Magyar Fórum, 2012. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
2012-07-05 / 27. szám
2 Csurka István A kijelentéssel, mely szerint a magyarság több mint ezer esztendő közép-európai történetének most, 1956 után, halálos fenyegetettséggel terhes korszakába jutott, Európa különböző helyein ellentétes fogadtatásra lehet számítani. Vannak, mégpedig éppen itt, a Kárpát-medencében, akik kárörvendezve nézik ezt a folyamatot, akiknek megannyi tettük éppen ennek elősegítésére irányul, de éppen a magyar etnikum felszámolásának zavartalan folytathatása érdekében leplezik kárörvendésüket, sőt megbélyegzik mint nacionalistát azt, aki a magyar nemzethalálról szól. Mások, elsősorban Nyugaton, a racionalizmus és az építő tárgyilagosság neveltjei szenvedélyes nemzeti romantikát és idejétmúlt kultúrpeszszimizmust vélnek kihallani ebből az állításból. Ezek is úgy vélik, hogy ez az állítás csak a hirdetőjét jellemzi. Megint mások, s ezek többnyire csöndben tépelődő, megszomorodott magyarok, szeretnék meg nem hallottá tenni ezt a kijelentést. Ez a vegyes fogadtatás maga is válságtünet, az európai ítélőképesség megzavarodását mutatja. Európa már észre sem veszi, hogy fél lába, vagy legyünk szerényebbek, a kisujja lefagyott. Magyarországról másféle hírek vannak elterjedve világszerte. A nyugati újságolvasó és tévénéző úgy van értesülve, hogy éppen a magyarországi állapotok közelítik meg leginkább a liberális demokrata fogyasztói modellt a keleti blokkban, hogy itt a legtöbb a viszonylagos szabadság, az áruválaszték itt a legnagyobb, a magánszféra itt a legkiterjedtebb. S ez tulajdonképpen mind igaz is. Ez azonban egy nemzet életének csak az úgynevezett zsurnálképe, turistaarca. Magyarország ez alatt az anzixfelület alatt első a népességfogyásban, az öngyilkosságban, a középkorú férfilakosság mortalitásában, az alkoholizmusban és a családszétesésben, de a mai magyar társadalmat még ezekkel a sötét statisztikai adatokkal sem lehet jól jellemezni. Mert a lényeget nem is lehet újságban közzétenni, televízióban kommentálni, azt egyszerűen át kell élni ahhoz, hogy meg lehessen érteni. A halálos fenyegetettség lényege ugyanis az az erkölcsi mélypont, az a nihil, amivel a mai magyarság zöme ezt az állapotot elfogadja. Ennek a mindenre ránehezedő nihilizmusnak éppen ez a lényege, hogy ezeknek a halálos tényeknek a szorítását szinte mindenki megéli, de a pillanatnyi érdekek zűrzavarában a szembenézést, továbbá az orvoslás irányába teendő lépéseket elhárítja magától. Ebben a társadalomban csak akkor szisszen fel minden réteg és minden csoport, ha a megszokott, a napról napra történő jövőfelzabáló ténykedésében megzavartatik. Ebben az erkölcsi tompultságban éppen úgy osztozik a vezető réteg és az őt szolgáló technokrácia, mint a sokat emlegetett „dolgozó nép”. Az úgynevezett közmegegyezésen, amely kifejezés a rendszer első számú ideológiai szlogenje lett a maga legitimálására, de amelynek ezt a fenti, nihilbe csüngő valódi tartalmát soha nem szabad felfedni, csak két népcsoport van kívül: az országon belül a legszegényebbek, akiknek elemi létfeltételeik megteremtéséhez annyi energiára, késztetésre és annyi elszántságra van szükségük, hogy közben nem érnek rá belesüllyedni a nagy nihilbe, az országon, a határokon kívül pedig azok a magyarok, az ezeréves magyar nemzetnek azok a teljes jogú tagjai,akiket a nemzeti elnyomás és a beolvasztás elleni tiltakozás ellenszéruma óv meg a közömbösségtől. Az öregek, a kisnyugdíjasok, a sokgyermekesek és a kezdő fiatalok tartoznak ebbe a kétmilliónyi csoportba idebent és az erdélyi falvakban és a felvidéki kisvárosokban és apró nemzetszigetekben élő ugyancsak két-, két és fél milliónyi tömegbe odakint. Rájuk nem vonatkozik semmiféle közmegegyezés. Ők csak szenvednek. Nem tiszta dolog a Kárpát-medencében kisebbségi sorsba jutott Romániában, Szlovákiában, Jugoszláviában és a Szovjetunióban élő magyarság érdekében szót emelni úgy, hogy ezt a lehangoló tényt elhallgatja valaki. A magyarság sorsát itt, a Kárpát-medencében egészében kell látni és vizsgálni. Ez természetesen nem lehet menlevél a magyarüldözésre. A felszólalás erkölcsi alapállása csak ez lehet: a saját felelősségünk megállapítása, a saját helyzetünk feltárása és a bűneink bevallása. Ebben az értelemben tehát le kell szögezni, hogy ha a Magyar Népköztársaság területén egy, a mostaninál egészségesebb, demokratikusabb és öntudatosabb magyarság élne, akkor a mostani magyarüldözés, beolvasztás sem Romániában, sem másutt így, ebben a mértékben, még ezek között a geopolitikai meghatározottságok között sem volna lehetséges. A kisebbség elnyomásának, az ultranacionalista üldözőknek, a beolvasztás taktikusainak és stratégáinak most nemcsak a magyarság hatalmi gyengesége, kivérzettsége, hanem az a fentebb vázolt erkölcsi hanyatlása, öntudatának alig pulzálása adja meg a bátorítást. A kisebbségi kérdésben nevetségességig menő egymásra mutogatás folyik a magyarság köreiben. A Nyugaton, főként Észak-Amerikában élő egy-másfél milliónyi magyar hangadó szócsövein keresztül elsősorban a magyar kormány e kérdésben mutatott tehetetlenségét, bűnrészességét rója fel, és egy vékony és áldozatkész rétegét leszámítva, amelyik megpróbál ésszerű együttműködést kialakítani, és a helybeli közvélemény és a politikai erők rokonszenvét és támogatását elnyerve segíteni, a nagy tömeg közömbös és még emberbaráti adakozásra sem hajlandó, pedig a Nyugatra kisodródott magyarság a kezdeti akklimatizálódási nehézségek után túlnyomó többségében megtalálta és megteremtette magának a maga normális, a jó közép szintjén mozgó egzisztenciáját, és képes volna akár dollármilliókkal is az erdélyi magyarság segítségére sietni.Más körülmény az, hogy ennek a segélynek a bejuttatása milyen nehézségekbe ütköznék, és megint más, hogy ez a segély gyakorlatilag nem létezik. Ez a tragikus körülmény.) A magyar kormányzat visszautasítja ezt az emigrációból ellene irányuló vádat, és a geopolitikai rögzítettségekre hivatkozik. Ilyen vád azonban belülről is éri. A hazai értelmiség egy kicsiny, de korántsem jelentéktelen csoportja úgyszintén elégedetlen a kormány magyarságpolitikájával, és ennek hangot is ad, mire a kormányzat repressziókkal él vele szemben, mert a kisebbségi kérdésben tanúsított mulasztásainak vagy közönyének a felhánytorgatásában legitimitásának a megkérdőjelezését látja. Ezek a felszólamlások ezt a felhangot valóban tartalmazzák is, így áll elő az a rendkívül felemás helyzet, hogy Magyarországon valaki hátrányos helyzetbe kerülhet azért, mert felemeli a szavát a Magyar Népköztársaság határain kívül élő magyarság érdekében. Közép-Európa hó alatt Egészen egyszerűen és pőrén fogalmazva, azt történt, hogy a magyar forradalom után, a reménytelenül szép önkifejezés után, az egész világállapot lényegét megvilágító önégetés után a magyarság lett az első áldozat Közép-Európában. A konklúziót pedig szinte szégyelljük leírni, ezért szerényen kérdéssé finomítjuk: Nem Európán múlik most már, hogy ez az első egyben az utolsó is legyen? hhhhhhhhhhhhhhhhrhHHhhhhhhHmB Csurka István a Hercegprímás utcában Magyar ForfM In memóriám Csurka István Szerettem, tiszteltem? Egyik se igazán jó szó ide. Bírtam. Örültem, ha megláttam. Bírtam a darabjait, élveztem a társaságát. Morogtam rá, de nem restelltem beismerni, hogy megint és megint és újfent igaza van, lett, bejött, amit előre jelzett. Azt mondják most, hogy meghalt, egész élete merő szerepválság volt. Politikus, író, publicista? Soha egységesebb életmű, mert rend volt benne, a lelkében. Ezért lehetett támadhatatlan, noha mindig és minden irányból lőttek rá egész életében. Vagy visszalőttek. Oly mindegy, írásai a Magyar Fórumban az új Magyarország történetének leghitelesebb krónikás darabjai. Azon tűnődöm most, halála hírét véve, hogy nem ő, ez a nagy magyar író volt-e az ezredforduló legokosabb embere a magyar politikai életben? Alexa Károly 2012. július 5.