Magyar Hirlap, 1927. június (37. évfolyam, 123-145. szám)

1927-06-19 / 137. szám

Vasárnap. ARATÁS Néhány nap múlva kezdődik országszerte az aratás. Az aratás nemcsak a termés be­takarítását jelenti, hanem ünnepe az ember­nek és a munkának. A görögök Demeter tiszteletére, aki a gabonának védőasszonya volt, Eleusis mellett egy földet felszántottak annak emlékére, hogy a hagyomány szerint ott vetették el az első gabonát. Siciliában az ünnepségek egész sorát rendezték Demeter tiszteletére, mert azt tartották, hogy Sicilia nagy termékenységét Demeternek köszön­heti. Demeter szent gyümölcse a búzakalász, a mák és a gyümölcsfa volt. A római kor­ból több szép pompejibeli falkép maradt ránk, így egy trónon ülő Demeter fején ka­lászból font koszorú, kezében égő fáklya, lábainál kalásszal telt, díszesen font kosár, azonkívül egy álló Demeter, feje körül gló­riával, kezében gyümölcsös kosárral. A rómaiak átvették a búzának és bornak görög istenségeit, csak a latinos Ceres nevet adták neki. A Porsenna ellen vívott hábo­rúk után ugyanis olyan éhínség támadt, hogy a rómaiak az istenséghez folyamodtak segítségért. Aratás előtt aratás után áldo­zatot mutatott be neki a gazdálkodó. Nálunk is érdekes arató­ünnepek voltak. Az ünnep az aratás végeztével kezdődött. Először fel­osztották a termést. Mi a gazdáé és mi a munkásoké. A munkások egy része ugyanis nem pénzért dolgozott, hanem gabona­részért. Az utolsó nap az ünnep. A gazda kijön, az aratólányok és asszonyok eléje mennek és szalmafonadékkal felcifrázzák. Ha nem engedi, akkor ezt egy hordó bor­ral váltja meg. A fonadékot mezei virágokkal és szala­gokkal díszítik, ezt bor végére helyezik, erős legények kezébe adják, ki fölemeli, maga körül gyűjti az aratókat. Kimondja, hogy az aratásnak vége és búcsúlakomára a gazdá­hoz jöjjenek. Erre megindul a nagy sereg tarkázva párosan, ének és néha zeneszóval a mezőföldről bemennek a faluba, ott a gaz­dának átnyújtják a kalászkoszorút és min­den jót kívánnak. Erre kezdődik a vacsora, tánc, amely sokszor reggelig is eltart. Külö­nösen víg az élet, ha jó az aratás. Szászrégenben aratás végeztével a mun­kások egy legényt kalászkoszorúval ékesítve küldenek a gazda udvarába, akit útközben pajzán gyermekek jó csupor vízzel igyek­szenek leönteni. Viskiben az egyik arató­lányt búzából kötött koszorúval ékesítik fel. Hosszú pálcára piros kendőt kötnek s úgy vonulnak a falun keresztül a gazda laká­sára, ahol szabad ég alatt várja őket az ízle­tes eledel. A gazda bort tölt az embereknek, akik a gazdára köszöntve, isznak. A Zsitva mellékén aratás végeztével összeszedik a határ vadvirágait, a gabonaszárakból koszo­rút kötnek, ezt egy férfi fejére teszik s kör­menetben mennek a falun keresztül. A Cserhátban érdekes szokás volt június hóban az eprészet... Június elején egy ci­gány karaván kimegy az erdőbe, hogy meg­nézze, érik-e már az eper. Hoznak maguk­kal mutatót, minden házba visznek egy-egy szemet s mindenütt jó borravalót kapnak érte. Azután összegyűl a helység népe és ennivalóval ellátva, megindulnak az erdőbe. Ott kiosztják a kosarakat és eloszlanak az eperszedésre. Aki legkevesebbet hozza, azt a vacsoránál utolsó helyre ültetik és folyto­nos tréfa között telik el a nap. A föld mívelését tartották a görögök a legtermés­zetesebb és legszebb foglalkozás­nak. Különösen Thessalia, Boitia és Pelo­ponnesus termékeny vidékein indult virág­zásnak. Spárta hatalma és ereje a föld mí­­velésében gyökeredzett. A római nép a leg­régibb időben földet mívelő nép volt. Még az egyes nevek is hüvelyes veteményektől származnak. Fabius — fába, babot jelent —, Lentulus — lens, lencsét —, Cicero — cicer, borsót. A földmívelésnek volt köszönhető, hogy a római nép gondolkodásmódja sokáig olyan tiszta maradt. A vetés, valamint az aratás a görögöknél és rómaiaknál másként történt, mint nálunk. A rómaiak szeptember 23-tól december 21-ig szoktak vetni. Ami­kor a vetés szépen és egyenletesen meg­sár­gult, az aratók levágták a kalász fejét, de a szalma a szántóföldön állva maradt. A ka­lászokat kosarakban gyűjtötték össze, a sérűre vitték, ahol vagy az igásállatok ta­posták ki a szemeket, vagy külön cséplő­eszközzel verték ki s innen magtárakba vagy földalatti vermekbe tették el, amint sokfelé ma is. Megőrlés előtt a kalászokat jól kiszárították. A mi főfoglalkozásunk szintén a mező­­gazdaság. Most dől el, mennyi élelmünk lesz az évre. Most már más eszközökkel mívelik a földet, mint régen. A gép a ter­mőföldet is hatalmába vette, lassan eltűn­nek a régi szokások is, de azért némelykor álljunk meg és idézzünk fel valamit abból, ami volt. Sok érdekes dolog elevenedik meg előt­tünk, ha a régi dolgokat magunk elé idéz­ek. hírlap 1927 június 18. 21 IFJÚSÁG Hogyan repülték át Blériot és elődei a La Manche-csatornát? Most, hogy Lindbergh kapitány és Cham­berlin, előbbi 33 órai légi utazás után, utób­bi 43 órai repülés után Európába repült, nem árt visszanézni arra az időre, amikor a La Manche-csatorna átrepülése ejtette ámu­latba a világot. 1909 július 25-én történt ez. Nem nagy idő telt el azóta. Budapest még emelkszik a francia Blériot repülésére, hi­szen itt is bemutatta 1909 őszén. Vájjon mi következik az eljövendő években, ha az el­telt alig húsz esztendő ilyen eredményeket hozott. A régi repülők nem álmodozhattak a nagy tenger átrepüléséről. A repüléssel foglalkozó szakembereknek az volt a ked­ves gondolatuk, hogy megtegyék a levegő­ben a Calais és Dover közti utat. Voltak, akik Angliából akarták elérni a szárazföl­det, többen megfordítva. A legelső sikerült kísérlet 1784 február 22-én volt, amikor is egy szabad s mindössze másfél méter átmérőjű és hidrogénnel telített ballon, a Kent grófságban levő Sandwichből kiindulva, néhány óra múlva a francia­belga határon, Liégetől 16 kilométernyire le­­szállott. Ez a szerencsés esemény sarkalta az akkoriban Angliában tartózkodó Blanchard híres francia léghajóst, hogy Angliából lég­hajón jusson vissza hazájába. 1785 január 7-én kísérelte meg az átkelést, egy amerikai orvos társaságában. Az átrepülés sikerült. Calais város díszpolgárnak választotta a re­pülés hősét, akit XVI. Lajos évi 1200 livre kegydíjjal tüntetett ki s akit irigyei Don Quijotenak csúfoltak. A következő kísérlet 1836-ban történt. Hőse az angol Green, aki harmadmagával Detroitból, Franciaországon és Belgiumon át Poroszországba jutott. Újabb kísérletet csak 40 év múlva, 1875-ben látunk, amikor Webb kapitány átúszta a tengerpartot. A ballonnal való kísérletek száma a XX. század elején rohamosan sza­porodott. 1900-tól 1909-ig huszonnégyen ju­tottak át a csatornán. A szárazföldről Ang­liába körülbelül szintén ennyien repültek, de itt az első kísérlet csak 1883-ban történt, majdnem száz évvel később, mint onnan. Angliából a kontinensre repültek közt volt: 13 angol, 8 francia, 1 amerikai, 1 olasz. Ami a megtett távolságot illeti, a legkisebb egy Buttler nevű repülőé, aki a London és Délivrande közti 272 km, utat 7 óra 10 perc alatt tette meg. A legnagyobb távolság Lon­don és a Wener-tó közötti 1175 km. utat 19 óra alatt tették meg. A szárazföldről Angliába tett légi utak száma — Blériot-ét nem számítva — 18. Ezek közül 10 francia. A kiindulás helye nyolc esetben Párizs, három esetben Boulogne, a többi esetben más és más. Ezek a repülések valósággal a léghajók szent útjává avatták a La Manche-csatornát. Ezek az előzmények késztették a Daily Mail című angol újságot, hogy 25.000 frankos p­ályadíjat tűzzön ki a La Manche-csatornának aeroplánnal való átrepülésére. A repülés bármelyik partról történhetik. A feltételek közt volt, hogy a repülésnek olyan készülékkel kell történni, melyet a levegőnél nem könnyebb gáz tart fenn. A pályázó csak gyakorlott repülő lehet. A ké­szülék egyik részének se szabad átszállás közben a tengert érinteni. A pályázatnak ketten igyekeztek megfelelni: Ixitham klu­bért és Blériot. Az előbbi Párizsban szüle­tett, 27 éves volt, teljesen a sportnak élt, sokat utazott, vadászott, majd a repüléssel kezdett foglalkozni. Megpróbálta a La Man­che-csatornán való átrepülést, de zátonyra futott. Ez még jobban ösztönözte Blériot-t, hogy kísérletét megtegye. Blériot 37 éves volt akkor. Már ismerték a nevét, mert egy találmánya volt, már az automobilok inten­zív megvilágítására. 1900 óta azonban a re­pülés problémájával foglalkozott. Világhírű repülése előtt többször felszállt. 1909 január 18-án 100 méteres repülést tett. Ezt meg­ismételte május 31-én, június 1-én, 2-án, majd még vagy tízszer szállt fel. Július 13-án megtette az Étampes és a Chevilly közti 42 km-es utat. A francia akadémia 1909 júniusában díj­jal is kitüntette. Blériot aeroplánjának mé­retei a következők voltak: hossza 8 méter, szárnyszélessége 7,20 m, vivőfelülete 12 négyszögméter, rohamszöge 76. Motorja há­rom hengerű és huszonöt lóerejű. A szár­nyak pergamentpapirossal voltak beborítva és kerekeken emelkedtek. Az aeroplán cö­löpjével s háromórai útra elegendő anyag­készletével sem nyomott 300 kilogramot. Az előkészületek már éjjel megkezdődtek. Blériot felesége és néhány sportférfiú az „Escopette“ nevű torpedóra szálltak, amely arra volt kirendelve, hogy a repülőt a csa­tornán átkísérje. Hajnali négy órakor húz­zák ki az aeroplánt a fészerből. A készülék­ről leveszik a vászonhuzatot. Megvizsgálják a motort, az pompásan berreg. Blériot egyik munkatársa megmagyarázza, hogy a gépen két akkumulátor van. Mindegyik kilenc órás tartalomra van előkészítve. Ha az egyik fel­mondja a szolgálatot, a másikat lehet hasz­nálni. A készülékre kavicsokkal egy vörös posztó van erősítve, mely a rúd körül ke­ring s a repülő ki fog gombolyítani, hogy, azzal jelezze hollétét, ha szerencsétlenül jár­va, a tengerbe esnek. Ezenkívül Blériot egy mentőövet is tött a ruhája alá. A fejére sip­kát tett, melynek szélei a füleit is eltakarták. Beül a vederbe. Még egy repülőpróba kö­vetkezik. A próba sikerül. Most megtölti re­­zervoárját, 17 liter széngázt tétet bele. Négy óra 41 perckor fölkel a nap. Blériot föl­repül. Az út élményeit jövő számunkban mond­juk el. Mondák a virágokról Ragyogó napsütés árad a gabonaföldeken. A földművelő szorgalmasan dolgozik, hogy learassa egész évi munkájának gyümölcsét. A sűrű gabonavetések sorát mosolygó, tarka, színes virágok szakítják meg. A szántóvető útjában meg-megáll, hogy elgyönyörködjék bennük, de legtöbbször éles kaszájának lesz áldozata a legtöbb mezei virág. Mint tarka hímes mező, virággal díszes szőnyeg, úgy tűnik fel nekünk a mező nyá­ron. A dongók, darazsak itt keresik meg min­dennapi táplálékukat, a színes pillangók szá­zával röpködnek körülöttük, s az ember szeme percről percre újabb színes gyönyö­rűséget talál. A leggyakoribb a búzaföldeken a búzavi­rág. Ragyogó kéksége már a 16. századtól kezdve arra bírta a kertészeket, hogy mint díszvirágot, megnemesítsék és a kertekben alkalmazzák. Pedig talán nem is érdemli meg ezt a nagy becsben tartást, mert már elődeink úgy tekin­tették, mint az ingadozás jelképét. Ennek a szemrehányásnak meg is van a maga jogo­sultsága, mert a színe nagy változásokat szenved. Alig néhány napsugár kell ahhoz, hogy a búzavirág színe fehér vagy halvány­kékké váljon. Megesik, hogy rózsaszínű búzavirágot is találnak, s egyes vidékeken ezt a virágot penészvirágnak hívják, mert azt tartják, hogy ha a házban búzavirág van, akkor a szekrényben tartott kenyér elkezd pené­szedni. Még azzal is összefüggésbe hozzák, hogy ha a búzavirágmagot megeszik, az vak­bélgyulladást okozhat. Tehát nemcsak gyö­nyörködtet, hanem káros is lehet. Már a búzavirággal ellentétes színénél fogva is szemünkbe ötlik a mezőnek másik szép dísze, a pipacs. Csattanó rózsának is szokták hívni. Már legrégibb időktől fogva a gyermekek használták, fel játékszerül s ma is úgy játszanak vele, hogy sima, selyem­puha szirmait a mutató- és hüvelykujj közé helyezik, és a másik kézzel ráütnek. A 16. században élt egy botanikus, aki ezért elne­vezte csattanós rózsának. Piros színe más je­lentőséget is adott. A régiek ruhákat fontak szirmaiból, s színdarabjaikban pipacsruhába öltöztették az ördögöt. Nagyon hasonló hozzá a nyári­ gdonis, mély cinóbervörös s leginkább a búza kö­zött virágzik. A monda szerint ez a virág egy vércseppből keletkezett. Afroditének, a szépség istennőjének a kedvencét, Adonist egy keselyű megsebesítette, s ebből vércsepp fa­kadt. Lehullott a Földre s ebből keletkezett a vörösszínű virág. A legszebb mezei virágok egyike a szarka­­láb. A régieknél a gyász virága volt, mert ab­ból a talajból fakadt, amelyben Ajax, a Hek­­torral párviadalt vivő hős meghalt. A közép­kor orvosai a szarkalábnak csodatevő gyó­gyító erőt tulajdonítottak. Azt hitték, hogy különösképpen a szem erősítésére szolgál s nagyon sok középkori tudós egész csomó szarkalábat helyezett íróasztala fölé, mert azt hitte, hogy ennek a növénynek egyedüli látása is erősíti a szemet. Jánosnapkor az is szokás volt, hogy szarkalábat dobtak a tűzre, abban a hitben, hogy ha elégetik, az ember­nek minden szerencsétlensége elég a fűvel együtt. A virágok nyelvén ezt a növényt a ta­laj maradandósága jelképének tekintik. A szegfűhöz hasonló konkoly virágot sem szabad elfelejtenünk, mert a legelterjedtebb mezei virágok közé számít. Ennek a bíbor­vörös virágnak magvaival a régi időkben csodatevő kúrákat végeztek. Ma már vége en­nek a legendának, mindenki tudja, hogy kö­ményhez hasonló magjai mérget tartalmaz­nak, amely a lisztnek kékes színt ad és ká­ros hatásokat okozhat. Németország egyes vidékein a fiatal leányoknak konkolyból font koszorút adnak. Réti virágok A kövér darazsak nemcsak a szántó­földeket keresik fel örömmel hanem a réten is találkozunk velük, mint virágról­­virágra szállva gyűjtik az édes mézet a táp­lálék számára. Először a mezei zsálya tűnik szemünkbe. A régi emberek előtt nem állott olyan becsben, mint pl. a kerti zsálya, de azért mégis felhasználták, mert a sörbe tet­ték, s azt hitték, hogy annak ezzel jó ízt köl­csönöznek. A zsályát és a békát közeli ösz­­szefüggésbe hozzák, mert azt tartották, hogy a varangyok legszívesebben a zsálya mellett tartózkodnak. Még természettudósok is azon a véleményen voltak, hogy beteg va­rangyait csak úgy lehet meggyógyítani, ha zsályaleveleket esznek. Igazi mezei virág, amely a legnagyobb köz­kedveltségnek örvendett, az ú. n. arkangyal­­fa, amely az északi vidékekről származik s leginkább magas hegyű mezőkön található. A régi hősi énekesek ezzel a virággal díszí­tették magukat, mert azt tartották, hogy az abból kiáradó illat megihleti őket. A 14. szá­zadtól kezdve minden kolostor kertjében ül­tették. Svédországból származott el hozzánk is s csodatevő erőt tulajdonítottak neki. A mezőknek ezenkívül gyakori vendége még a vad murok. Az angol nők olyan szép­nek tartották, hogy strucctollak helyett ezt alkalmazták haj- vagy kalapdísznek. Az u. n. asszonyköpönyegnek szintén tit­kos erőt tulajdonítanak. Különösen reggel, ha nagyon harmatosak a növények, óriási harmatcseppek vannak rajta, s az aranycsi­­nálók azt hitték, ezekben a harmatcseppek­­ben rejlik az arany, amelyet oly régen ke­resnek. Azt is gondolták, hogy a fénylő har­­matcsepp olyan anyag, amely által fémből aranyat lehet csinálni, s ezért egy botanikus el is nevezte aranycsináló fűnek. Mezőkön, sokszor erdők közelében kedves kis virágocskát találunk, melynek halvány­vörös csillagocskákhoz hasonló virágai nem árulják el a keserű nedvet, melyet tartalmaz s ez az ezerjófű. Már az ókorban is gyógyító erőt tulajdonítottak neki. A keserű nedv, melyet tartalmaz, az okozta, hogy epefűnek is vagy földepének nevezték. A régi görögök mesélik, hogy Chiron centaur, aki értett a gyógyításhoz, az embereknek az ezerjófüvet, mint gyógyeszközt ajánlotta. A latin neve, melyet a botanikusok adtak, le­fordítva, így hangzik : száz arany, s ebből származott a későbbi neve : ezerjófű. Német­ország egyes részein köszvény ellen használ­ják s tréfásan ezt a mondást tulajdonítják­ neki: Állj fel és menj, ami annyit akar je­lenteni, hogy köszvényben szenvedők a nö­vény használata következtében azonnal meg­gyógyulnak. Rückert híres német költő ver­seiben sokat dicséri ezt a kis igénytelen virá­got. Megemlítjük még a kakastaréjt, amely szintén nem szívesen látott vendége a szántó­­vető embernek, ha virágcsokorban mégoly szépen is fest. Azért nem szeretik, mert olyan méreganyagot tartalmaz, mely a mezőn legelő állatokra káros. Ugyanilyen káros ha­tású és nem kedvelt a szarkaláb, amelyet a régiek szardiniai fűnek neveztek, mert állí­tólag onnan származik sokak szerint szel­lemi zavarokat, görcsöket, sőt néha halált is okozhat. Homeros azt említi, hogy azok,, akik szarkalábbal mérgezték meg magukat, mosolyogni látszanak. Kaland két angol gyalogszerrel tett utazást Francia­­országban. Elérkeztek egy szállodába, ahol az éjszakát akarták tölteni s kértek egy szobát, ahol meg­­halhatnak. Mivel nem tudtak franciául s csak a szótár segítségével beszéltek, sok félreértés ke­letkezett. Az egyik­ angol azt mondta a pincér­nek, vigyázzon, hogy a tűz ki ne aludjon a szobában, míg vissza nem jönnek. De a tűz neve helyett olyan hasonló francia szót mon­dott, amelyet a pincér rosszul értett s amely a bolondot jelentette. A mondatnak így kellett volna hangzani: Ne engedje ki a tüzet a szo­bából, de a pincér így értette: Ne engedje a bolondot ki a szobából. A másik angol el is ment s a szolga nagyon megijedt s azt gon­dolta magában, hogy jó lesz a szobát bezárni, mert ha ez a bolond kiszabadul, dühében min­dent össze fog törni, így is tett. Becsukta az ajtót s az angol közben a szobában észrevette, hogy a tűz kezd kialudni. Elkezdett kiabálni, lármázni s hívni akart valakit, aki a tüzet fel­élessze. Az inas azt hitte, hogy a bolond csak­ugyan dühöngeni kezdett s még jobban örült sikerült tettének. Azt mondta magában: „Csak kopogj és lármázz, kedves barátom, te ugyan nem fogsz kárt tenni senkiben.“ Mikor hazajött a másik angol, annak is el­mesélte, hogy társát bezárta, mert attól félt, hogy a bolond kárt tesz valakiben. Csak hosz­­szas magyarázatok után értették meg egymást s tudódott ki, hogy az angolnak semmi baja, csak a tüzet akarta élesztetni.

Next