Magyar Fórum, 2018. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
2018-05-03 / 18. szám
2018. május 3. Magyar Forfm A NAGY HÁBORÚ KRÓNIKÁJA A katonai szakértők nagy része a modern háború viszonyai között, a harcban álló nagy tömegek, a fegyverek tökéletessége, a hatalmas földerődítések és a sok száz kilométerre terjedő harcvonalak korában szinte lehetetlennek mondta az áttörések sikeres végrehajtását, illetőleg azt, hogy az újkori háborúban az áttörést eredményessé lehessen tenni, mert a mai hosszú, összefüggő frontok egy szakaszán végrehajtott áttörés után előnyomuló sereg az ellenség oldaltámadásának van kitéve s így az áttörés kiaknázása lehetetlenné válik. Különösen a német stratégák között voltak igen sokan ezen a véleményen, amit igazolni is látszott a nyugati harctéren a franciáktól megkísérelt áttörések sorozatos kudarca. A szárnyak átkarolása volt a vezető gondolata a németek harcainak a nyugati harctéren kezdettől fogva. A két ellenséges szárny átkarolásával semmisült meg a tannenbergi csatában az orosz Narev-sereg s átkarolással érte el Hindenburg nagy sikerét a második mazuri csatában is. Nyugat-Galíciában azonban a szövetséges hadvezetőségek célravezetőbbnek ítélték az áttörést s ezzel megmutatták, hogy nem ragaszkodnak semmiféle hadászati jelszóhoz, hanem mindenütt a helyzetnek s a körülményeknek megfelelő módszert alkalmazzák. Annyival is célszerűbbnek látszott itt az áttörés megkísérlése, mert a nyugat-galíciai homloktámadást, dél felől, a Kárpátokból fölfelé nyomuló seregeink oldalt hathatósan támogathatták. Az események bebizonyították, hogy az áttörés nemcsak lehetséges, hanem döntő eredménnyel is járhat. A nyugat-galíciai tavaszi hadjárat, ha nem is vezetett ez ellenség megsemmisítésére, feltartóztathatatlan visszavonulásra kényszerítette, melynek következtében emberben, anyagban, területben rengeteg veszteséget szenvedett, s hosszú időre képtelenné vált minden támadásra. Éppen ezért a legfényesebb hadi események közé fog tartozni mindenkor az a siker, melynél eredményesebb áttörési csatát a hadtörténelem nem ismer. 17 NÉMET TENGERALATTJÁRÓK A DARDANELLÁKNÁL Éjfél után fél egy óra. Elérkezett a támadás ideje. Szándékosan ilyen későn, mert valószínű, hogy az angol őrszemek eddigre már kimerültek. A legénységet helyeikre küldik. Lassú nyomulásban, szorosan a part mellett, hogy a sötét háttér fedezéket nyújtson, megy előre a naszád a Dardanellák bejárata felé, ahol csakhamar két hatalmas hajót pillantanak meg. Feleúton hirtelen világító röppentyű villan föl a parton és messze szórja be fehér fényével az egész tájékot. Éppen abban a pillanatban, amelyben a sorhajók biztonságára őrködő torpedózúzók egy kisebb zaja baloldalt surranak el a vakmerő naszád mellett. Alig hatszáz méternyi távolságban vonulnak. Alusznak azok odaát, avagy tán vakok? Lassan, zaj nélkül megy a dolog tovább. Valamivel egy óra után már pontosabban ki lehet venni a két ellenséges sorhajót. Borzalmasan, tömören növekszenek elő a sötétségből. Minden világukat eloltva feküsznek horgonyaikon. A torpedóvető csövek irányzóinak pontosan megmutatják őket és megadják a távolságot is, nehogy újabb jelzésre legyen szükség. Az őrszolgálatot teljesítő két tiszt is odaáll egy-egy torpedófanszírozó cső mellé. A Muavenet még vagy száz lépést megy előre, amikor odaát hirtelen fölvillan valami. A parancsnoki hídon lévő Morse-lámpa kérdi a jelszót. Háromszor villan fel. Ez az «0» betű. A jelző altiszt kérdi, hogy mit válaszoljon. - Ugyanazt a betűt! - hangzik a parancs. Lélegzetét visszafojtva, feszülten figyel mindenki odaátra, hogy nem szakad-e bele a vaksötétségbe egy fényszórónak vakító világa. Semmi. Csak a Morse-lámpa villantja megint az «0» betűt, követeli a jelszót, de a török naszád, mert nem ismeri a megfelelő betűt, makacsul csak mindig az «0»-t adja válaszul. Közben azonban megérkezett a szükséges lőtávolságra és éppen abban a pillanatban, amikor odaátról harmadszor adják meg a Morse-jelet, sziszegve repül az első torpedó a vízbe. Világosan foszforeszkálva halad az útján, a második és harmadik nyomon követi. Az első a parancsnoki híd alatt éri a csatahajót, a második a kéményei között, a harmadik a farán. Már az első lövésnél is lomhán dől meg a kolosszus, a harmadik azonban már kegyelemlövése volt. Alig három perc alatt történik mindez. Tompán dördülő robbanás, majd felcsapó lángtenger s erre, anélkül hogy fedélzetén bármi kis élet is mutatkozott volna, alámerül. A mi naszádunk kormánya keményen fordul, és teljes gőzzel megy a régi barázdán vissza, a part fedezéke alá, hogy a torpedózúzók elől elillanjon. A hajóraj parancsnokának már csak a kész munkáról tesznek jelentést, hogy Goliath a tenger fenekén pihen. A szövetségesek teljes kudarca A sok kudarcnak egyik fő oka az volt, hogy a Dardanelláknál folytonosan változott a főparancsnokság. Egyszer egy angol, másszor egy francia tábornok parancsnokolt. Ennek a következménye volt az is, hogy d.Amadé tábornok április folyamán, a márciusi balsiker hatása alatt egy 25.000 főnyi, teljesen felszerelt sereg élén Alexandriába hajózott. Ezt azzal okolták meg, hogy Egyiptomban szükség van megerősítésre, s ezért ideiglenesen a Dardanelláknál levő haderő egy részét odaszállítják. Alexandriában valóban szükség volt nagyobb haderőre, minthogy az ostromállapot ellenére is nagyon forrongó volt a mohamedánok hangulata, azonban a valóságos ok az volt, hogy az ismert körülmények között semmi kilátás sem volt a Dardanelláknál siker elérésére, s d’Amadé tábornok ezért már ekkor véglegesen lemondott a Dardanelláknál való parancsnokiról. Közben a szövetséges flotta kisebb kirándulásokat is tett, melyeknek az volt az átlátszó céljuk, hogy az egyes akciók előtt elvonják a figyelmet a Dardanellákról, így több ízben bombázták Szmirnát. Első látogatásuk alkalmával, március elején Pearl angol tengernagy a szmirnai kormányzót felszólította a város átadására. Azt mondta, hogy az ütegek elnémultak, az erődök ily módon ki vannak szolgáltatva az ostromlóknak, tehát intézkedjék a parancsnok a kikötőhöz vezető csatornának aknától és torpedótól való megtisztítása iránt. Rami bej parancsnok azonban kereken visszautasította az ajánlatot, szintúgy azt a kívánságot is, hogy Szmirnát ne engedjék át másik hatalomnak flottabázisul. A szárazföldön pedig éppen úgy, mint a tengeren, csak újabb kudarcok érték a szövetségeseket. A partra szállított 60,000 embernek a fele harcképtelenné vált s egyetlen egy ponton sem tudtak előbbre jutni. Az ázsiai part ekkor teljesen mentes volt az ellenségtől s a harcok jóformán csak a Gallipoli-félszigeten folytak s a legkülsőbb európai pontokon, Szedil-Bahrnál, Kabatepénél s Madytosnál. A török védelmi vonalak már egészen a part közelében voltak s a szövetségesek csapatai folyton hátrább szorultak. A harcok hevességét mutatja, hogy csupán egy ütközetben, május 22-én az angoloknak és franciáknak 2000 halottjuk maradt a csatamezőn. Ilyen körülmények között szinte mulatságosan hangzott Asquith angol miniszterelnöknek az a kijelentése, amit az angol alsóházban tett, hogy „a Dardanelláknál a hadműveletek igen kielégítőn folynak”. A HÁBORÚ VEZÉREI ÉS HŐSEI József főherceg Már születnek a legendák és már kibontakoznak a legendás hősök alakjai. E legendák között bizonyára sok színes, izgalmas és felemelő hatású történet fogja bearanyozni a mi hős főhercegünk, az ízig-vérig magyar Habsburg érdekes és népszerű alakját. Már most is róla zeng az ének és katonáinak szeme felcsillog az ő nevének említésére és átjárja lelkes magyarjait a büszkeség melege, ha róla beszélhetnek, róla hallhatnak: «József apánkról». Mert ő a miénk. Miként a miénk volt a nagyatyja és az atyja is. József nádor - a nagyatyja -, akinek története egy darab a magyar történelem legdicsőbb korából. És József főherceg, a mi magyar törekvéseink leglelkesebb szószólója, a honvédség megteremtője s parancsnoka, a Palatínus Jóska, aki olyan magyar volt, mint egy debreceni kálvinista pap, mint egy hevesi nemes, a nagyszerű, lelkes, kedves törzsökös magyar fajtából. Ilyen apának nem is lehetett más fia, mint a mi József főhercegünk. Öccsével, a boldogult László főherceggel együtt - akit vadkanvadászaton ért halálos szerencsétlenség Kisjenőn -, teljesen magyaros nevelésben részesült A főherceg 1872-ben augusztus 9-én született Alcsúthon. Atyja József főherceg és anyja Klotild főhercegasszony csak magyar nevelőkkel taníttatták és csak magyar iskolába járatták. Mindig magyar ezredekben szolgált és állandóan Budapesten élt, pihenni is magyar kastélyaiba Alcsúthra, Tapolcsányba, Kisjenőre járt és a magyar tengerparti villájába. Honvédezredeknél, magyar közös regimentekben fejlődött magyar katonává. Legutóbb a 79. gyalogdandár parancsnoka volt, majd mint a 31. gyaloghadosztály parancsnoka vonult háborúba, melynek során lovassági tábornokká nevezte ki a király s hadtestparancsnok lett. 1893. november 15-én vezette oltárhoz királyunk unokáját, Gizella főhercegnő leányát, Augusztát. Házasságukból hat gyermek származott: Gizella, Mátyás, akik a Zsigmond kápolnában nyugosznak, és József Ferenc főherceg, aki most húszéves, Zsófia, aki tizenhat éves, László, aki tizennégy éves és Magdolna, aki hatéves. Mindannyian teljesen magyar nevelésben részültek. József Ferenc főherceg a budapesti egyetem jogi karának volt kitűnő hallgatója - kedvence tanárainak s hallgatótársainak -, a háború kitörése után huszárhadnagy, elsőrangú piktor tehetség, László főherceg pedig a budai II. kerületi főgimnázium jeles növendéke. József főherceg mindig bálványa volt katonáinak. Lehetetlen volt nem lelkesedni a jólelkű, demokratikus felfogású, mindenkivel barátságos fenségért. A háborúban pedig egyenesen a legszeretettebb főtiszt lett. Nagy kvalitású katona, aki fiainak tekinti legényeit, hős, aki a legnagyobb tűzben is maga vezeti harcosait s szemébe nevet a halálnak. Tisztjeit személyesen ismeri és nem ritka eset, hogy vad, zivataros éjszakákon megjelenik a tábori őrsöknél. Elbeszélget a fiúkkal, dohányt, italt ad nekik. Akárhányszor ott van a lövészárkokban s rettenetes rohamokat maga vezet. Az első sakáci harcokban is részt ven. A harminckettesek, tizenhatosok és egy bosnyák zászlóalj legényei oroszlánbátorsággal harcoltak, mert a legveszedelmesebb helyeken mindenütt a főherceg volt előttük. Sabác alatt egy szerb gránát kétméternyire tőle fúródott a földbe. A légnyomás a főherceget földhöz vágta. Bakái emelték fel eszméletlenül a földről és vitték be aggódó szeretettel. A Kárpátokban pedig sapkáját fúrta át egy golyó. Ahogy felvezényelték hadosztályát Galíciába, Duklánál egyszer ötezer emberrel két orosz hadosztályt vert vissza s ezerhatszáz embert fogott el. Az ütközetet az döntötte el, hogy a legválságosabb pillanatban a főherceg végigjárta a rajvonalakat, majd maga vezette a leggyilkosabb tűzben embereit: - Fiúk, most győzünk. Mutassátok meg a világnak, hogy magyarok vagyunk! Az olasz háború kitörésekor levezényelték az Isonzo mentére és ott is a legrettenetesebb helyeket: Görzöt, a doberdói fennsíkot, a Krit védte hadtestével diadalmasan az olaszok rettenetes támadásai ellen. József főherceg a harctéren