Magyar Hirlap, 1850. szeptember (2. évfolyam, 244-268. szám)

1850-09-26 / 265. szám

Pest, Csütörtök, Megjelenik e lap hétfőt és ünnepet ki­véve mindennap. Előfizetési díj: fél­évre, házhoz küldve 8 frt. Vidékre, postán küldve 9 ft 30 kr. É­vnegy­edre helyben házhoz küldve 4 frt ; vidékre postán küldve 4 frt 50 kr. ezüstben. — Helyben havi előfizetés is nyittatott 1 ft 30 krjával; a havonkénti előfizetés mindig a hónap 1-től szám­ittatik. — A hirdetések ötször halálozott soráért 4 kr. ezüstben szám­ittatik. September 26-án 1850-Előfizethetni helyben a kiadónál saját kereskedésében (nagyhidutcz a 671. sz. a. Takácsy h­ázban) és nyomdájában : (a 1 d­u­n­a­s­o­r­o­n, kegyesrendiek épü­letében). Vidéken minden cs. kir. posta­hivatalnál. Szerkesztői iroda van: aldunasor és halpiacz sarkán 53. sz. a. Nemeshegyiház 2. emeletében 2. sz. a. A Magyar Hírlap szerkesztősége van: aldunasor és halpiacz sarkán S6. sz. a. Nemesh­egy­ih­áz 5. emeletében 2. szám alatt. 265. sz HIVATALOS RISZ. 2358. sz. Az igazsá­gügyministeriumtól f. évi sept. 12-én 11,866. sz. a­ kelt leirat szerint következő 20 egyé­nek : Bergai Lajos , Balassovich Gusztáv, Balogh Ist­ván , Beb­es István , Boldizsár Ferencz , Szilvay Jó­zsef, Dell Adami August, Dobrovojevics Antal, Jekel­­falusy Kálmán, Kaunitz Tódor, Kormuth Antal, Mi­­hálffy József, Nyáry Lajos, Badóczy János, Ruff Fe­rencz , Schwarz Antal, Stand Ferencz , Szüts Lajos, Vladár Sámuel és Zubcsek János telekkönyvi oktatók­nak a pesti kerületbe 2 pft napi díj és külön 40 pft havi úti ősziét mellett lévén kinevezve, azok fölszó— lih­atnak, hogy magukat ezen hivataluknak megkez­dése végett, folyó évi October 15-én Schalatz Antal telekkönyvigazgató urnái Pesten jelentsék, és kineve­zési okleveleiket az igazságügyminiszeri irodából ve­gyék át. — Pesten , sept. 17. 1850. Luba Sándor. F. é. sept. 24-kén adatott ki a birod. törvény és kormánylap CXXIV. darabja, mind német egye­düli , mind a k­i­l­e­n­c­z kettős kiadásokban. Tartalma 357. sz. a. a pénzügyministeriumnak f. é. sept. 21-én kelt rendelete , érvényes minden koronaországban , a játékkártyák és naptárakat illetőleg, melyek bélyege­zetlenül szállittatandók oly koronaországokból, hol a bélyeg eddig nem létezett, a többi koronaországokba. NHMHIVATALOS RÉSZ. Pest, sept. «4. Nincs Európában nemzet, nincs ország, melynek keblében a februári forradalommal kez­dődött új korszak eseményei fájóbb emlékeket hagytak volna hátra, mint a magyar nemzetében, mint a magyar hazáéban...........Habár Európának nemzetei jelen napjaink mérséklő iránya kedvére kénytelenek is nyereményeiket néhányszorosan megtizedelni; — habár a szabadság aranyának salakjátóli megtisztításában nemcsak egy-két drá­ga aranyszem maradt ben az olvasztó tégelyben — a jövőnek magvaúl, mint Pandora szelenczé­­jében a remény lángja: mégis meg kell vallani, hogy az aratás nem volt ugyan oly bő áldása, mint minővel a vetés verőfényes napjai kecseg­tettek , de mégis elég arra, hogy egy nemzet szép csendesen s mérsékletesen elélhet vele. .. . Máskép áll a magyar ügye. . . . Nemcsak az őszi, de tavaszi vetéseit is elverte a jég, elemészté a fagy, vagy elhervasztá a forradalom tikkasztó napja s neki most, midőn minden nemzetek ki­sebb nagyobb örömmel nézik aratásaik raktárát, neki most kell újra szántani, kapálni, vetni!.... És a magyar mégis nyugalommal, vallásos resignatióval várja a jövőjéről határozó hatalmas szózatot!... Ez nem buta dacz, nem tompa, ér­­zéktelen kétségbeesés : ez egy életerejét — föl— virágzásrai jogát érző nemzet öntudata. Ámde vannak, kiknek szemet szúr a magyar ezen férfias nyugalma, jobb szeretnék arczain látni a kétségbeesés torz kifejezéseit; — jobb szeretnék szemében látni a dühnek világ-felgyuj­­tásra vágyó lángjait, mint a reménység szende sugarát; — jobb szeretnék szivében tudni a bo­­szúvágy lappangó gondolatjait, mint a kibékülés, a kölcsönös , testvéries egyetértés helyreállítása utáni nemes vágyat......... És mivel az oroszlán még folyvást tűri a gyáva egerek rajtai paczká­­zását, kétségbeesetten rimánykodnak a hatalma­soknak , hogy: nézd uram még most is milyen erős , milyen büszke, — törd meg erejét, tipord porba büszkeségét, mert hátha valaha ismét el­lened fordulna ?! Egy ilyenforma rimánykodást olvasunk az „Unió“ egyik újabb számában , a hol egy az éj­szaki tót-magyar megyéinkből (mi ,S I­o­v­a­k­e­i‘-t nem ismerünk) kelt levél dorgálja a kormányt, hogy a kedvező perczeket nem merte használni: „ha — úgymond — a mult év august és Septem­ber havában, a midőn a lázadás hydrája porba tiporva volt, és a csatamezükön még füstölgött a vér, ha akkor az éjszakmegyei tótoknak megada­tik nemzeti függetlenségük, ha ők akkor örökre elválasztatnak a magyaroktól, ki mert volna moc­­­czanni, ki a kedvetlenség egy hangját bocsátani ajkairól ? A magyarok , akkor még leveretve, ezt az igazság egyik tényének tekintették, és hall­gatva fogadtak volna el egy oly intézményt, mely erejüket megtöri örökre, és elveszi tőlük a fegy­vert , mel­lyel a birodalom ellenében oly fenye­getőzve állanak.“ Ha az ember mélyebben tekint ezen argu­­mentatiónak és törekvésnek egy nemzetet elnye­léssel fenyegető örvényébe, lehetetlen keserűen el nem mosolyodnia ... Feleljünk neki egy egyszerű dilemmával! Az éjszakmegyei tót nép vagy testvéries vonzalommal szít a magyarhoz, vagy olyan, a milyennek lenni állítják az éjszak egyedül üdvö­zítő Koránjának apostolai, t. i. eltelve gyűlölet­tel a magyar s törekvései ellenében.... Az első esetben m­ért választaná el a kormány a testvé­riesen érzőket egymástól ? Mért teremtené az elégületlenség gyúanyagát a népek közt, kik bé­ke , nyugalom után sóvárognak ? Az ilyen elvá­lasztás a birodalomnak nemcsak nem maradandó, de ideiglenes hasznot sem hajtana.... És a kor­mány egy gátló sziklával többet hajtana saját épen nem rózsákkal hintett útjára. Vagy ha gyűlöli a tót a magyart, miért mond­ják, hogy fegyverétől választják el, ha elválaszt­ják a tót testvértől ?... Fegyvere valakinek csak a jó, a hű barát lehet, ellenség soha sem !... Ha a tót gyűlöli a magyart, miért nem hagyják azok, kik a magyar erejét örökre megtörve szeretnék szemlélni, miért nem hagyják a tótot a magyar kebelén, hadd szívja ki az ennek vérét,A jó ba­rátságban ilyesmihez több alkalom van, mint nyilt ellenségeskedésben . . . De az éjszakmegyei tót nép keblében nem is él ilynemű ellenszenv, ö a dicsövedzte Slavának azon egyik fia, melyre a szállás-adásról szóló közmondást még nem lehet, s reméljük nem le­­hetene alkalmazni . . . Csak egy pár szájhős nem hagyhat még föl azon kényelmes csatacsellel, mely némi személyes érdekeket a birodalom üd­vének bő palástja alá rejteget.... Azonban van okunk remélem­, hogy a kormány már kiismerte ezen kopott ugyan, de néha mégis folyton hasz­nálható maneuvrét, melynek kivitelében a jelszó azon drágalátos „óte toi que je m’ y mette!“... Valóban ez könnyebb vége a politikának —nem is kell hozzá sok ész, csak — erőszak. L. Levelezések Paris, September 19. Megmondtam, hogy a két Bourbon ág kibékülése iránti hiteles híreknek egy kraj­­czárnyi hitelt sem kell adni. Ma már minden le­gitimista és bonapartista lap hirdeti, hogy nem is volt bennük egy szó igaz sem, s csak a szűnna­­p­o­z­ó képviselőknek és szerkesztőknek kell tu­­lajdonitani az egész históriát, kik a törvényhozás mezején mutatott baklövési ügyességükben elbi­zakodva, a vadászati s­a­i­s­o­n alatt, mely pár hét óta megkezdetett, egy kacsa­vadászatot tartani is elég jó czélzaknak hiték magukat. D­u­p­i­n­ur tegnap Párisba érkezett, min a félénkek faja rögtön remegni kezdett. A m­e­drei fö­ld­és­z azonban csak­hamar tudtul adá, hogy „visszajövetelének semmi politikai oka nincsen,­ egyébiránt ő a viszonyokat oly állapotban látja lenni, hogy semmi z­e­n­d­ü­l­é­s (sédition) Bo­naparte Lajos törvényes elnöki ha­­talma ellen sikerülni nem fogna bár­mely párt részéről, de épen oly ke­véssé sikerülendne egy zendülés (sé­­dition) az elnök érdekében. E nyilatkozat kétszeresen fontos, először azért, mert D­u­p­i­n­ur mondta, s másodszor, mert a Journal des D­é­b­a­t­s mondja, hogy Dupin­ur mondta. Az electoralis törvény ellen már az elyséei lapok is megkezdők az ostromot. A Pa­trie azt mondja, hogy az soha sem is hozatott komolyan, hanem csak egy harczi fogás, tán egy Frankenbewegung volt a vörösek irányában. Changarnier és az elnök közt nem a legjobb harmónia van. Ez utolsónak Cher­­b­o­ur­g béli visszaérkezése alkalmával a főhadi­­parancsnok nem volt az indóudvarban, hanem csak egy szárnysegéde által képviselteté magát. Más­nap reggel az Elyséebe menvén üdvözletet tenni, azon feleletet nyeré, hogy az elnök még a’szik. Changarnier szó nélkül megfordult és haza ment, hanem egy óra múlva egy szives levélkét kapott, melyben a császár unokája magához kérető. És ismét minden jól van. Meddig ? az más kérdés. Egynéhány lap unalmában elkezdé Thiers urat csépelni. Az Assemblée szerint „ő az oka mindennek — mindennek“ azaz, hogy annak, miszerint a nevezett lap reconciliationalis hirei csupa ámítások voltak. A kis diplomától, a legi­­timistico-orleanisticus párt — az t. i. mely a f­u­­s­i­o eszméjében él — egyedüli akadálynak tartja a kibékülés előtt. Aztán el ne higye magát. A Teleki László grófféle magyar emigratio testületéből többen kilépni készülnek. Holnap tán többet irhatok iránta. Jeket; a kasseli események és a holsteiniak s dánok közt vitt csata a politikusokat; a keres­kedelmi ministerium által kiadott rendelet, az újságok szállításáért fizetett postabér fölebbeme­­lése iránt, az újságírókat; és végre Rachel k. a. tegnapi első vendégjátéka a szép elméket és az asszonyi nemet foglalatoskodtatja. Nem lesz tán helytelen egy kis szemlét tar­tani azon események fölött, melyek jelen pilla­natban a magán körökben is a társalkodás tár­gyává lettek. A hessiai nagyfejdelem és minis­terium viselete, itt is, mint egész Némethonban, átalánosan roszal­alik. A fejedelem Kasselból el­távozott, és jelenleg már Hannoverában lesz, le­hessen, hogy ezt tenni merné, ha kívülről segít­séget nem remélene, és úgy látszik, mintha Han­­novera készülne fegyveresen közbenjárói szere­pet vállalni ? De minek ? A nép Kasselban és az egész országban nyugodt, a kormány még soha sem kényszerittetett erőt használni, és Hassenpflug maga kinyilatkoztatá, hogy csak az országos ren­delet ellen lép ekkép föl. Hanem azon állapot, mely pár nap óta már Hessiában fönáll, hogy­ a kormány parancsainak teljesítése a városi tanács és az országos rendek által megtiltatik, s ellenben a polgári hatalom által adott rendeletek a katonai hatalom által ignoráltatnak, miszerint az ország­nak nincs kormánya, nem tarthat sokáig, szük­séges, hogy az egyik vagy a másik a kormány gyeplőjét kezébe ragadja, és ezen veszélyes ál­lapotnak, mely könnyen a köztársaság kikiáltásával is végződhetik, véget vessen. A következés fogja megmutatni,vajjon Hassen Bflugminister igen ügye­sen szőtt terve a népet alkotmányellenes lépések által egy kis rendbontásra bírni, és aztán bünte­tésül igazságos jogaitól megfosztani, sikerülend­ő. Eddig a nép képviselői nem tettek egyebet,mint tör­vényes után a veszélyzett szabadságokat védték. A Schleswig - holsteini ügy egy új fordula­tot vett: Willisen a dánokat megtámadni kezdte. Ha támadásait sikerrel folytatja és a dánokat az elfoglalt országrészekből visszanyomja, félni le­het, hogy azon hatalmak, melyek a londoni jegy­zőkönyvet aláírták, és Poroszország, mely már egyszer Palmerston által fegyveres közbenjárásra fölszólittatott, kényszerítve leendenek Schleswig- Holstein ellen föllépni. Ebből nagy bonyodalmak eredhetnek. Poroszország valóban roszul kép­viselte a német birodalom jogait és integritását, és szükséges lenne, hogy Austria, mint Németor­szág első rangú álladalma, minden befolyását ar­ra fordítaná, becsületes béke által ezen ország­nak, mely három év óta már annyit szenvedett, nyugalmat szerezni. A helybeni lapok erősen kikelnek a már em­lített rendelet ellen, mely szerint jövő év kezde­tétől fogva az újságok nem oly olcsó áron fog­nak a postán szállíttatni. Ámbár a lap ára ezáltal növekedend, az olvasók száma alig fog apadni, mert az 1848-ki márczius óta mindenkinek szük­ségévé vált az újságolvasás. A Magyarország politikai felosztását tárgya­­zó rendelettel itt nincsenek megelégedve az em­berek. Átalánosan már a tartományi alkotmány váratott, és hogy ennek megjelenése továbbra Bécs, sept. 19. E. Most a fővárosban mindenkinek van miről beszélnie. A lombard-velenczei kölcsön az üzé­ T­Á­R­C­Z­A. Az őrült nő sziklája-Beszélj­. Irta Bérczy Károly. III. Egy estély és egy reggel a fővá­rosban. (Folytatás.) — Kinek én életét mentem meg, folytatá amaz, mert mondád, hogy szerelmünk reményei­nek nem lehet szentebb, biztosítóbb áldása mint ez élet megmentése. — Mária, te ezen embert szereted!? tévé hozzá remegő mély hangon. Nincs élesebb sólyomszem, mint a féltékeny szeretőé, egy rövid pillantással belát ez a szív legtitkos e­redőibe. György e szavaiba még ve­gyült némi kétkedés, s éveket adott volna életé­ből egy tagadó betűért. De Mária a szőnyeg hímzett virágaira meredt és — hallgatott. — Leány, te ezen embert szereted! ismétlé az egy század kínjait magában foglaló pillanat után György. S ez ismételt szavak már nem a gya­nú kétkedésével, de a szemrehányás mennydörgő szózatával voltak elmondva. — Igen, én szeretem őt, mondá a hölgy, s lelki határozottsága, mely öt egy időre elhagyni látszék, mindinkább visszatért; én az emésztő szenvedély azon őrültségével szeretem őt, mely a mennyei üdvet szemének egy pillantásáért, ke­zének egyetlen szorításáért oda vetni kész. Tu­dom , hogy Kázmért szeretnem merő eszeveszett­­ség, sejtésem mondja , hogy szenvedélyem bol­dogtalanság örvénye felé ragad, érzem, hogy ez által a legnemesebb , legföláldozóbb szív ellen halálosan vétkezem, és mégis György, mégis csak őrültségem perczeiben érzem magam bol­dognak, megbűvölten rohanok vesztembe , s irányodban nem tehetek egyebet, mint térdre hullva kérni tőled halált vagy bocsánatot! E végszavakat már térdemn mondá, s meg­ragadva mindkét kezével az ifjú jéghideg kezét, azt hosszasan égő homlokára szok­tá. György mellére csüggesztett fővel állt előtte, szép vo­násait a keserűség eltorzítá, büszke termete meg­­roskadt a bu súlya alatt, arczáról eltűnt az ifjú­kor virága, mint a lomb a fáról, melyet villám repeszte meg. A két alak e helyzetben rembrandti ecsetre volt méltó. — Parancsold szivednek, folytatá a hölgy, hogy e pereztől kezdve s örökre feledjen el egy méltatlant szerelmére, s a sikerről ítélj, paran­­csolhatok-e én az enyémnek? Sebesen mint a nyílvessző fúródott ebbe a gyilkos indulat, addig élek, mig benn van a nyil, ha kivonom, vérem utána foly. Ajkaim sóvár szomjuak a boldogság kelyhe után, s én kiüríteni vágyom azt, habár boldogság helyett mérget rejt is. György elvoná a forró homlokról kezét. Könyektöl volt az nedves, talán az első kön­­­nyektöl, mik Mária szemeiből gyermeksége óta folyának. S e nő szégyenlé hogy sírni kénytelen, mert kezeibe rejté arczulatát. — Légy tehát boldog Mari, ha birsz, s én ne álljak utadban; viszonzá a megadás siri hang­ján a tört kedély; légy boldog, mint én nem le­szek az.-------Légy boldog, ismétlé még egy­szer , úgy talán legalább nyugodtan halok meg. S ezzel a szőnyegajtón át sebesen és észrevét­len távozott. Midőn a leány lelki ámultságából eszmélve föltekintett, fehér báli öltözékü hölgyet látott ma­ga előtt térdelni, kinek keble indulatosan hul­lámzott a csipke szegélyzet alól, fekete hajzatá­ban fehér camélia ragyogott, s két arczán le­folyó köny hagyott barázdát. Felijedt saját alak­jától , mely az árelleni magas tükörben rajzolá magát. György a táncztermet elkerülve lesietett a lépcsőzeten , az inasnép félig elfojtott gunykra­­czajától kisérve. De ő nem hallá ezt. A zárt kapu előtt egyetlen batárd állongott, bakján prémes bundájú kocsis gunyasztott. — Ki embere vagy ? szók­tá meg György. — Uram Szent-Jóbi Kázmér; felelé ez rö­viden s végig mérve a kérdőt. — Nem vihetnél el jó ember a vadászkürtig és vissza ? — Nem ám, volt a dünyögő válasz, itt kell várnom uramra éjfél óta, mert ő akkor jő és megy mikor eszébe jut. Aztán nem kimér ö se lovat se embert. — Biztositlak, hogy urad nem távozik a rö­vid óranegyed alatt, mig távol leszünk. Légy okos , és tanulj érdemelni valamit. A kocsis szeretett érdemelni mellékes uta­kon , f éltéve a kapott és megbámult aranyat, lo­vai közé vágott. A vadászkürt előtt megállva, György kiszállt, fölrohant a fogadó második emeletébe, s néhány percz múlva, hosszas szek­rén­nyel kezében ismét az alacsony broughamban termelt, mely az előbb tett után a Leopoldváros­­ba visszadörm­ögött. — Nesze egy második arany, szólt az ifjú, midőn a világított ablaksor alá értek; de én, míg urad leje, a határdban maradok. — Nem bánom; egyezett az ajánlatba a ko­csis ; annélkül is enyém a kocsi és ló, Szent- Jóbi úr csak úgy béreli; a világnak azonban ezt nem szabad tudni, pedig már három havi bérrel adós.­­ Ezzel ismét a bakra ült s álmosan tovább bólintott.

Next