Magyar Forum, 1943 (2. évfolyam, 1. szám)
1943-03-01 / 1. szám
Azt hiszem, a legvérmesebb legitimisták, Pármai Zita asszonyt és Habsburg Ottót beleértve, elismerik most, hogy Ausztria császára, Magyarország, valamint Illyria és Lodoméria királya mintha nem eléggé gondolta és fontolta volna meg annak idején a Princip és társai által elsütött revolver golyókra való feleletet, főként pedig annak lehető következményeit. Az egyik következmény volt az első világháború 5.400.000 hősi halottja, a másik, nekik még lényegesebb: az osztrák császári ház tönkremenetele Lodoméria és Illyria koronáival egyetemben. Téves lenne tehát a felelet akkor, ha azt mondanék: a parancsuralkodók akaratából és kizárólagos gonoszságaiból pusztultak el az utolsó pillanatban kérdező lelkek. A történelemnek — bocsássanak meg hivatásbéli kommentátorai — legfontosabb tényezőjei sem az emberi értelem, sem az emberi gonoszság, mégcsak nem is a tényleg adott erőviszonyok, hanem a hatalmat a kezükben tartó kisembereknek valami vegyesen pozitív és negatív állapota: a sodródás. Tudatlanságukban és helytelen értékítéleteik következtében olyan gonoszságokba sodródnak bele, amit rövid eszükkel még csak felfogni sem bírnak. A sodródás elemei több eredők összehatásából állnak elő. A dolgok lényegéről és részleteiről való teljes tudatlanságból. A lehető következmények figyelmen kívül hagyásából. Hamis értékítéletek alkalmazásából. A hatalmat tartók beidegzettségéből (amely közeli viszonyban van a helytelen értékítéletekkel), továbbá a hiúság és anyagi érdek túlvágyából és a lelkiismereti gátlások teljes hiányából. Ebben a tekintetben aztán a parancsuralkodók és a többé kevésbé demokratikus bürokraták közt nem nagyon jelentékeny az eltérés. Aki az első világháború külpolitikai okmányainak vaskos három kötetét, valamint a különböző szinű diplomáciai “fehér könyv”eket és a fontosabb memoirokat végigolvasta, az megdöbbent felháborodással kénytelen megállapítani, hogy az emberiség legigazabb igazságát a latin szálló ige tartalmazza: Parva sapentia regit mundus—magyarul mondva— kevés bölcsességgel kormányozzák a világot. Talán nem lesz itt felesleges reámutatni az egyik bizonyítékra: miért nem sikerült a komoly angol és francia erőfeszítésnek az első világháborút megakadályozni. Két napi táviratváltás után sikerült Vilmos császárt annak kijelentésére bírniük: ha az orosz cár a már mozgósított állapotban levő csapatokat visszarendeli, akkor Vilmos császár is beszünteti a mozgósítást. (Az az állítás, hogy Oroszország előbb mozgósított volna, nincs bizonyítva, sokak szerint a távolkeleti hadseregek tartalékját indította volna a monarchia és a Szerbia közt levő harc hírére.) A siffre távirat Szentpétervárra délután 2 órakor érkezik meg. 3 órára lekulcsolják, viszik a főhadsegédhez, terjessze a cár elé. A cár délutáni sziesztáját tartja, 6 óráig senki nem keltheti fel. Akkor mutatják meg neki a táviratot, környezete tanácsára azt akarja előbb tudni: tényleg indultak-e már el csapatok helyőrségükből? Másnap reggel van, mire a válaszok szállingózni kezdenek. Az orosz cár hajlandó a kölcsönös lefúvásba belemenni, délben akar táviratot küldeni az angol és francia kormányoknak. Már késő, Vilmos császár nem kapván meg huszonnégy óra alatt ajánlatára a választ, a mozgósítást elrendelte. . . Úgyszintén ezek után az orosz cár. . . Ha az itt és ott meglevő háborús pártok sakkhúzásainak is tudjuk be az orosz késedelmeskedést és a német sietést, akkor is meg volt adva a lehetőség: szaván fogni Vilmos császárt és ezt mulasztották el. Mint Ferenc József császár sem gondolta és fontolta meg egészen jól a hadüzenetet, úgy, amint tudjuk, Sándor cárnak sem volt valami szerencsés ötlete az aznapi szieszta. Eltekintve az orosz tömegek pusztulásától, a bresztlitovszki béke pontjaitól, magának az atyuskának és egész családjának nemcsak koronájába, hanem a szó szoros értelmében a fejébe került az az augusztusi ebéd utáni szundikálás. Az elpusztult embermillióknak már semmi sem lehet vigasz, de hasznos lehet az élve maradtaknak annak felismerése, hogy a gonoszságon kívül a tudatlanság és a tehetetlenség, ezzel együtt járóan, a fikciókhoz való ragaszkodás az emberiségnek legnagyobb ellensége, katasztrófáinak okozója. Talán nem egészen oknékül való most hangsúlyozni ezt, amikor a gonoszság és a megszállottság tébolya vérbe és lángba borította a világot és amikor a jobbak felé hajlik a győzelem, akik a régi helyett új világot ígérnek az emberiségnek. Föl kell vetni a kérdést, hogy azoknak az államférfiaknak, akiknek ez az emberfölötti feladat jutott osztályrészül, lesz e erejük a régi világ eszközeivel s oszlopaival, félig megtett lépéseivel, késedelmeskedéseivel, szóval öncélú bürokráciájával szakítani? Megnyervén a háborút, félrendszabályokkal nem fognék e a béke elvesztése irányában sodródni. Sok jel mutat az aggodalom jogosságára.