Magyar Gazda, 1847. július-december (7. évfolyam, 1-52. szám)
1847-09-19 / 23. szám
23. MEZŐ- ÉS NEMZETGAZDASÁGI ’S HŐIPARI ÉRDEKEK KÖZLÖNYE. Ml. Gazd. Egyesület pártfogása alatt szerkeszti és kiadja: Török János. TARTALOIS: Gondoljunk a’ jövőre. S—y. J - s. — Gazdaság-alapítás. (Vége köv.) Kapos József —Mikép lehet fákat ültetni a’ nélkül, hogy gödör ásassék ? — Jelentés a magyar orvosok és természetvizsgálók VIII—ik nagygyűléséről. Brünek József. — Köztelek. — Hirdetések. — Gabonaár. Dunavizállás. Gondoljunk a’ jövőre. Az ember törekvéseinek végczélja jóllét, boldogság és megelégedés; de hányan vannak, kik magukról ezt elmondhatják ? igen kevesen, sőt mondhatnék senki, mert az ember keblébe a’ mindig több ’s jobb utáni vágy beoltatott kijavíthatlanul, midőn már először kívánni kezdett. Ezen jóllét utáni vágy különféle, valamint különböző az egyén, kinek kebelében megszülemlik, úgy, hogy bátran lépcsőzetet alakíthatunk a’ legalsó néposztálytól kezdve a’ legfelsőbb rangúig. Mig ezeknél gyakran kielégithetlen vágy ébred birhatatlanokért, amazoknál a' szükségesekért is hasztalan az óhaj, így van az ezer évek óta, ’s az egyenlöségrőli gondolat, melly némellyek agyában megszülemtett, csak fohász volt, hogy mint megszülemtett, úgy el is enyészszék. Szép a’ képzelet, de csak az aranykorba való. A’jelen az önzés százada, tesz mindenki, fárad és munkálódik, hogy jutalmát élvezhesse törődéseinek, melly jutalom azonban öröm helyett gyakran ürömpohárrá válik. Jól érzik ezt számosan, kik a’ nap forró hevét izzadva szenvedik, ’s izzadásoknak bére egyedül csak a' megnyugtató öntudat. Kétes sors jutott a' földmivelőnek, kinek minden reménye földjében van helyeztetve. Neki az idő az ura. Már gabonája elvetésének ideje is föltételezi annak jövő jó vagy rész díszletét.Teli aggálylyal tekint kézi munkájára, ’s vagy áhítattal sóhajt föl a’ magasba, vagy remegve néz elébe a’ távolból közelgő résznek. Szerencsés, ha a’ dúló fergeteg viruló mezejét tönkre nem tévé, vagy ha a’ balsors nem kimélé is, veszteségét másunnan pótolhatja, szánandó és szerencsétlen, ki mindenét elveszni látja kecsegtető remény nélkül, hogy azt valahonnan helyrehozhatja, ’s ez a’ földmivelő nép sorsa. Szomorú egy állapot ez, lm csak egy két évünk volt kedvezőtlen, ’s zordonabb éghajlatunk alatt éhhalállal küzdött a’ nép, sőt nem csak ott, hanem termékenyebb vidékeinken is. Kinek nem borzadott minden érzéke, midőn a’ kárpátok közül vándorló rongyos csoportokat éhséggel küzdve hajléktalanul a’ szabad ég alatt dideregni látá. Kinek nem indult meg szive, midőn hallá vagy látá mint adja el néhány megvetendő fillérért az atya gyermekét, az anya saját vérét, hogy magzataikért kapott áron salat kenyeret vehessenek, ’s életűket az nap biztosítván, a’ következőn ismét az előbbi rémmel küzdjenek. Fölösleges azt itt leírni, minek mindenki szemtanúja lehetett. Elmúlt ez, vajha vissza nem térne, de íme alig tűnt el az egy nyomor, már helyette nyomban átok gyanánt pusztítanak a’ mindent emésztő sáskák *), mintha isten bosszuló karja lebegne e’nemzet fölött! Milly alakban mutatkozandik a’ tél, még egész biztossággal meg nem mondhatjuk ; középszerű termésünket tekintve átalánosan a’ tavaknál sokkal jobbnak nem igen jósolhatjuk, kivált ha azon szerencsétlenség is ér, hogy burgonyáink a’ rothadástól mentek nem maradnak, mit a’ már is néhol a’ gumókban látható fekete pontok gyaníttatnak. E’bajtól ugyan menekülni igen nehéz, mindazáltal nem lehetetlen, ha az eltartási módok közül a’ legjobbat választandjuk, mi talán lehetne a’ burgonyának kiszárítása vagy lisztté őrletése, kiválasztván és meghagyván a’ javát a’ jövő ültetésre. Igaz, hogy már ültetés által is sokat nyerhettünk volna, ha mások bölcs tanácsát követ i) E’ vész ugyan mostanra elvonult, de a' hatóságok részéről a’ legéberebb fürkészetet kívánja, nehogy a’ jövőnek teljes romlását eszközölje. Szerk.