Magyar Hirlap, 1850. szeptember (2. évfolyam, 244-268. szám)

1850-09-12 / 253. szám

nas másságok felé hajlott, és így az absolutisticus irányba indulás vádját vonta magára. — Az elhi—­resedett spanyol házasságok, és a schweiczi kü­lön szövetségesek vagy jezsuiták pártolása — az utolsó korbeli elég ismeretes, és Lajos Fülöp kormányát a maradék előtt mint nem igazoló, úgy érdemmel is nem tetéző adatok. Mi a spa­nyol házasságokat illeti, ebben Lajos Fülöp in­kább családapa, mint király volt, és sajnálni le­het, hogy XIV. Lajos és Napóleonnak Spanyol­­országra nézve elkövetett tanulságos botlásaiból is nem okult. Csodálatos, de mégis igaz, hogy a királynak a polgári szabadság honával Angliával szövetke­zése, s igy tagadhatlanul nemesebb és felvilágoso­­dottabb külpolitikája nemzete sympathiájával nem találkozott, későbben pedig ennek más irányba vezetése, a száraz európai hatalmakhoz csatla­kozás , mely tagadhatlanul az ország érdekével inkább összeférőnek tekintethetik, annak közvé­leményét ellene fölzudiká, s a trónt ledöntő nem­zeti antipathiának fő tényezője volt. Ismételjük : mi Lajos-Fülöp kormány­rend­szerét, hol nem érdemli, sem dicsérni, sem men­teni nem kívánjuk. De mint erőteljes, a szabad­ságot renddel párosító, a törvények tiszteletét eszközlő, belső csendességet föntartó , a hon jó­létét, virágzását előmozdító, s az alkotmányos in­­stitutiókhoz híven ragaszkodást tanúsító, s így sok tényoldallal is bíró oszaglást méltányolni az igaz­ság iránti kötelességnek his­szük. Azt sem hallgathatjuk el, hogy Lajos­ Fülöp emberi érzésének, nemes indulatának bizonyságai, az általa megkegyelmezett és szabadságnak vis­­­szaadott számos politikai bűnösök, kik a februári zendülésben újra ellene fordultak , s fegyvert ra­gadtak azon trón megdöntésére, mely kegyelmet árasztott rájuk. S ha Lajos­ Fülöp a februári na­pokban megengedi, hogy népére lőjenek , ha azt teszi, mit 4 hónappal azután Cavaignac cseleke­dett, ki a vörös zendülőket lekartácsoltatta — úgy minden bizon­nyal legyőzte volna azon tá­madást .... De kímélte a polgárok vérét, s in­kább leszállóit a királyi székről .... Lajos­ Fülöpdíormánya rendszerének azon­ban — ezt sem hallgathatjuk el — legjobb és minden kétségen fölül emelt apológiája — a februári franczia köztársaság. A szabadság és jog nevében történt forradalom, az alkotmányos monarchia elvetése, hogy azt a nép akaratla s uralkodása váltsa fel, a királyságnak köztársasággal fölcserélése, két rövid év alatt nevezetes és igen tanulságos eredményt idé­zett elő. Kis Lajos­ Fülöp politikája és kormányrend­szere fölött a pálotát eltörik, mert azt jog, sza­badság s dicsőségellenesnek kiáltják, — vesse­nek tekintetet Francziaország forradalmi és köztársasági nyereményeire. Hason­lítsák egybe a februári köztársaság kormányrend­­szerét és helyzetét a júliusi monarchia idejében követett uralkodással s az ország és nemzet álla­potával, vessék össze az akkori és jelen bel- és külpolitikát, — s válas­szanak a népfenség el­vére alapított köztársaság és az alkotmányos ki­rályság között! Többszöri véres népzendülések a nemzeti gyűlés és kormány ellen , ez által előidézett re­­actionális rendszer, minek gyümölcsei a választó­jog, nyomtatási mint személyes szabadság meg­szorítása, sőt bilincsbe verése , valamint a státus költségeinek s így a kiadási budgetnek a király­ság idejebelinél legalább 200 millió frankkal sza­porodása ...........Tegyük ide, hogy a római köz­társaság elnyomására franczia köztársasági hadi­­erőnek küldése a mostani franczia kormány azon elvét tagadja meg, minek a februári köztársaság létét köszöni, minél csipősebb sari­át a népural­kodásra alig lehet gondolni. Azok, kik Lajos­ Fülöp bukásának főeszköz­­löi valának — a februári nagyságok — a forradalmi hatalom és fény polczáról lebukva, a politikai színpadról mind eltűntek : a köztársaság maga büntetésül és intésül áll még főn, mutatni azon igazságot, miszerint a franczia nép nincs a köztársaságra megérve, és nem kell jóslói tehet­ség azt kitalálni és megmondani, hogy a februári franczia Köztársaság nem fog, mint a júliusi monarchia, 18 évig fön­­állani. Levelezések. Paris, September 5. Évek előtt olvastam vagy hallottam valamit egy börtönről, melynek négy falai, úgy boltozata és padozata mind összébb összébb szorult, míg bizonyos napon és órában a belezárt foglyot sem­mivé lapítja, sajtolja. Egy ily börtönbe zárt fogoly helyzetéhez hasonló állapotban lenni tekintik magukat az al­kotmány gépezetének mind inkább összébb szo­ruló falai közöl menekülni nem tudó rendba­rátok, praetendensi pártok. Az 1852-iki elnök­választást tökéletes összetiprásuk határnapja gyanánt, s így igen is kimagyarázható borzadál­­­lyal nézik. És valóban itt, e népnek közepette lakván, szinte magunk is érezzük, hogy mind szőkébb körben mozgunk, annyira, hogy néha látni véljük, mint szorul az alkotmány. És e helyzet nincs rémület nélkül. Az em­berek arczairól naponkint tűnni kezd a rajta da­rab idő alatt erőt vett impossibilitas; az utczákon sűrűbben láthatni apró csoportulásokat, melyek­nek társalgása mind hangosabbá kezd válni. S mind e zajnak indultság mellett is az egész váro­son bizonyos rejtelmes hallgatagság honol, épen úgy mint egy nehéz idő előtt, midőn a ter­mészet csöndét a dörgéstelen villámok káprázata uralja. Ha festő volnék , a mostani helyzetet egy az 1852. év kulcslyukán hallgatódzó nőalakban, vagy mint Sámsont rajzolnám, ki megnyírt haj­fürtéi kellő hosszúságra növését várja. A lefolyt harmadfél év alatt sokszor tapasz­talhattuk, hogy a nagy eseményeket mindig omi­­nosus hírek, mint viharmadarak, előzték meg, s hogy mint földingás előtt némely állatoknál álta­lános szorongás, egy kimagyarázhatlan aggoda­lomteljes előérzet lebegett el a nevezetesebb for­duló­pontokat képezett történetek, catastrophák előtt. Ily lelki állapot kezd itt most lábra kapni. A kedélyek ingerültebbek, ellenmondást nem tűrök, minden nap valami nyugalom zavaró hir kering, most coup d’état és ezt megelőző befogatások, fő­­belövetések, majd az elnök meggyilkoltatása iránt, mint a közelebbi napok egyikének estéjén, midőn ez utolsó hir a boulevardokon a legkimondhatla­­nabb és külünszerübb izgalmat gerjesztette. Természes, hogy e hangulatnak én most még semmi fontosságot sem tulajdonítok, hanem csak úgy adom olvasóim elé , mint symptomáit a kö­zel jövő felé tekintő lelkületek bel-, s — ha igy nevezhetni — előforradalmának, s mint ténye­ket, melyeket levelezői toltam említetlenül nem hagyhat. Az elnök útja ismét tömi a hírlapirodalom különféle szinű kacsáit. Egy dervist kér­­deztetvén egyszer a pusztában, ha nem látta-e az arab főnök elszabadult tevéjét, igy felelt: „Ugy­e­bár, hogy bal szemére vak s hátulsó jobb lábán sánta volt, s hátán egy kettős kosarat hor­dott, melynek egyik felében méz, másikban zab volt ?“ „Igen, de hát mondd hamar, merre ment?“ szóla a kereső szolga örvendvén, hogy nyomra talált. „Nem tudom, nem láttam!“ felele a der­vist. „Hogyan? nem láttad, és tudod, hogy milyen és mit horda ?“ A dervist pedig megmagyarázd, hogy ő tudja, mikép az elszabadult teve b­a­l s­z­emé­révá­k volt, mert haladtában mindenütt csak jobb oldalról harapta le a füvet, azt is tudja hogy hátulsó jobb lábára sántított, mert három lábnyom sokkal mélyebb mint a negyedik, s hogy kosarának felében méz, felében zab volt, arról a legyek és madarak tesznek bizonyságot, meglep­vén azon helyet, hol a szökevény leheveredett, s természeti étvágyuk szerint az édes méz utóize vagy a maghulladékokon vendégeskednek. E kis arab mese nagyon illeszthető Bona­parte Lajos utazásának tudósításaira, mert a vi­lágért sem kell tudni, hogy ez vagy ama lap ely­­sée ellenes vagy császársági-e ? hanem csak azt kell nézni, hogy melyik felen van leharapva az éljenzés gyepje, melyik lábnyom kevésbbé mély a népszerűség futóhomokjában, s a hizelgés le­gyei , s a hatalom­vágy éhes madarai melyik oldalon tartják utólagos lakomájukat; mikép egész biztossággal meg lehessen mondani, hogy a t­u­­d­ó­s­i­t­á­s kétségen kivül balszemére vak, azaz imperialista, vagy hátulsó jobb lábára sánta, azaz republikánus tollból folyt, sőt egy kis jár­tassággal első pillanatra még azt is megmondhat­juk, hogy a P­o­u­v­o­i­r vagy Evénement ko­sarába van letéve. Egyébiránt az elnök tegnapelőtt estve Év­re­u­x be érkezett minden baj nélkül. Reggelit — mint írtam­ —Fussierben Baroche­ur falusi lakán vett, s a lapok hirdetik, hogy a belügymi­­nister már egy festő után irt, ki e historikus be­csű látogatást ecsetével örökítse. — A legitimista Opinion publique fölkiált ez alkalommal: „XIV. Lajos Chantillyban a nagy Condénál! Fülöp Lajos Champlatreuxben Mólé urnái! Bonaparte Lajos Fussierben Baroche urnái! Mily szépen emelkedünk!“ A henrikista orgánum különben sem kíméli gúnyát az elnöki úttól s a cherbourgi szem­lét igen mulatságosan előre megírta. Hanem e sarcasmusokból egy kis boszuság is tör elő azon, hogy az angol kormány az admiralitás lord­jait átküldé. Az efféle megtiszteltetést a lilio­­mos párt csak saját királya számára hiszi fentar­­tottnak. Az Opinion publique ma rendkívül harczias s­a b­o­n­a­p­a­r­t­i­s­m­­u­s­t egy lapjában a P­a­y­s (nem igen fontos) régebben orleanisti­­cus orgánumban is megtámadja. E lap, bár min­dennapi, a Presse formátumában megjelenése mel­lett is egyévi előfizetését 20 a­zaz husz frankban s 3 hónapit ötben állitá meg. Az Opinion publique figyelmezteti a közönséget, hogy egy példány évenkint 33 frankba kerülvén (a bé­lyegdíj maga majd 20 frankot tesz) a Paysnek oly árom­ adása más, mint egy a független sajtó dőlésére számított módon, azaz bizonyos czfilok­­ra agitáló egy párt kitartása, subventionálása nélkül lehetetlen, mert azon ár mellett 30 ezer előfizetővel, évenkint 500 ezer frankkal kellene pótolnia a kiadás költségeit, s azon eset fordulna elő, hogy a lap annál több deficitet okozna, mentől több előfizetőt szerezne. — Hogy a Pays mind­erre mit fog felelni, holnap megi­ondom; hihetőleg a hirdetésekkeli nyereséggel fog magát kibeszélni igyekezni, de bár­mit beszéljen, annyi bizonyos, hogy azon lapot, melynek csak bélyegdíja havonkint másfél frankba kerül, három hónapra öt frankért adni lehetetlen, s ha valaki adja, attól némi kis joggal bár trivialiter azt lehet kérdezni hogy: „nem lopja-e?“ Az alkotmány revisióját kért közgyűlések száma 24-en van. A J. des Débats nehezen rejti boszankodását a­miatt, hogy a gyűlések oly szerényen éltek azon joggal, mely őket . . . nem illeti. Guizot néhai lapja biztosítja a megyéket, hogy az ország megbocsátott volna nekik, ha a revisio kérésében nem lettek volna is oly óva­tosak. Az utóbbi napokban kifejezett óhajtások közt legnevezetesebb az Ariege departement köz­gyűléséé, mely „a republikánus institu­­tiók szilárdítása“ tekintetéből kívánja az alkotmányt revideáltatni. A december 10—ki társulat a közel V­i 11 e­j­u­i­f városkában gyűlést akarván tartani, a m­a­i r e­tel erre engedelmet nem kapott. De mily nagy vola a tisztviselő bámulása, midőn fel­sőbb parancsot kap, a gyűlésre rögtön engedel­met adni. — E história még komoly következmé­nyű lehet, annyival inkább, mert Baroche úr a m­ai napot tüze ki a fölvigyázati bizott­mánynak, a december 10-ei társulatról jelentést tenni, s e helyett tegnapelőtt az elnök­kel odább állott, mi a 25-ök többségét dühbe ho­zottnak állittatik. L­a­j­os F­ü­l­ö­p­ért egy halotti mise tartatott tegnap reggel a t­u i­­­e­r­i­á­k kápolnájában. Je­len voltak rajta Changarnier, Guizot, Duchatel, Dumas, Jayr, Mont­a­­­i­vet gróf, kiről a Patrie azt írá, hogy a chambordi grófnak látogatást tett, e lapnak egy protestatiót külde be, melyben kije­lenti, hogy, ha betegsége engedi vala, mondania sem kell, hogy nem Wiesbaden, hanem Clair­­m­o­n­t felé vette volna útját. Pár nap óta itt mulat Ü­r­m­é­n­y­i Ferencz, volt koronaőr. — Tegnap megérkezett Hajnik Pál neje, nagy örömére férjének, ki valóban rég szükségelt ápoló gyöngéd karokat, mert mene­külése első heteiben Görögországon tett útja alkal­mával egy lázt kapott, mely azóta időnkint nagyon terhesen nehezkedik rá. Abony , (kecskeméti kerület) aug. 26. Városunk, a törvénykezés ügyét tekintve, még mindig egyesek tetemes kárával, a bizony­talanság mocsárjában süppedez. No de a perben állni akaróknak vigaszt nyújt mégis azon öntu­dat , miként az annyira igénylendő bírói szerve­zet életbe léptetésére érett megfontolás, s több napok igényeltetnek. — Csak bizalom uraim! a kormány irányában, a jövő születdk meg a jót. Közigazgatási ügyeink, némi kivétellel, si­­kerdúsan eszközöltetnek. Nálunk az adót fizetni mintha vonakodnának; de kik? az úgynevezett jobbágyok, a magát még most is mgos uradalomnak nevező volt adómen­tesek ! de a szegény nem; nem bizony! mert is­meri a szigort, s sajgó emlékében van a megyé­nek ez előtt gyakorlott adóbehajtási modora, s ettől borzad, ha rá gondol a megye ama zsinoros hajdújára , ki midőn a szegény polgár roskadozó házába lépett, a férfiakat rémülésre ébresztendő, pisztolát kisütvén, morpheus szárnyai alatt szun­­­nyadozó gyermekeik feje alól a párnát adóban elhurczolta, s igy tanulta meg a szegény köte­lességének teljesítését. Mégis a mgos uradalom teljhatalmú igazgatója D­a­n­i­e­l­i­s ur, bár némely uradalmi tagok ínye ellenére, a napokban élő szóval nyilványító járás főbiránk szemébe, miként ministeri biztos úr egyik hivatalnokától azon uta­sítást vette volna, hogy adót fizetni, bármiként szigoruskodjék a főbíró, nem tartozik mindaddig, mig a kincstárnál fönforgó igényeik ki nem elé­­gittetnek. — Ez tisztelt Danielis úr, önre igen igen kedvező , s ha így van szerintünk igen jól van ! bár a szegény városi lakosok is — kik szinte igényt formáljanak a kincstárnak kiszolgáltatott élelmi czikkeikért — részesittetnének benne már annál is inkább, mivel az igénybe vett öszveg a város majdnem három évi adóját fedezné, és mégis fizet a város , mert ha nem fizetne , majd tudná a főbíró utasítása szerinti kötelességét, s azt his­­szük , hogy önök fölött is tudandja azt végrehaj­tani, és­pedig méltóságos a modorban, mert önök­nek adómenteseknek már századok óta duzzad párnáikban a pehely, a­nélkül, hogy azt az ár­verésre az adóért hurczolták volna. — No de mit is konokoskodnak önök, csak először megy ez ily nehezen. — Önök szűz vállai sem szokták az adóterheket, a­mi bizony súlyos, de csak szokás kell hozzá, nem törik le alatta vállaiknak gerincze, tudja azt az Isten i s tudjuk mi is, kik századok óta ha nyögve is, de sérülve nem fizettük s fize­­tendjük törvényes adónkat, mert ez kötelesség ! pedig mi elmondhatnék egy költővel: Házamon oly lesz a fedél, A gólya is rá szállni fél, A sok adó súlya alatt Szigetendám majd leszakad. Egész télen át nálunk tanyázott János lig ne­vét viselő lovaskatonák e hó elején hagyák el városunkat; ezeknek helyét Ferdinand nevét vi­selő vasasok pótolák. Ajánlható volna , miután a napontai átkelé­sek által városunkon úgy is annyi teher fekszik, hogy a közeliévő több falukban is lennének el­helyezések. Mert a mi sok csak sok. Városunkban az eddigi kisdedovói lak ka­tonai kórházzá alakíttatott, s ennek főfelügyelő orvosául — a megyénél több éveken át tett bok­ros érdemeinek némi jutalmául — Nagy József úr neveztetett ki, hogy a fizetése mennyi ? nem tud­juk , ha más nem leend, legyen elég a szenvedő emberiség hálája. Az itteni tanácsban ülő esküdt embereinknek magas belátásuk szerint hozott határozataikat le­­hetően meg nem említenem; tudni kell először, miszerint ezen egyének Mészáros Zsigmond volt szolgabíránk által a lakosság tudta s befolyása nélkül egy évre kineveztették esküdt emberekké, s esküjüket, midőn a zöld asztal fölött letették, a város közérdekeinek hűséges kezelést ajánlottak, mégis ennek ellenébe határozni méltóztattak, mi­ként az úgynevezett fertály bormérési jogot, ak­kor midőn Háy József 800 pártkat ígért, Danielis urnak 600 pftkért és pedig három évre szerződé­sileg oda adták, — holott emez eljárást, a nyil­­ványos árverés utján kellett volna eszközölni, s akkor sem három évre, hanem csak egy évre, mert több vállalkozók állítása szerint 1000 pftra rúgott volna évenként a haszonbér, de ezt nem teljesítették, mert ők ideiglenesek s függetlenek, s ép ezért mert ideiglenesek, a város állandó köz­pénztárának három évre kiadott szerződés szerint 1200 p­osztnyi kárt okoztak, s mivel nem árve­­reztek, ennyi hasznot Danielis haszonbérlőnek. Ez ám a várost boldogító kezelés !... Hát szabad-e még tovább kérdezni figyel­­meteket ? tanácsos uraimék! — Mire való az a sok ruganyos támlás-szék, azok a divánok és pamlagok s azok a mindenféle drága bútorok, melyeket a mult héten Pestről hozattak, s a város pénztárából érte 1572 forint 30 krokat fizettek? Önök természetesen azt felelik, ezt az őrnagy úr részére vásároltuk, mert parancsolta , most pe­dig , miután őrnagy úr elmegy, egy részét el­adjuk , ha kevesebb áron is. De ez nem elég az üdvösségre , mert ezzel figyelmetek nem tartoz­tak, hanem maguk így akarták. — No de semmi! — csak adjátok és vegyétek, a város költségé­nek árán, majd eljő még a kormány üdvös ren­delete folytán, a számadás nagy napja! s akkor ti kövérek és soványak számot adandatok ! Oh községrendszer, jőjön el a te országod, s enyésztesd el a szineskedő tekervényes politi­kát. Ez napontai imája népünknek s nekem is, ki annak tagja vagyok. by — a. Fővárosi napló. (Sept. 11.) — A magyar akadémia, miután ismét föl­fogható munkálkodásának elszakadt fonalait, az iro­dalom leáldozott napját hivatásának teljes átértésével és tekintélyével újra földeríteni törekszik, s ezt azon irányban, melyet az önfentartás ösztöne, és a világ­szellem elutasíthatlan követelése parancsol, mely nem egyéb a belterjes műveltség minél hathatósabb fejtése­ és terjesztésénél. E czélból a magyar akadémiának több tagjai havi közlönyt nyitnak a tudós közleke­désnek, mely a tudományok és szépművészetek min­den ágaira, főleg a történetre, ország s népismeretre, régiség és széptudományra, irodalom és nyelvre ter­­jeszkedend ki, különös tekintettel hazánkra. Vál­lalatukat oly erők fogják istápolni, melyek hivatva vannak a haza miveltségét, s a nemzeti irodalom föl­éledését óhajtó honfiak méltányos kívánalmainak meg­felelni. A felelős szerkesztőséget az első évre T­o­l­d­y Ferencz akadémiai titkár vállalá el. A füzetek ki­adását pedig Emich Gusztáv ki — önhaszonkereséstől távol — vállalatával egyedül azon szent czélnak kiván áldozni, melyet az illetők e központi tudomá­nyos k­ö­z­l­ö­n­­­n­y­e­l elérni óhajtanak. A minden hónap első napján kiadandó füzetek czíme : „Uj magyar museum“; megindulásuk napja f. é. October elseje. His­szük, hogy a közönség pár­tolása és részvéte magában a vállalat szellemében ta­­lálandja föl leghatalmasabb indokait, s forróbb buz­dítást a czél kimutatásánál nem igényel, mely a nem­zeti irodalom ápolására ösztönt ébreszteni, helyes iránybani működését józan kritikával előmozdítani, s tudományos tárgyalásokkal az irodalmat gazdagítani. — Midőn e hármas czél elérésére a szerkesztőség tel­jes akarattal lép föl, oly szándékot tanúsít, melyet az élni óhajtó nemzet lehetlen hogy méltánynyal ne üdvözöljön, s a siker kivívását teljes életerejével gyá­­molítani ne siessen. A vállalkozók irányában egyetlen óhajunk az, hogy midőn föladatuk teljes sikerét czé­­lozva , mintegy szellemi kormányként akar­nak irodalmunk mozgó élete fölött állani, a jó irányú haladást elősegítve, a művészi szép , s az emberi jó meghonosítását eszközölve — mint a szellemi­érettség képviselői, orgánumuktól — kivált az első kezdetben távol tartsák a doctrinaire túlszi­­gort, a meleg meggyőző előadás helyett a fagyos íté­szetét , s különösen a fensőbbségi tripost, melyről a legelőrelátóbb ítélet is mystikus jóslatként, oktatási viszketegként hangzik, melyet önfejű korunk meg­hallgatás helyett rendesen elménezségi nyilainak áldoz föl. Mire úgy hiszszük , saját irodalmi történetünkből is tudnánk igazoló példákat fölmutatni. A kitűzött szent czél sikerét pedig egy tévesztett modorhozi ragaszko­dásnak föláldozni, kisszerű dacz és makacsság len­ne. Válas­szuk tehát a hatásnak biztosabb útját, s ez: mi még tudományos folyóiratunkban eddigelö meg nem

Next