Magyar Fórum, 2018. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

2018-05-03 / 18. szám

2018. május 3. Magyar Forf­m A NAGY HÁBORÚ KRÓNIKÁJA A katonai szakértők nagy része a modern háború viszonyai között, a harcban álló nagy tömegek, a fegyverek tökéletes­sége, a hatalmas földerődítések és a sok száz kilométerre terjedő harcvonalak korában szinte lehetetlennek mondta az áttörések sikeres végrehajtását, illetőleg azt, hogy az újkori háborúban az áttörést eredményessé lehessen tenni, mert a mai hosszú, összefüggő frontok egy szakaszán végrehajtott áttörés után előnyomuló sereg az ellenség oldaltámadásának van kitéve s így az áttörés kiaknázása lehetetlenné válik. Különösen a német stratégák között voltak igen sokan ezen a véleményen, amit igazolni is látszott a nyugati harctéren a franciáktól megkísérelt áttörések sorozatos kudarca. A szár­nyak átkarolása volt a vezető gondolata a németek harcainak a nyugati harctéren kezdettől fogva. A két ellenséges szárny átkarolásával semmisült meg a tannenbergi csatában az orosz Narev-sereg s átkarolással érte el Hindenburg nagy sike­rét a második mazuri csatában is. Nyugat-Galíciában azonban a szövetséges hadvezetőségek célravezetőbbnek ítélték az áttörést s ezzel megmutatták, hogy nem ragaszkodnak semmiféle hadászati jelszóhoz, hanem mindenütt a helyzetnek s a körülményeknek megfelelő módszert alkalmazzák. Annyival is célszerűbbnek látszott itt az áttörés megkísérlése, mert a nyugat-galíciai homloktámadást, dél felől, a Kárpátokból fölfelé nyomuló seregeink oldalt hathatósan támogathatták. Az események bebizonyították, hogy az áttörés nemcsak lehetséges, hanem döntő eredménnyel is járhat. A nyugat-galí­ciai tavaszi hadjárat, ha nem is vezetett ez ellenség megsemmisítésére, feltartóztathatatlan visszavonulásra kényszerí­tette, melynek következtében emberben, anyagban, területben rengeteg veszteséget szenvedett, s hosszú időre képtelenné vált minden támadásra. Éppen ezért a legfényesebb hadi események közé fog tartozni mindenkor az a siker, melynél ered­ményesebb áttörési csatát a hadtörténelem nem ismer. 17 NÉMET TENGERALATTJÁRÓK A DARDANELLÁKNÁL Éjfél után fél egy óra. Elérkezett a támadás ideje. Szándékosan ilyen későn, mert valószínű, hogy az angol őrszemek eddigre már kimerültek. A legénységet helyeikre küldik. Lassú nyo­mulásban, szorosan a part mellett, hogy a sötét háttér fedezéket nyújtson, megy előre a naszád a Dardanellák bejárata felé, ahol csakhamar két hatalmas hajót pillantanak meg. Feleúton hirtelen világító röppentyű villan föl a parton és messze szórja be fehér fényével az egész tájékot. Éppen abban a pillanatban, amelyben a sorhajók biztonságára őrködő torpedózúzók egy kisebb zaja baloldalt surranak el a vakmerő naszád mellett. Alig hatszáz méternyi távol­ságban vonulnak. Alusznak azok odaát, avagy tán vakok? Lassan, zaj nélkül megy a dolog tovább. Valamivel egy óra után már ponto­sabban ki lehet venni a két ellenséges sorhajót. Borzalmasan, tömören növekszenek elő a sötétségből. Minden világukat eloltva feküsz­­nek horgonyaikon. A torpedóvető csövek irányzóinak pontosan megmutatják őket és megadják a távolságot is, nehogy újabb jelzésre legyen szükség. Az őrszolgálatot teljesítő két tiszt is odaáll egy-egy torpedófanszírozó cső mellé. A Muavenet még vagy száz lépést megy előre, amikor odaát hirtelen fölvillan valami. A parancsnoki hídon lévő Morse-lámpa kérdi a jelszót. Háromszor villan fel. Ez az «0» betű. A jelző altiszt kérdi, hogy mit válaszoljon. - Ugyanazt a betűt! - hangzik a parancs. Lélegzetét visszafojtva, feszülten figyel min­denki odaátra, hogy nem szakad-e bele a vak­sötétségbe egy fényszórónak vakító világa. Semmi. Csak a Morse-lámpa villantja megint az «0» betűt, követeli a jelszót, de a török naszád, mert nem ismeri a megfelelő betűt, makacsul csak mindig az «0»-t adja válaszul. Közben azonban megérkezett a szükséges lőtá­­volságra és éppen abban a pillanatban, amikor odaátról harmadszor adják meg a Morse-jelet, sziszegve repül az első torpedó a vízbe. Világosan foszforeszkálva halad az útján, a második és harmadik nyomon követi. Az első a parancsnoki híd alatt éri a csatahajót, a második a kéményei között, a harmadik a farán. Már az első lövésnél is lomhán dől meg a kolosszus, a harmadik azonban már kegyelemlövése volt. Alig három perc alatt történik mindez. Tompán dördülő rob­banás, majd felcsapó lángtenger s erre, anélkül hogy fedélzetén bármi kis élet is mutatkozott volna, alámerül. A mi naszádunk kormánya keményen fordul, és teljes gőzzel megy a régi barázdán vissza, a part fedezéke alá, hogy a torpedózúzók elől elillanjon. A hajóraj parancs­nokának már csak a kész munkáról tesznek jelentést, hogy Goliath a tenger fenekén pihen. A szövetségesek teljes kudarca A sok kudarcnak egyik fő oka az volt, hogy a Dardanelláknál folytonosan változott a főpa­rancsnokság. Egyszer egy angol, másszor egy francia tábornok parancsnokolt. Ennek a követ­kezménye volt az is, hogy d.Amadé tábornok április folyamán, a márciusi balsiker hatása alatt egy 25.000 főnyi, teljesen felszerelt sereg élén Alexandriába hajózott. Ezt azzal okolták meg, hogy Egyiptomban szükség van meg­erősítésre, s ezért ideiglenesen a Dardanellák­nál levő haderő egy részét odaszállítják. Ale­xandriában valóban szükség volt nagyobb haderőre, minthogy az ostromállapot ellenére is nagyon forrongó volt a mohamedánok han­gulata, azonban a valóságos ok az volt, hogy az ismert körülmények között semmi kilátás sem volt a Dardanelláknál siker elérésére, s d’Amadé tábornok ezért már ekkor véglegesen lemondott a Dardanelláknál való parancs­nokiról. Közben a szövetséges flotta kisebb kirán­dulásokat is tett, melyeknek az volt az átlátszó céljuk, hogy az egyes akciók előtt elvonják a figyelmet a Dardanellákról, így több ízben bombázták Szmirnát. Első látogatásuk alkal­mával, március elején Pearl angol tengernagy a szmirnai kormányzót felszólította a város átadására. Azt mondta, hogy az ütegek elné­multak, az erődök ily módon ki vannak szol­gáltatva az ostromlóknak, tehát intézkedjék a parancsnok a kikötőhöz vezető csatornának aknától és torpedótól való megtisztítása iránt. Rami bej parancsnok azonban kereken vissza­utasította az ajánlatot, szintúgy azt a kívánságot is, hogy Szmirnát ne engedjék át másik hatalom­nak flottabázisul. A szárazföldön pedig éppen úgy, mint a tengeren, csak újabb kudarcok érték a szö­vetségeseket. A partra szállított 60,000 ember­nek a fele harcképtelenné vált s egyetlen egy ponton sem tudtak előbbre jutni. Az ázsiai part ekkor teljesen mentes volt az ellenségtől s a harcok jóformán csak a Gallipoli-félszigeten folytak s a legkülsőbb európai pontokon, Sze­­dil-Bahrnál, Kabatepénél s Madytosnál. A török védelmi vonalak már egészen a part közelében voltak s a szövetségesek csapatai folyton hátrább szorultak. A harcok hevességét mutatja, hogy csupán egy ütközetben, május 22-én az angoloknak és franciáknak 2000 halottjuk maradt a csatamezőn. Ilyen körül­mények között szinte mulatságosan hangzott Asquith angol miniszterelnöknek az a kije­lentése, amit az angol alsóházban tett, hogy „a Dardanelláknál a hadműveletek igen kielé­gítőn folynak”. A HÁBORÚ VEZÉREI ÉS HŐSEI József főherceg Már születnek a legendák és már kibontakoznak a legendás hősök alakjai. E legendák között bizonyára sok színes, izgalmas és felemelő hatású történet fogja bearanyozni a mi hős főhercegünk, az ízig-vérig magyar Habsburg érdekes és népszerű alakját. Már most is róla zeng az ének és kato­náinak szeme felcsillog az ő nevének említésére és átjárja lelkes magyarjait a büszkeség melege, ha róla beszél­hetnek, róla hallhatnak: «József apánk­ról». Mert ő a miénk. Miként a miénk volt a nagyatyja és az atyja is. József nádor - a nagyatyja -, akinek története egy darab a magyar történelem legdi­csőbb korából. És József főherceg, a mi magyar törekvéseink leglelkesebb szószólója, a honvédség megteremtője s parancsnoka, a Palatínus Jóska, aki olyan magyar volt, mint egy deb­receni kálvinista pap, mint egy hevesi nemes, a nagyszerű, lelkes, kedves törzsökös magyar fajtából. Ilyen apá­nak nem is lehetett más fia, mint a mi József főhercegünk. Öccsével, a boldogult László főherceg­gel együtt - akit vadkanvadászaton ért halálos szerencsétlenség Kisjenőn -, teljesen magyaros nevelésben részesült A főherceg 1872-ben augusztus 9-én született Alcsúthon. Atyja József főherceg és anyja Klo­­tild főhercegasszony csak magyar nevelőkkel taníttatták és csak magyar iskolába járatták. Mindig magyar ezredekben szolgált és állandóan Budapesten élt, pihenni is magyar kastélyaiba Alcsúthra, Tapolcsányba, Kisjenőre járt és a magyar tengerparti villájába. Honvédezredeknél, magyar közös regimentekben fejlődött magyar katonává. Legutóbb a 79. gyalogdandár parancsnoka volt, majd mint a 31. gyaloghadosztály parancsnoka vonult háborúba, mely­nek során lovassági tábornokká nevezte ki a király s hadtestparancs­nok lett. 1893. november 15-én vezette oltár­hoz királyunk unokáját, Gizella főher­cegnő leányát, Augusztát. Házassá­gukból hat gyermek származott: Gizella, Mátyás, akik a Zsigmond kápolnában nyugosznak, és József Ferenc főherceg, aki most húszéves, Zsófia, aki tizenhat éves, László, aki tizennégy éves és Magdolna, aki hatéves. Mindannyian teljesen magyar nevelésben részültek. József Ferenc főherceg a budapesti egyetem jogi karának volt kitűnő hallgatója - kedvence tanárainak s hallgató­társainak -, a háború kitörése után huszárhadnagy, elsőrangú piktor tehetség, László főherceg pedig a budai II. kerületi főgimnázium jeles növendéke. József főherceg mindig bálványa volt katonáinak. Lehetetlen volt nem lelkesedni a jólelkű, demokratikus felfogású, mindenkivel barátságos fenségért. A háborúban pedig egye­nesen a legszeretettebb főtiszt lett. Nagy kvalitású katona, aki fiainak tekinti legényeit, hős, aki a legnagyobb tűzben is maga vezeti harcosait s sze­mébe nevet a halálnak. Tisztjeit személyesen ismeri és nem ritka eset, hogy vad, zivataros éjszakákon megjelenik a tábori őrsök­nél. Elbeszélget a fiúkkal, dohányt, italt ad nekik. Akárhányszor ott van a lövészárkokban s rettenetes roha­mokat maga vezet. Az első sakáci harcokban is részt ven. A harminckettesek, tizenhatosok és egy bosnyák zászlóalj legényei oroszlánbátorsággal harcoltak, mert a legveszedelmesebb helyeken min­denütt a főherceg volt előttük. Sabác alatt egy szerb gránát két­­méternyire tőle fúródott a földbe. A légnyomás a főherceget földhöz vágta. Bakái emelték fel eszméletlenül a földről és vitték be aggódó szeretettel. A Kárpátokban pedig sapkáját fúrta át egy golyó. Ahogy felvezényelték hadosztályát Galíciába, Duklánál egyszer ötezer em­berrel két orosz hadosztályt vert vissza s ezerhatszáz embert fogott el. Az ütköze­tet az döntötte el, hogy a legválságosabb pillanatban a főherceg végigjárta a raj­vonalakat, majd maga vezette a leggyil­­kosabb tűzben embereit: - Fiúk, most győzünk. Mutassátok meg a világnak, hogy magyarok vagyunk! Az olasz háború kitörésekor leve­zényelték az Isonzo mentére és ott is a legrettenetesebb helyeket: Görzöt, a doberdói fennsíkot, a Krit védte hadtestével diadalmasan az olaszok rettenetes támadásai ellen. József főherceg a harctéren

Next