Magyar Forum, 1943 (2. évfolyam, 1. szám)

1943-03-01 / 1. szám

Fényes László MÁRCIUSI GONDOLATOK Hat év h­íján száz esztendeje annak, hogy szintén az orosz hadsereg végeláthatlan sorai ellen volt muszáj a maroknyi magyar insur­­genseknek küzdeni. Anélkül, hogy az orosz és a magyar népnek valami elszámolása lett vol­na egymással. Hogy a tragikum teljes egé­szében megüsse a saját definíciója mérlegét: akkor az orosz cár az osztrák császár segítség­­kérésére küldte haderejét a magyarok ellen. Ma — egy közbeesett magyar-orosz küzdelem után harmadszor — a német diktátor követe­lésére küldi a magyar bitorló a vág­óhíd-biztos orosz pontokra a magyar katonákat. Az öldöklés, egyformán az öldöklők és az öldöklöttek előtt úgy akkor, mint most értel­metlen maradt. És úgy hat év híján száz esz­tendővel azelőtt, aztán az első világháború alatt, mint most, az Úr 1943-ik esztendejében, a hal­doklás állapotába juttattaknak valószínűen felnyílt és felnyílik annyira a szemük, —cso­dálatos, de a misera plebs-nek csak elhomá­lyosodó szemük állapotában adatik meg a tisztán látás lehetősége — hogy önmaguktól megkérdezzék: miért kellett és kell velünk ennek megtörténni? Miután joggal tarthatunk attól, hogy az ek­ként eszmélők előbb elvesztették és most is elvesztik az eszméletüket, mielőtt a választ maguknak megadhatták volna és megadhat­nák, vegyük magunkhoz az orosz-magyar csa­taterek elhaló sóhajaiba burkolt kérdéseket s kíséreljük meg azokra megfelelni. A parancsuralkodók, legyenek bár isten ke­gyelméből valónak állított császárok, vagy nagyzási tébolyba esett mázolósegédek és ten­gernélküli tengerészek, talán különös kedvü­ket lelnék alattvalóik pusztulásában? Dőre beszéd! Kárt jelent az nekik és gondot. Mint ahogy a gazdának veszteséget jelent az elhul­lott tinó és a nyomában jelentkező gond: he­lyette újat állítani az igába. Miért hát mégis, hogy a parancsuralkodók erejük — vagyonuk — jelentékeny részét biztos pusztulásnak te­szik ki? Hiszen a gazda, ha öklömnyi jégverés esik, otthon tartja a jószágát, kár ne essék bennük. Csak egyik magyarázat az, ami itt követ­kezik: a sok numerusú számösszegek csábítóan hatnak a percentuális veszteségek lehetősége irányába. Hat jószág közül egyet ha agyonver a jégzivatar, azt nagyon megérzi a gazda. Háromszázezer katonából ötvenezernyi szám kisebb tényező. Ennyit érdemes “reszkírozni” valami nagy “célkitűzés” érdekében. Például, a Horthy névhez fűződjék a­ történelemben a három sor: “ . . . vissza­szerezte uralma alá az elszakított nemzetiségi területek egy részét, jutalmul a nagy hódítónak nyújtott katonai segítségért.” Hogy a parancs uralkodók ilyenféle számve­téseket csinálhatnak és végrehajtanak, annak az a magyarázata, hogy kislátókörű — vagy mindegy, megszédült, megszállott — emberek értékítéleteikben rendkívüli módon tévednek. Vagy ösztöneik olyan erősek, hogy ezeknek leg­­kisebb lehetősége sokszoros nagyságban hat reájuk, míg a lehető konzekvenciákat kicsiny­nek látják. Ha aztán így belesodródnak vala­milyen “kaland”-ba, akkor már nincsen belőle visszaút. Akkor már nem csak az eredeti cél­kitűzés forog veszélyben, hanem egész tételük, hatalmuk és életük. Amit rövid eszüknél fog­va nem láttak előre és amit a szálló ige úgy fejez ki: “mitgehangen, mitgefangen.” Sokan fognak még emlékezni az 1914-es világháború kezdetén minden utcában kiragasztott plakát­ra. Népeimhez! Ferenc József császár íróasz­talánál ül a plakáton, kezében tollal írja az előtte levő papiroson: “Mindent jól meggon­doltam és mindent jól megfontoltam.” Muszáj volt az embernek akkor Schwaertlein Mártha asszonynak Mefisztóval való kacérkodására gondolni: jól fontolja meg, jól gondolja meg . . .!

Next