendőr alezredes a budapesti életvédelmi al­osztály vezetője volt, közismert és megbecsült kommunista káder, a Szabad Nép-es, majd Népszabadság-os Szabó László újságíró Kék Fény című televíziós műsorának vissza-visszaté­rő vendége. Az öreg Szende benyomta a fiát az állambiztonsá­gi szolgálathoz, mert a kémeket üldözni mégiscsak újibb fog­lalkozás, mint többhetes, szétmállófélben lévő vízi hullákkal bíbelődni. „Nagyon kis halacska voltam a titkok tengerében” - írta jó­val később önmagáról Szende Iván. Ez bizony valóban így volt. Túl kevés időt töltött el ahhoz a „titkok tengerében”, hogy akár csak a közepes méretű „halacska” szintjét is elérje. Kü­lönben sem nagyon volt tehetsége a konspiratív munkához. Rikítóan vörös haja is mintha tiltakozott volna a titokzatosság ellen. A szorgalma is hiányzott a munkához, s talán a tanulás­hoz is. Arra azonban hamar rájött, hogy mi a követendő példa, ha egyáltalán karriert akar csinálni a szolgálatnál. Miként ve­zetői példaképei, ő is felismerte, hogy „a Párt és a KISZ győ­zelemre visz”, így hát habozás nélkül ezt az utat választotta. Bizony, nem nagyon törte magát a láthatatlanság homályá­ban meghúzódó kémek után. Inkább a KISZ-ben jeleskedett nagy-nagy szorgalommal. Ezen túl még pártmunkát is válla­lat. A budapesti állambiztonsági szolgálatnál ő lett a Szovjetunió című színes-képes propaganda-folyóirat terjesztője. A fizeté­ses napokon sorra járta az elvtársakat, összeszedte az előfize­tési díjat és azt mindjárt tovább is küldte, hogy a következő Iván, az aláíró havi lapszám időben megérkezzék, amelyeket aztán szétosz­tott. Szende Iván szolgálati helyén a Szovjetunió című folyó­iratra önkéntes alapon kötelező volt előfizetni. Ha netalán va­laki vonakodni merészelt, azzal a párttitkár elbeszélgetett, amely után a megtévedt elvtárs biztosan előfizetett. Szeren­csére azt senki sem ellenőrizte, hogy valaha, valaki elolvasta-e a lapot. Soha senki kézbe sem vette. Megérkezés, szétosztás után olvasatlanul ment a szemétbe. Történt egyszer, hogy a lelkes lapterjesztő Szende Iván if­júkommunista elvtárs az összegyűjtött pénzt nem továbbítot­ta, így a folyóirat nem érkezett meg. Vizsgálódás kezdődött és kiderült, hogy a pénz eltűnt. Az elvesztés, ellopás esete nem jöhetett számításba, így már csak egy verzió maradt: Szende Iván személyes felelőssége. A legvadabb öreg bolsik, többségükben hatelemisek, de 1945 óta párttagok, akik igen büszkék voltak arra, hogy még madzagos puskával kezdték az államvédelmi szolgálatot, mint minden ügyet, ezt is azonnal igyekeztek politikai síkra terel­ni. Államellenes, a Szovjetunió című lap elleni, a szovjet-magyar barátság elleni szabotáló cselekményről handabandáztak. A józanabbul gondolkodók visszafogottabbak voltak. Ők még emlékeztek arra, hogy a háború utáni zűrzavarban mennyi köztörvényes bűnözőből­­ besurranó tolvajból, csalóból, sik­­kasztóból, betörőből­­ lett kommunista párttag, sőt párttitkár is, akik hangoskodva verték a mellüket, hogy ők megjárták Horthy börtöneit. Ha egy ilyen ügy napvilágra került, a kom­munista pártvezetés elintézte azzal, hogy „egy kis lopás nem számít”. Szende Iván esetében is ez a „nem számít” álláspont győzedelmeskedett: az ügyet elsimították, de fegyelmi hatás­körbe utalták, és ennek során úgy rúgták ki a belügyből, hogy a lába sem érte a földet. Még sokan emlékeznek erre a történetre, annak idején meg­felelően dokumentálták is, éppen ezért meglepő Szende Iván írásba foglalt visszaemlékezése a történtekre. Ezt írja: „Az ál­lambiztonsági szolgálattól saját kérelmemre szereltem le. Óri­ási ribillió támadt, amikor benyújtottam a kérelmemet. Olyan ritka volt az ilyen, mint a fehér holló. Ritkán teljesítették. Ne­hezen sikerült, de elengedtek.” A lényeget illetően az idézet­ből jószerivel csak az „óriási ribillió” igaz. Ha nincs ez a ha­zugság, szóba se hoztam volna a történetet. A kirúgás után Szende Iván tengett-lengett. Minden bizony­nyal kereste önmagát. A nagy ténfergés végállomása Izrael lett. Azt nem tudni, hogy ott megtalálta-e önmagát, de a rend­szerváltozás után visszatért Magyarországra. Néhány év múl­va megjelent egy könyve„Ügynök” voltam Magyarországon címmel. Az előbbi idézet hamissága távol tartott attól, hogy kezembe vegyem Szende Iván önvallomását. Az interneten az elmúlt években mindenféle kósza hírek keringtek Szende Ivánról - ezek vagy igazak, vagy nem. Az vi­szont tény, hogy egy ideig vezető beosztásban, kommuniká­ciós menedzserként dolgozott a szoros izraeli kapcsolódású In-Kal Security Kft-nél. Később még inkább az újságírás, a média felé mozdult, ahol a hitelesség, az igazmondás fokozott követelmény. A Szovjetunió című lap egykori terjesztőjéből a Hekus Magazin főszerkesztője, a Diplomata Magazin főszer­kesztő-helyettese lett. Ahogy egy helyen írja: „öreg róka” a szakmában. Mindehhez még hozzátehetjük, hogy tapasztalt tiltakozó aláíró is, hiszen az említett nem az egyetlen eset, amikor hasonló társaságban találkozhatunk a nevével. Bálint László EMBERFOGÁS Otcsenás Péter egy ismerős sugal­lat kényszerének engedve látoga­tott el Rákosfalvára, ahol órák hosszat csatangolt, dacolva a heves szélrohamokkal. Járta az utcákat, a tereket, mint egy naiv kamasz, aki azt képzeli, hogy elegendő felke­resnie Rákosfalvát, Jezovics szülő­földjét, a viszontlátás reményében. Mintha rózsafüzért imádkozna, úgy mormolta magában atyai jóba­rátjának verssorait: A megszokott / kis utcák is kiszélesednek / és minden­ben a nap lobog. / Nem ünnep ez. Oly néma minden / ahogy az álomban szo­kás. / Ez a mi újjászületésünk, / egy mindig új feltámadás. Ha a hideg, nyirkos idő néha be­kergette valamelyik sarki talponál­lóba egy-egy felesre, az elhunyt költő új­fent szólt hozzá, de más­képpen, olyankor évekkel korábbi beszélgetéseik foszlányai merültek felszínre tudatából. „Szeretetre méltó ember vagy, különösen akkor, ha kicsit iszol, és eltűnik az a szorongástöredék is az arcodról: olyankor vagy önmagad, Péterkém. De nagyon vigyázz, nem szabad túlzásba vinni!” Mikor a télikabátja zsebébe nyúlt, hogy kifizesse a karcsú ceh­het, olyan érzése támadt, mintha görcsös ujjak markolnák meg az alkarját. Még hátra is pillantott, hátha valaki szót akar váltani vele egy potya féldeci reményében, de rá kellett jönnie, hogy csak a kép­zelete lépett működésbe. Holott egészen belezsibbadt a karja a szo­rításba, mint amikor türelmetlenül sürgetik az embert, hogy induljon már és ne húzza az időt feleslege­sen, és hallotta költő barátja jel­legzetesen kesernyés, kissé érdes hangját, ahogy halkan mondja, szinte súgja: „Ifjú szívedben élek tovább!” Ahogyan azt ajánlásként bele is írta egyik Péternek ajándé­kozott verseskötetébe. Az utcán körülnézett, és újabb verssorok jutottak eszébe: Ezer em­berrel / ezer sorban / vagyok megkötve / nagy napokban, / görnyedő háttal, / feszes kötéssel, / munkában növő/ em­beriséggel, / rangom: a nép / és tisztem a beszéd, / ülni emberek / ünnepét, / roskadni le, / haladni föl, / nem hagy­ni / végezetlenül / semmilyen/ munkát, / utcakövekben / növekedni / s az em­berekben, / amíg nem lesznek / mind teli. /Egy dolgom van: /segíteni. Sohasem szégyellte bevallani, hogy mennyire hiányzik neki Je­zovics, aki azért lett költő, mert embernek nem vált be. A szómá­gus, aki nem egyszer figyelmeztet­te, hogy a nő nem tudja, mit akar, de azt mindenáron keresztülviszi. Az ezerarcú virtuóz, akinek tekin­tete a lélek mélyére szúrt. Egyik alkalommal azt mondta a hírlapírónak: „Még fel kell vin­nem magammal téged a hegytető­re, úgy, ahogyan Ábrahám tette Izsákkal.” Otcsenás Péter tüstént emlékeztette a költőt arra, hogy Izsáknak végül az Isten megke­gyelmezett, mire Jezovics így foly­tatta: „Na jó, jó, most megint jössz a buta közbeszólásaiddal, mintha nem értenéd, miről beszélek ne­ked.” Dehogynem értette. Néha úgy érezte, csak ő érti és senki más. Mintha ő lenne a fiú, akire a költő várt. Különösen azóta volt ezzel így, hogy Jezovics is távozott a mennyei Mandzsúriába... Otcsenás Péter sokszor idézte meg őt, a maga különös módján: olvasta verseit, hallgatta magneto­fonról a hangját, nézte a költőről készült portréfilmeket. Rengeteg mindenről kellett vol­na még beszélniük. Annyi minden történt, amivel kapcsolatban sze­rette volna kikérni a véleményét. Nagyon boldog lett volna, ha csak egy-egy pillanatra belenézhet sze­mének hiteles tükrébe. A hírlapíró nem lehetett eléggé hálás az Istennek, amiért találko­zott Jezoviccsal, aki kitüntette ba­rátságával és szellemi gondviselé­sével, lényével megérintette, és rá­ébresztette ember mivoltának lé­nyegére: arra, hogy szeretet nélkül nemhogy írni, de még élni sem szabad. Noha a költő elment, versei, re­gényei, színdarabjai mindenkiben felidézik a repülés, a szárnyalás boldogságát, aki veszi a fáradságot és „megtanul Jezovicsul”. A költő hite szerint az Isten - akárcsak egy ihletett drámaíró - képes egy szem­­pillantás alatt átrendezni teremt­ményei sorsát azzal, hogy enged társakra lelni másokban. Mi nagy­képűen hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a véletlen játéka volt. Holott rajtunk keresztül nyilvá­nult meg az Isten által kigondolt drámai fordulat, mely egész éle­tünket megváltoztatta. Borbély László író Sokan ismerünk majd magunkra Jezovics hőseiben, és ha kellőkép­pen figyelünk, meghalljuk a költő hangját is a mondatok és a versso­rok mögött, hiszen nem hagyott el bennünket örökre, elbújt a teremt­ményei lelkében, és onnét pillant ránk - akár az Isten. Mialatt Otcsenás Péter magá­nyos sétáját folytatta, immáron a templomkert irányába, mégis egy cseppnyi boldogság járta át szívét, mert belátta, hogy akit az ember igazán szeret, azt sohasem veszít­heti el örökre, mert a lélek színpa­dán mindig vele marad. Magyar FérfiM 3 csapat elárulta magát és nyíltan szembe­fordult a nemzettel. Ez nem tesz lehetővé semmilyen elnézést még győztes helyzetben. Le kell teríteni őket. Nem fizikailag, termé­szetesen, hanem politikailag, és minden jogtala­nul birtokolt intézményüktől meg kell fosz­tani őket. A parlamentből való kiesésükkel nem sokat kell törődni, ha valaki valamilyen rosszul felfogott érdekből, humanizmusból nem nyúl a hónuk alá, amúgy is kiejtik magu­kat. A következő országgyűlésnek újra két­harmados magyar többségűnek kellene len­nie. Erre van esély az egyes vidéki centrumok­ban elkövetett rosszízű összefonódások és za­varok ellenére. A tömegnek azonban mozog­nia kell. A kétharmadot létrehozó tömegnek meg kell tanulnia követelni. A tömeg az utcán nem tűrheti el, hogy a Magyar Nemzeti Bank a magyarellenesség fellegvára és anyagi bázisa maradjon. A tömeg nem tűrheti, hogy az ide­gen bankok és a bankszövetség elszabotálja a kormánnyal megkötött egyezséget és már most elkezdje az átállást. A tömeg semmilyen átállást nem tűrhet el és ki kell vetnie magából a megalkuvásra mindig készeket, a nemzeti mivoltukat már csárdáslépésekkel megtaga­dókat. A kormány szívós küzdelmét csak ez az állandóan követelő és támogató keresztény magyar tömeg alapozhatja meg. Ellenségeink­nek éppen magyaságunk és kereszténységünk megsemmisítése a célja, tehát tétlennek ma­radni felelőtlenség és bűn. A politikai eszkö­zökkel küzdő kormánytól nem várható el, hogy az öntudatos tömeg helyett cselekedjék. Most magyar és keresztény kötelesség a ke­mény kiállás. Ide pedig semmilyen szabadkőműves hát­térhatalmi hivatalnok kormány ne jöjjön a magyar kultúrát megsemmisítendő! Görög- és Olaszországban ez már megtörtént. Ezeknek kétségtelenül a gazdasági válság sajátos meg­oldása a feladatuk, de eközben rátelepednek két ősi kultúrára, és a világkormány sötét cél­jaira sajátítják ki ezeket. Az Akropolisz, Hel­lász kultúrája csak addig hatóerő az emberi­ség számára, amíg az, ami. Ha rátelepedett a háttérhatalom és kilúgozta, bemázolta és gaz­dasági ürügyekkel bekebelezte, akkor már nem Akropolisz. És már nem áll útjában az egyenlősítésnek, az eltömegesítésnek és a pláza­sivárságnak. Az üzletnek és a pénzhat­alomnak. A római kultúrával, amely az olasz világban éli tovább életét, kétezer éve ugyanez a helyzet. A magyar kultúrával most ugyanez a helyzet. Útban van az alkotmány? Igen. De elsősorban a magyar kultúra, az ezeréves vagy inkább több ezer éves magyar kultúra van út­ban, a spekuláns világhatalom azt akarja meg­semmisíteni. Hogyan maradhatna hát szót­­lan, tétlen a magyar keresztény tömeg? Vár­hat mindent a kormánytól? Ez most korpa­rancs, ki hat a gátakra, a haza veszélyben, hor­dozzuk körül a véres kardot! Senki ne marad­jon tétlen!

Next