Magyar Hirlap, 1850. szeptember (2. évfolyam, 244-268. szám)

1850-09-19 / 259. szám

Fest, Csütörtök, 259. sz. September 19-én 1850-f------------------------------------------ -----------------------------------------------------------------------------------------———:--------------------------------------------------Megjelenik e lap hétfőt és ünnepet kivéve mindennap. Előfizetési díj: félévre, házhoz küldve 8 frt. Vidékre, postán küldve 9 fr 30 kr. Évnegyed seriélyben házhoz küldve 4 frt; vidékre postán küldve 4 frt 50 kr. ezüstben. — Helyben havi előfizetés is nyittatott 1 frt 30 krjával; a havonkénti előfizetés mindig a hónap 1-től számittztik. — A hirdetések ötször halálozott soráért 4 kr. ezüstben számíttat!k. HÍRLAP. Előfizethetni helyben a kiadónál saját kereskedésében (nagy bidutera 671. sz. a. Takácsyházban) és nyomdájában : (a Idunasoron, kegyesrendiek épületében). Vidéken minden cs. kir. postahivatalnál. Szerkesztői iroda van, régi posta-utczában 25-dik sz. a. első emeletben. HIVATALOS RÉSZ. A politikai napisajtó gyors fölvirágzása Australian 1848-ban szükségessé tette, az előfizetés elfogadása, a hírlapok boritékozása s czimzéséveli foglalkozást, mely azelőtt kizárólag a postahivatalok kötelessége volt, maguk a szerkesztőségekre bízni, és a postahivatalok idevonatkozó szolgálatát, csupán, mint ez Angols Frankhonban történik, a hírlap elküldésére korlátozni. Valamint ez újítás a postahivatal természetes rendeltetéséhez alkalmazott volt, épen úgy a szerkesztőségek és olvasók közönség óhajtásával is találkozott, mert az újságügylet az által épen annyi irodákra oszlott, ahányféle hírlap megjelenik, holott különben a hírlapok kezelése csak kevés postahivataloknál, különösen a bécsinél öszpontosult, mi a napilapok nagy száma mellett a zavart és késedelmet elkerülhetlenné tette. Postai szállításdíjat a hirlapok helybeli eladási árának 15 százlalija állapíttatott meg, s azonkívül még az előfizetési díjaknak a szerkesztőségek hezi díjmentes beküldése is megengedtetett. Mellőzve azt, hogy ezáltal a postahivatal és szerkesztőségek közti folytonos számvitel szükségessége állott be, az utóbbiak által nyújtott fárdíj nyilvános aránytalanságban volt és van a postahivatal által tett szolgálattal, melynek megmutatására elég lesz példaképen megemlíteni, mikép az évenkint 6 pftba kerülő „Presse“, évi 54 parajczásért küldetett szét naponkint a széles birodalom minden részeibe, s ezenfölül a posta még a temérdek egyes előfizetési öszvegeket díjmentesen szállította és kezelte. Ez aránytalanság annál élesebben tűnt föl, mivel 1850. jan. 1-jén a német szövetséges statusokkal a hirlapok jövedékei fölött 1849. nov. 30-kán kötött szerződvény életbe lépett. E szerződvény 7- ik czikke politikai, naponkint megjelenő lapoktól az elküldő és elfogadó postahivatalok közt felerészben megosztandó szállítási díjal a helybeli ár 50 százalékát, 3 ft minimum s 9 ft maximummal évenkint határoz. E szerződvényi határzat következtében már az austriai nagyobb lapok mindenike, melyek helybeli ára 12 pft, például említve, ha Porosz-Oderbergbe küldetik, évenkint 6 ftot, (melyből 3 ft a porosz, 3 ft az austriai postapénztáré) tartozik fizetni, míg az austriai Oderbergbe szállításért évenkint csak 1 ft 48 kt fizettetik az austriai postának. Az egyenszerű törvényhozás érdekében tehát a közszolgálat ez ágának méltányos módoni szabályzását tovább halasztani nem lehet. Az austriai-német 1850 ápril 6-kai postaszerződvény 20. czikke, és az 1850. mart. 26-diki levéldij-szabályzat 5. §-a, miszerint az austriai-német posta-egylet és az austriai birodalom egész területében, keresztboritékbani küldemények 1 lattól egy krajczár előre lefizetése mellett szállíttatnak, e szabályzáshoz a legegyszerűbb és könnyen alkalmazható elvet nyújtja. A hírlapok, mint más keresztboritéku küldemények, kellőleg czimezve adandók postára, s értük az átalánosan megszabott díjak fizetendők. Nem lehet tagadni, hogy ez elv szigorú alkalmazásának némi hátrányos következményei is lennének. Különösen a postaintézetet az által azon veszély fenyegetné, hogy a posták elindulta előtti utolsó perczekben a keresztboritékos küldeményeknek többé nem kezelhető tömegével halmoztatnék el, továbbá azon kötelesség hárulna rá, hogy a hírlapokat, mint más keresztboritéku küldeményeket, minden egyes előfizetőnek kézbesittessen. Mindkét körülmény a tőlük el nem választható hátramaradások által az elküldés és kézbesítésben a közönségre kellemetlen visszahatást eszközölne. Főképen pedig, bármily csekély is az 1 kr szállitmánydij, a hetenkint 6szor megjelenő lapoktól a naponkinti 1 kr díj, — ha 1 latnál többet nyomnak 2 kr, — s ha külön mellékletet is küldenek szét, hihetőleg 3 kr. — igen magasra rúgna, úgy hogy tetemes áremelésre látnák magukat kényszerítve. Hogy egyfelől e fizetés mérsékeltessék, másfelől a postahivatalnak, mind maga, mind az előfizetőkre nézve kívánatos eljárási könnyebbség eszközöltessék, a kereskedelmi ministerium elhatározó, azon szerkesztőségeknek, melyek hírlapjaiknak egy s ugyanazon postahivatal számára szánt s külön czimezett példányait még külön csomagban, egy ezen postahivatalhoz intézett szelvény mellett adják föl, az átalánosan megszabott keresztboritékdíjból tetemes elengedést eszközölni. Tudniillik külön, a szerkesztőségek által a szelvényekre fölragasztandó hirű lap-postajegyek fognak kiadatni , melyeknek száza a szerkesztőségeknek 1 pftert fog adatni. E szerint egy évenkint 300-szor megjelenő lap, mely mint keresztboritékú küldemény évenkint 5 pftot fizetett, a sulyra tekintet nélkül 3 ftot, tehát a német szövetségi statusokkal kikötött szállításpótlék minimumát, s körülbelül annyit fizetend, mint mennyi egy lapnak a német szövetségi statusokba küldéséért az austriai postapénztár részére esik. Hogy az előfizetési pénzek díjtalan szállítása, mint semmi által nem igazolt anomália és a minden statuspolgárt kötelező törvények alóli kivétel megszűnendő, nem szükség fejtegetni. A mondottakon alapulnak a következő, 1851 jan. 1-jével hatályba lépő határozmányok : 1. A belföldi lapok megrendelése, s az azokral előfizetés, mint eddig, a szerkesztőségeknél történik; 2. Az előfizetési pénzek díjmentes szállítása megszűnik ; 3. Az előfizetők nyílt panaszai a szerkesztőségekhez díjmentesek maradnak ; 4. Rendszerint a hírlapok, mint keresztboritéku küldemények, az átalános szabályok szerint kezelendők. 5. Azon szerkesztőségeknek, melyek egy postahivatal számára szánt hirlappéldányaik csomagokba alakítását maguk eszközük, megengedtetik saját hir— lapjegyek használata, melyeknek száza 1 pfton (1 ft 40 kr helyett) engedtetik. 6. Az ily módon szétküldött hirlapok csak határzott kívánatra, minden példánytól ki fárdij előleges lefizetése mellett fognak az előfizetők lakasra elküldetni. HElIVATALOS RÉSZ. Pest, sept. 19. §. A magyarhoni izraelita rabbik küldöttsége f. évi septemb. 2-án egy folyamodványt nyujta át ő felségének, melyben Izrael szent hitének megőrzése s szilárdítása végett, azon kérelem terjesztetik a trón elé, miszerint választás utján egy zsinat alakulhasson Pozsonyban , mely „a vallási viszonyokat“ rendezhesse, a vészthozó bonyodalmakat és szakadásokat békés uton eligazíthassa, s egy 7 tagból álló papi vizsgáló bizottmányt kinevezhessen. E kérelmek teljesítéséért színrehatólag s valóban remek tollal esedeztek a folyamodvány szerzői, s mi jog és politika szempontjából egyaránt pártoljuk óhajtásaik kihallgattatását. Mert dogmáik s vallásos szertartásaik irányában sohsem mutatván gyanút az állam; nincs ok, melynél fogva ezen kisded egyház önelrendezési jogát kétségbe vonjuk, s megtagadjuk tőle azt, mivel mások oly megelőző készséggel megkínáltatok; a politikai czélokat illetőleg pedig nem látjuk, miért kellene bölcseséget keresnünk azon félszeg elnyomatási rendszabályokban, melyeket az 1848-ks év alatt némely zugpolitikusok ajánlgattak. A tapasztalás intő szózata az ellenkező irányt ajánlja, — midőn félreérthetlen tanúságul szolgál azon axiómának, miszerint az elhagyatott és üldözött népek annál buzgóbban ragaszkodnak ősi szokásaikhoz, annál hevesebb fanatismussal állnak ki a sikra szent hitük védelmére s eszmetévesztés miatt annál távolabb esnek a kor civilisatiójától, melynek jelszava alatt a kasztok válaszfalai leroskadoznak. A folyamodók aggodalmaik — ezt jól tudjuk — a reformált zsidó egyházak foglalásait illetik leginkább, mert attól tartanak, nehogy a külformák elhagyásával a benső érték, a vallásos meggyőződések magva is elvettessék, s így a háromezer éves törzs összeroskadjon a divatos reformmerények támadásai közt. De mi a pozsoni zsinattól egészen más eredményeket várnánk. Elsőben is, ott nem volna helye azon annyira ártalmas titkolódzásnak, mely a többi polgárokat e néptöredéktől folyvást elidegeníti — miután azt hiszik, hogy a zsidó separatismusnak vannak tulajdonai, miket nem ok nélkül takargatnak a becsületes keresztények előtt. A nyilvánosság frisségében lassankint eltünedeznének a legsötétebb gyanú szüleményei. Aztán az újabb jelenségek után ítélve tán első lépésnek volna tekinthető a kérelmezett egyházi gyűlés oly czél felé, melytől a valódi ,emancipatiót biztosabban várhatni, mint az ország törvényeitől. A társulatbani közelítést értjük, mely után hasztalan sóvárognak az izraeliták mindaddig, míg nem lényeges, korunk — éghajlatunk — s polgárosodásunkhoz nem illő, sokszor valóban boszantó szertartásaiktól , szokásaiktól el nem válnak. A folyamodók igen helyes nézeteket adnak elő az ifjúság nevelése s tudományos kiművelése iránt. Hanem ezen téren ők még legkevesebb hiányokat éreznek. A nevelés erkölcsi szabályait s a tudomány tanait megrontja az élet, s meg fogja mérgezni mind addig, mig elszigetelt sedát képeznek, mig el nem vetik a kopott sarukat, melyekben az egész világot kényszerittettek bevándorolni, mig tiszta mezben nem közelítenek a civilisatio égő bokrához és bizalmat nem keltenek maguk iránt máshitű polgártársaik kebelében. Ezen eredményeket természetesen csak hosszú évek folytán érhetni el, ámde az első lépésre ne mulasszuk el megadni az alkalmat, mellyel ha visszaélnének , akkor ám okozzák önnön magukat. A folyamodók tántoritatlan hűséget emlegetnek a fejedelem iránt. Nem vitatjuk. A kegyelem jogbiztosban tartandja meg őket az ösvényen. E tárgyra még visszatérendünk. Nem csak a jelen időszakban, de már hajdan, is igen gyakran emelénk szót és tollat Komárom városa érdekében. E város, mely régóta roskadozva sínyli a sors falumszerű mostohaságát, s melynek minden talpalatnyi földe leélt szenvedések és csapások emlékpantjául tekinthető, valóban megérdemli a részvétet, a segélyt, mik akár egyesek rokonérzetéből, akár a kormány intézkedéséből remélhetők és várhatók. E város, mely egykor a kereskedők kánaánkertje volt, most óriási lépésekkel rohan végelszegényülés felé, mit leginkább a forradalom által okozott kárai idéztek és segítenek elő. Egy része a tűznek, más része a bomba rombolásainak, s végre azon része, mi még a tűz- és ostromból fenmaradt, az árvíz pusztító hullámainak estek áldozatul. A város e nyomorainak fedezésére, miket az ostromzár miatt be nem ruházhatott s vidéki forgalomba nem bocsáthatott magyar pénzjegyek elégetése nagy részben növelt, legfelsőbb helyről 150,000 ftnyi kamatlan kölcsön rendeltetett. Ebből a város maga megtartott százezerét, s ötvenezer a közönség közt osztatott ki. Emez öszveg a károsultak égő fájdalmára mindenesetre ír, de nem annyi, hogy a város általa virágzásnak indulhasson. Legyen kifejezve érte a polgári hála, mely tönkre jutott családok szivéből érzékeny hangokban fakad föl; de újuljon meg egyszersmind nyiltan és szabadon kérelemszózata azon szerencsétleneknek, kiket a rettegett jövő sötét alakja még mindig és nem ok nélkül szorongat. Nyitva áll a fejedelem ajtaja minden könyörgőnek, s meg vagyunk győződve, mikép azon kérelem, mely félreismerhetlen jellemével bir méltányosság és igazságnak, megtagadtatni nem fog. Meggyőződésünk e szilárdságában, s minden alkotmányos polgárral vele született önérzet biztató reményében fejezzük ki egy újabb veszteség miatt fájdalmunkat, mely, úgy hisszük, Komárom városa egész közönségéé egyszersmind. Értjük e fájdalmas veszteség alatt azon, bár még nem hivatalos utoni értesülésünket, miszerint Komárom megyének törvényszéke nem csak hogy Komárom városában nem leend, de sőt az, a megye határain kivül, Nyitrába vitetik. E hit ismét lehangold a kedélyeket, megsemmisité a remény azon parányi lobogását is, mely még e város sorsának jobbra fordulása iránt keblünkben fönmaradt. ugy látszik, mintha a sors az enyészet halálharangját húzta volna meg e város fölött, annyira megzsibbadt itt minden akarat, s csaléltak érdek és vágy, mik sokkal inkább kifáradtak a jelen nyomasztó terhe alatt, hogysem azokat a jövő bármi reménnyel is táplálni képes volna. E kifejezéshez valánk szorulni kénytelenek, mert állapotunk rendezetlensége, terheink sokasodása még csak sejtelmét is megvonja tőlünk a lehetőségnek, miszerint sorsunk egyhamar jobbra fordulhatna. És ime, mi e városnak egyetlen óhajtásul még fönmaradt, mihez élénkülésének s pénzforgalmának tán végső reményszálát köté , azon alkalomtól is megfosztatik, miszerint ha kebelében kereskedelmi vagy iparfejlesztő közintézetekkel nem bírhat is, legalább egy megye törvénykezésének lehetne központi székhelye , mi bizonyára Levelezések Komárom, sept. 12. Expressa docent» Nyílt kérelemmel járulunk az igazságügyministeriumhoz, s nyílt felszólítással Komárom városa tanácsához. TARG ZA. Párisi tollrajzok. September 9. C’était la régence alors, Et sans hyperbole, Grace aux plus dröles de corps La France átaít foile. Béranger. „Bombay Eliz ! Quincampoix utcza ! mily rejtelem van e négy szóban, csak igy minden további magyarázat nélkül is, de hát még akkor, ha azokat egy a Voltaire partsori könyvárusi óságok közt providentializer megpillantott Hiador-féle versfüzetnek elpiszkolt táblájáról olvassa le egy nem kis kalandokhoz szokott párisi magyar!“ Ily és hasonló töprengés uralga telkemen, mialatt a tuileriák egyik kapujának gyalog útja felé sieték, az ott falra aggatott Páris térképeinek egyikén titokteljes utczám nevét fölkeresendő. „Rue Quincampoix.............Quincampoix!“ mormogok magamban, ujjamat a terven kereseleg ide s tova gyalogoltatva. „Ötven centimes!“ kiáll a feleletszerü hangon a mellém termelt árus, úgy téve magát, mintha az ár után tudakozódást hallott volna. „Hisz nem ér ez ötöt sem“—viszonzom én, a hosszas keresést unni kezdve — „hiszen egy rakás utcza nincs meg benne.“ „Melyik nincs meg benne ?“ kérde sértett önérzettel emberem. „Hát a Quincampoix sincs meg.“ „S hát ez itt mi ?“ „Hol? én nem látom.“ S most már én tettetve magamat, hogy csakugyan nem látom, a mutatott utcza és környezetének fekvését jól megnéztem, s miután láttam, hogy a sz. Márton utczából van egyik s a Rambuteauból másik bejárása, félegyenesedésn s egy „köszönöm barátoménál tovább állék nagy megütödésére a ficzkónak, ki hallást tettetéssel akara vásárosává tenni, s kitől én nem látást szinteléssel nyerek útbaigazítást. Valami húsz lépésnyire lehetek, midőn olyas „po 1isson“szerű szavakat hajtott felém a szél; szidalmaival azonban mit sem gondolok, hanem jót nevetve magamban fölültetés én, egy a Rambuteau utczán végig haladni szokó s épen előttem elhajló v inni búsba vetém magamat, térképárusommali tréfámról azon diák jutván eszembe, ki, poste restante érkezett levelét kiváltani pénze nem lévén, olvasni tudatlanságot színiele, s zsebeinek keresése alatt a postahivatalnokkal sorait magának elolvastatá s ezután megköszönve a szives fáradságot odább állott, a föltört levelet a bámészkodó tisztviselőnek kezei közt hagyván. Az omnibus pedig — melynek föltalálója magát a vállalatáni eredmény fölötti kétségbeesésből agyonlőtte — tovább tovább döczögött, de nem oly sebesen, hogy mig czélomhoz vinne, a hét eseményeiről olvasóimnak némelyeket el ne mondhatnék, le ne írhatnék, természetes, hogy a kimondhatlan öröm és teir hazatlan lelkesedés, mely az egység egész, fél- és harmadrésznyi hivatalossága lapjai által az elnök utján támasztatik, tehetlenségekbe kezdeni nem szerető rohlamnak tárgya nem lehet. Hanem ha Cherbourg felé nem megyünk is, azért mégis tenger áll előttünk, s e tengerbe képzelődésünk búvár-harangját merítjük le, hogy megláthassuk a vitalyi postát, mely Calais és Dover közt villany ostorát csattogtatja s gyorsabban utazik, mint maga a nyerges uj falusi paraszt, minek oka alkalmasint az lehet, hogy a halak országában csupa . . . vizet mérnek. Mégis nagyszerű a mi korunk, minden nyomorultságai mellett is. Egy hosszú sodron nyelvet teremt, s azt — bevonva egy gutta-percha hártyával — egyik tengerpartról átveti a másikra s aztán elkezd beszéleni s 21 angol mérföldnyiröl tett kérdéseire egy pár percz alatt kap feleletet. — Mily roppant haladás ! De egyszersmind mily szomoritó egy magyarra nézve látni vagyis inkább hallani, hogy a szó, egy hitvány kalmári szám villámgyorsan utazik egy tengeralji alagútban, nem félve hótól és esőtől, nem áradástól és rablóktól; mig az alföldi tősgyökeres nemes ember és 12 megye ex-táblabirája káromkodva menekszik a Tisza töltésein fölakadt kocsijából. Hanem baja történt mégis e telegráfnak is ; elállott szava, mintha megijedt volna óriási kísérletének sükerén. Azt mondják, elszakadt a . . . . beszéd fonala. Tán valami czápa harapott be nyék vébe, vagy pedig polyp - karjaival foná át a vizi reactio, hahogy tán épen útonálló ... csigák nem foszták ki sürgönyeiből! Annyi bizonyos, hogy úgy járt, mint azon iró, ki első remekműve után ... hallgat s hosszu ideig váratja a közönséget második teremtményére , mely néha . . . fiascot csinál, de néha csakugyan megfelel a várakozásnak. Kétség sem lehet róla, hogy a tengeralji telegráfnál e második eset forduland elő, midőn aztán Pulszkinak, ha esti lapunkat kiolvastuk , s gyertyánkat kioltva bal fejünkre fordulunk, elalvás előtt egy jó éjszakát kívánhatunk, mert én meg vagyok győződve, hogy még megérjük azon időt, midőn — mint most a légszeszt, szobájába — ha tetszik íróasztala vagy ágya fölé vezettethet mindenki