Magyar Fórum, 2016. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)

2016-10-20 / 42. szám

„Nincs más testvérem, csak magyar. Ha virrasztok, miatta állok poszton, csak tőle kérek kenyeret s csak ő, kivel a kenyeret megosztom” |Dsirla Psalmus TJiinpmrirus) 1956-2016 www.magyarforum.hu_ 350 FORINT _ XXVIII. évfolyam, 42. szám KÖZÉLETI HETILAP 2016. október 20. A MAGYAR SZABADSÁGÉRT CÍMŰ ÜNNEPI ROVATUNK A 9-14. OLDALON A TARTALOMBÓL Dr. Latorcai Csaba, a Miniszterelnökség kiemelt társadalmi ügyekért felelős helyettes államtitkára Révész Máriusz kerékpározásért és aktív kikapcsolódásért felelős kormánybiztos Dr. Aszódi Attila, a Paksi Atomerőmű bővítésének kormánybiztosa Dr. Temesi Mária, habil., DL­A, a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának tanszékvezető professzora 1­6­0­4­2 MAGYAR TESTVÉR Egy nemzeti ünnep, ha pusztán tisztelgés, főhajtás lenne a hősök előtt, úgy nem sokat érne. Ahogy távolodunk az eseménytől, úgy veszne egyre inkább a múlt ködé­be, mi is történt 1848-ban vagy éppen 1956-ban. Igazi értelmet akkor nyer az ünnep, ha minél jobban megismerjük hőseink tet­teit, és életüket példaként állít­juk magunk és a jövő nemzedé­kei elé. Ez a cél vezetett minket, ami­kor az emlékév kapcsán meghir­dettük mozgalmunkat március­ban: 1956 hősei a mi hőseink! Le­gyünk mindannyian büszkék rájuk! Hála Istennek olyan sokan csat­lakoztak felhívásunkhoz, hogy ’56-os rovatunkba egész évben színvonalas anyagok érkeztek - és érkeznek a mai napig -, így a rovat kitart egészen az év végéig. Ezért döntöttünk úgy, hogy ezt a rengeteg értékes egyéni élményt és megközelítést egy kötetbe fog­laljuk, és így zárjuk a nagyobb nyilvánosság elé. Érdekfeszítő visszaemlékezé­seknek most sem vagyunk híján, első ünnepi számunkban a sza­badságharcosok közül olyan sze­mélyek álltak rendelkezésünkre, akik bár tevékeny részesei voltak a forradalmi eseményeknek, a köz­vélemény előtt eddig mégsem kap­tak igazán figyelmet. Egy magas beosztású katona, egy biciklis fu­tár és egy fotós, Hámori Vilmos, akinek egyik fényképét címlapun­kon is láthatják. Ezenkívül ha­sábjainkon találnak egy eddig ke­véssé ismert 2001 -es interjút Pong­­rátz Gergellyel, néhány verset, va­lamint egy cikket egy történelem­­tanár kollégától, talán a legfonto­sabbról. Hogyan juttassuk el a fi­atalokhoz ’56 üzenetét? Hogyan érjük el, hogy azt a szellemiséget magukénak érezzék? A forradalom tisztaságától kezd­ve a vidékiek odaadásáig számta­lan eseményét lehetne kiemelni a szabadságharc napjainak. 2016 őszén két részletet ragadnék meg. Az egyik az emberek tettvágya, a másik pedig az összetartás. „A forradalomról leírtuk, meg­írtuk már többször is, hogy az 1848-as magyar szabadságharc fel­támadása volt. Ez így igaz, két­ségtelen. Más is kellett azonban az utcára tóduláshoz, a harcba bo­­csátkozáshoz és utána a szenve­dések elviseléséhez, együtt az egész­hez. Egy kis nyíltság, naiv vállal­kozó kedv, egyenesség és valami az első világháborús bakanóták szomorú tisztaságából, életszere­­tetéből, de ugyanakkor szenve­désre, halálra készenlétéből. A magyarság a század közepén s köz­vetlenül a háború után, a forra­dalom előtt és alatt még másféle, régibb szabású jellemmel bíró nép volt, mint amilyenné 1956 leve­rése után vált. Nem ismertük még a habozásnak és a mellébeszélés­nek azt az ötvözetét, amely ma át­hatja életünket” - írta egy szabad­ságharcos. Név szerint Csurka Ist­ván, lapunk alapítója. N­apj­ainkban szinte nyoma sincs az önfeláldozásnak és az odaadás­nak. A többségnek fáradságot okoz öt perc séta, hogy leadja szavaza­tát. Ma rengetegen sofőrök, biz­tonsági őrök vagy portások akar­nak lenni, nehogy úgy keresse­nek pénzt, hogy egy kicsit is meg­erőltetik magukat. Mit mutat fel nekünk ezzel szemben 1956 né­pe? Arra biztatták egymást az em­berek, hogy hétfőn, november 5- én mindenki álljon munkába, hogy megmutassák a világnak, itt nincs semmiféle polgárháború. Dolgozott bennük a tenni akarás, újjá akarták építeni az országot, amint kivívták a szabadságot. Mindez példátlan, azóta sem ta­pasztalt összefogással párosult, az emberek magyar testvérnek szó­lították egymást. Harcolniuk kel­lett, szenvedtek és nélkülöztek, mégis boldogok voltak abban a két hétben. Ki fegyvert fogott, ki főzött, ki a családját vigyáz­ta. Felejthetetlen egység volt, amelynek örömét a mai napig sugározzák a még köztünk élő ’56-osok. Életútjuk ne csak egy kedves történet legyen számunkra, ha­nem iránytű a mindennapokban. Márle Tamás Csórja Gergely Van az az érdekes jelenség, hogy a sikeres menedzserek, akik természetesen kizárólag saját tehetségüknek, kitartásuknak, tudá­suknak köszönhetik előmenetelüket és gaz­dagságukat, eljutnak oda, hogy állami veze­tők akarnak lenni. Amikor a különböző ál­lami, illetve EU-s tendereken, monopolizált szolgáltatások privatizációján, állami háló­zatok átvételén, ágazatokat tönkretevő mul­­tik kiszolgálásán összeharácsoltak megfele­lő mennyiségű pénzt, akkor rájönnek, hogy inkább a forrást, az állam egy részét kéne megszerezni. Mert ugye olyankor nem ne­kik csurgatnak a nagy bödönből, hanem ők csurgatnak másoknak. Micsoda különbség! Pontosan ez történt Kóka Jánossal is. Lepp Gyula, Kóka akkori sógora és Magyar Bálint megmutatták Kókának, hogy melyik a leg­jobb hely a bödön alatt, ahol csak ki kell tá­­tani a pofát. Ekkor Kóka még csak sikeres menedzsernek képzelte magát. Aztán kicsit többet bódult a kelleténél és megtalálta magán a politikusi vénát. Az el­ső Gyurcsány-kormányban, Gyurcsányon kívül, csak Kóka játszotta a versenyszférából érkezett sikeres menedzsert. A második Gyurcsány-kormányban aztán jött Bajnai, a Bajnai-kormányban meg a többi: Oszkó és még páran, akiknek a nevét se tudjuk. Ezekről, a versenyszférában nagyszerűen teljesítő emberekről mindig kiderül, hogy volt némi versenyelőnyük. Hogy sikeres, versenyszférában mutatott teljesítményük leginkább a bödön alatti bérelt helynek kö­szönhető. Aztán amikor megszerzik a bö­­dönt, akkor jön a baj. Az értelmes tevékeny­ség látszatát sem képesek fenntartani. Ők olyankor belenyomják buflák fejüket a mézbe, a végén úgy kell lefeszíteni a kiü­rült tárolóedényt. Kóka most megsértődött, hogy Rogán ve­le szégyenítette meg a szocikat - már megint. Ezért aztán kiírta a Facebookra, hogy mi nem mindegy. Nem mindegy, hogy a versenypiacon meg­keresett, vagy a magyar emberektől ellopott pénzen helikopterezünk. Nem mindegy, hogy tehetős emberként poli­tikára adjuk a fejünket, vagy politikusként vá­lunk irdatlanul gazdaggá. Nem mindegy, hogy politikusként felvállaljuk a tisztességesen szerzett vagyonunkat, vagy perma­nensen hazudunk, amikor kibukik, hogy többszö­rösét költjük annak, amit hivatalosan keresünk. Nem mindegy, hogy mi bukunk bele a saját hü­lyeségünkbe, vagy az újság, amelyik meg meri írni. A magyar emberek általában megbocsátók. Hamar elfelejtik, hogy ki mit lopott tőlük, ki mit hazudott, ki mit tett tönkre. De hát azért a pofátlanságnak is érdemes határt szabni. Az a nem mindegy, hogy egy bűnszövet­kezet nyolc éven keresztül szétlopja, eladó­­sítja, tönkre teszi az országot, szabadlábon marad, majd veszi magának a bátorságot, hogy erkölcsi alapon kioktasson. Si tacuisses, philosophus mansisses! Kóka köpi az olajat

Next