Magyar Hirlap, 1927. június (37. évfolyam, 123-145. szám)
1927-06-19 / 137. szám
Vasárnap. ARATÁS Néhány nap múlva kezdődik országszerte az aratás. Az aratás nemcsak a termés betakarítását jelenti, hanem ünnepe az embernek és a munkának. A görögök Demeter tiszteletére, aki a gabonának védőasszonya volt, Eleusis mellett egy földet felszántottak annak emlékére, hogy a hagyomány szerint ott vetették el az első gabonát. Siciliában az ünnepségek egész sorát rendezték Demeter tiszteletére, mert azt tartották, hogy Sicilia nagy termékenységét Demeternek köszönheti. Demeter szent gyümölcse a búzakalász, a mák és a gyümölcsfa volt. A római korból több szép pompejibeli falkép maradt ránk, így egy trónon ülő Demeter fején kalászból font koszorú, kezében égő fáklya, lábainál kalásszal telt, díszesen font kosár, azonkívül egy álló Demeter, feje körül glóriával, kezében gyümölcsös kosárral. A rómaiak átvették a búzának és bornak görög istenségeit, csak a latinos Ceres nevet adták neki. A Porsenna ellen vívott háborúk után ugyanis olyan éhínség támadt, hogy a rómaiak az istenséghez folyamodtak segítségért. Aratás előtt aratás után áldozatot mutatott be neki a gazdálkodó. Nálunk is érdekes aratóünnepek voltak. Az ünnep az aratás végeztével kezdődött. Először felosztották a termést. Mi a gazdáé és mi a munkásoké. A munkások egy része ugyanis nem pénzért dolgozott, hanem gabonarészért. Az utolsó nap az ünnep. A gazda kijön, az aratólányok és asszonyok eléje mennek és szalmafonadékkal felcifrázzák. Ha nem engedi, akkor ezt egy hordó borral váltja meg. A fonadékot mezei virágokkal és szalagokkal díszítik, ezt bor végére helyezik, erős legények kezébe adják, ki fölemeli, maga körül gyűjti az aratókat. Kimondja, hogy az aratásnak vége és búcsúlakomára a gazdához jöjjenek. Erre megindul a nagy sereg tarkázva párosan, ének és néha zeneszóval a mezőföldről bemennek a faluba, ott a gazdának átnyújtják a kalászkoszorút és minden jót kívánnak. Erre kezdődik a vacsora, tánc, amely sokszor reggelig is eltart. Különösen víg az élet, ha jó az aratás. Szászrégenben aratás végeztével a munkások egy legényt kalászkoszorúval ékesítve küldenek a gazda udvarába, akit útközben pajzán gyermekek jó csupor vízzel igyekszenek leönteni. Viskiben az egyik aratólányt búzából kötött koszorúval ékesítik fel. Hosszú pálcára piros kendőt kötnek s úgy vonulnak a falun keresztül a gazda lakására, ahol szabad ég alatt várja őket az ízletes eledel. A gazda bort tölt az embereknek, akik a gazdára köszöntve, isznak. A Zsitva mellékén aratás végeztével összeszedik a határ vadvirágait, a gabonaszárakból koszorút kötnek, ezt egy férfi fejére teszik s körmenetben mennek a falun keresztül. A Cserhátban érdekes szokás volt június hóban az eprészet... Június elején egy cigány karaván kimegy az erdőbe, hogy megnézze, érik-e már az eper. Hoznak magukkal mutatót, minden házba visznek egy-egy szemet s mindenütt jó borravalót kapnak érte. Azután összegyűl a helység népe és ennivalóval ellátva, megindulnak az erdőbe. Ott kiosztják a kosarakat és eloszlanak az eperszedésre. Aki legkevesebbet hozza, azt a vacsoránál utolsó helyre ültetik és folytonos tréfa között telik el a nap. A föld mívelését tartották a görögök a legtermészetesebb és legszebb foglalkozásnak. Különösen Thessalia, Boitia és Peloponnesus termékeny vidékein indult virágzásnak. Spárta hatalma és ereje a föld mívelésében gyökeredzett. A római nép a legrégibb időben földet mívelő nép volt. Még az egyes nevek is hüvelyes veteményektől származnak. Fabius — fába, babot jelent —, Lentulus — lens, lencsét —, Cicero — cicer, borsót. A földmívelésnek volt köszönhető, hogy a római nép gondolkodásmódja sokáig olyan tiszta maradt. A vetés, valamint az aratás a görögöknél és rómaiaknál másként történt, mint nálunk. A rómaiak szeptember 23-tól december 21-ig szoktak vetni. Amikor a vetés szépen és egyenletesen megsárgult, az aratók levágták a kalász fejét, de a szalma a szántóföldön állva maradt. A kalászokat kosarakban gyűjtötték össze, a sérűre vitték, ahol vagy az igásállatok taposták ki a szemeket, vagy külön cséplőeszközzel verték ki s innen magtárakba vagy földalatti vermekbe tették el, amint sokfelé ma is. Megőrlés előtt a kalászokat jól kiszárították. A mi főfoglalkozásunk szintén a mezőgazdaság. Most dől el, mennyi élelmünk lesz az évre. Most már más eszközökkel mívelik a földet, mint régen. A gép a termőföldet is hatalmába vette, lassan eltűnnek a régi szokások is, de azért némelykor álljunk meg és idézzünk fel valamit abból, ami volt. Sok érdekes dolog elevenedik meg előttünk, ha a régi dolgokat magunk elé idézek. hírlap 1927 június 18. 21 IFJÚSÁG Hogyan repülték át Blériot és elődei a La Manche-csatornát? Most, hogy Lindbergh kapitány és Chamberlin, előbbi 33 órai légi utazás után, utóbbi 43 órai repülés után Európába repült, nem árt visszanézni arra az időre, amikor a La Manche-csatorna átrepülése ejtette ámulatba a világot. 1909 július 25-én történt ez. Nem nagy idő telt el azóta. Budapest még emelkszik a francia Blériot repülésére, hiszen itt is bemutatta 1909 őszén. Vájjon mi következik az eljövendő években, ha az eltelt alig húsz esztendő ilyen eredményeket hozott. A régi repülők nem álmodozhattak a nagy tenger átrepüléséről. A repüléssel foglalkozó szakembereknek az volt a kedves gondolatuk, hogy megtegyék a levegőben a Calais és Dover közti utat. Voltak, akik Angliából akarták elérni a szárazföldet, többen megfordítva. A legelső sikerült kísérlet 1784 február 22-én volt, amikor is egy szabad s mindössze másfél méter átmérőjű és hidrogénnel telített ballon, a Kent grófságban levő Sandwichből kiindulva, néhány óra múlva a franciabelga határon, Liégetől 16 kilométernyire leszállott. Ez a szerencsés esemény sarkalta az akkoriban Angliában tartózkodó Blanchard híres francia léghajóst, hogy Angliából léghajón jusson vissza hazájába. 1785 január 7-én kísérelte meg az átkelést, egy amerikai orvos társaságában. Az átrepülés sikerült. Calais város díszpolgárnak választotta a repülés hősét, akit XVI. Lajos évi 1200 livre kegydíjjal tüntetett ki s akit irigyei Don Quijotenak csúfoltak. A következő kísérlet 1836-ban történt. Hőse az angol Green, aki harmadmagával Detroitból, Franciaországon és Belgiumon át Poroszországba jutott. Újabb kísérletet csak 40 év múlva, 1875-ben látunk, amikor Webb kapitány átúszta a tengerpartot. A ballonnal való kísérletek száma a XX. század elején rohamosan szaporodott. 1900-tól 1909-ig huszonnégyen jutottak át a csatornán. A szárazföldről Angliába körülbelül szintén ennyien repültek, de itt az első kísérlet csak 1883-ban történt, majdnem száz évvel később, mint onnan. Angliából a kontinensre repültek közt volt: 13 angol, 8 francia, 1 amerikai, 1 olasz. Ami a megtett távolságot illeti, a legkisebb egy Buttler nevű repülőé, aki a London és Délivrande közti 272 km, utat 7 óra 10 perc alatt tette meg. A legnagyobb távolság London és a Wener-tó közötti 1175 km. utat 19 óra alatt tették meg. A szárazföldről Angliába tett légi utak száma — Blériot-ét nem számítva — 18. Ezek közül 10 francia. A kiindulás helye nyolc esetben Párizs, három esetben Boulogne, a többi esetben más és más. Ezek a repülések valósággal a léghajók szent útjává avatták a La Manche-csatornát. Ezek az előzmények késztették a Daily Mail című angol újságot, hogy 25.000 frankos pályadíjat tűzzön ki a La Manche-csatornának aeroplánnal való átrepülésére. A repülés bármelyik partról történhetik. A feltételek közt volt, hogy a repülésnek olyan készülékkel kell történni, melyet a levegőnél nem könnyebb gáz tart fenn. A pályázó csak gyakorlott repülő lehet. A készülék egyik részének se szabad átszállás közben a tengert érinteni. A pályázatnak ketten igyekeztek megfelelni: Ixitham klubért és Blériot. Az előbbi Párizsban született, 27 éves volt, teljesen a sportnak élt, sokat utazott, vadászott, majd a repüléssel kezdett foglalkozni. Megpróbálta a La Manche-csatornán való átrepülést, de zátonyra futott. Ez még jobban ösztönözte Blériot-t, hogy kísérletét megtegye. Blériot 37 éves volt akkor. Már ismerték a nevét, mert egy találmánya volt, már az automobilok intenzív megvilágítására. 1900 óta azonban a repülés problémájával foglalkozott. Világhírű repülése előtt többször felszállt. 1909 január 18-án 100 méteres repülést tett. Ezt megismételte május 31-én, június 1-én, 2-án, majd még vagy tízszer szállt fel. Július 13-án megtette az Étampes és a Chevilly közti 42 km-es utat. A francia akadémia 1909 júniusában díjjal is kitüntette. Blériot aeroplánjának méretei a következők voltak: hossza 8 méter, szárnyszélessége 7,20 m, vivőfelülete 12 négyszögméter, rohamszöge 76. Motorja három hengerű és huszonöt lóerejű. A szárnyak pergamentpapirossal voltak beborítva és kerekeken emelkedtek. Az aeroplán cölöpjével s háromórai útra elegendő anyagkészletével sem nyomott 300 kilogramot. Az előkészületek már éjjel megkezdődtek. Blériot felesége és néhány sportférfiú az „Escopette“ nevű torpedóra szálltak, amely arra volt kirendelve, hogy a repülőt a csatornán átkísérje. Hajnali négy órakor húzzák ki az aeroplánt a fészerből. A készülékről leveszik a vászonhuzatot. Megvizsgálják a motort, az pompásan berreg. Blériot egyik munkatársa megmagyarázza, hogy a gépen két akkumulátor van. Mindegyik kilenc órás tartalomra van előkészítve. Ha az egyik felmondja a szolgálatot, a másikat lehet használni. A készülékre kavicsokkal egy vörös posztó van erősítve, mely a rúd körül kering s a repülő ki fog gombolyítani, hogy, azzal jelezze hollétét, ha szerencsétlenül járva, a tengerbe esnek. Ezenkívül Blériot egy mentőövet is tött a ruhája alá. A fejére sipkát tett, melynek szélei a füleit is eltakarták. Beül a vederbe. Még egy repülőpróba következik. A próba sikerül. Most megtölti rezervoárját, 17 liter széngázt tétet bele. Négy óra 41 perckor fölkel a nap. Blériot fölrepül. Az út élményeit jövő számunkban mondjuk el. Mondák a virágokról Ragyogó napsütés árad a gabonaföldeken. A földművelő szorgalmasan dolgozik, hogy learassa egész évi munkájának gyümölcsét. A sűrű gabonavetések sorát mosolygó, tarka, színes virágok szakítják meg. A szántóvető útjában meg-megáll, hogy elgyönyörködjék bennük, de legtöbbször éles kaszájának lesz áldozata a legtöbb mezei virág. Mint tarka hímes mező, virággal díszes szőnyeg, úgy tűnik fel nekünk a mező nyáron. A dongók, darazsak itt keresik meg mindennapi táplálékukat, a színes pillangók százával röpködnek körülöttük, s az ember szeme percről percre újabb színes gyönyörűséget talál. A leggyakoribb a búzaföldeken a búzavirág. Ragyogó kéksége már a 16. századtól kezdve arra bírta a kertészeket, hogy mint díszvirágot, megnemesítsék és a kertekben alkalmazzák. Pedig talán nem is érdemli meg ezt a nagy becsben tartást, mert már elődeink úgy tekintették, mint az ingadozás jelképét. Ennek a szemrehányásnak meg is van a maga jogosultsága, mert a színe nagy változásokat szenved. Alig néhány napsugár kell ahhoz, hogy a búzavirág színe fehér vagy halványkékké váljon. Megesik, hogy rózsaszínű búzavirágot is találnak, s egyes vidékeken ezt a virágot penészvirágnak hívják, mert azt tartják, hogy ha a házban búzavirág van, akkor a szekrényben tartott kenyér elkezd penészedni. Még azzal is összefüggésbe hozzák, hogy ha a búzavirágmagot megeszik, az vakbélgyulladást okozhat. Tehát nemcsak gyönyörködtet, hanem káros is lehet. Már a búzavirággal ellentétes színénél fogva is szemünkbe ötlik a mezőnek másik szép dísze, a pipacs. Csattanó rózsának is szokták hívni. Már legrégibb időktől fogva a gyermekek használták, fel játékszerül s ma is úgy játszanak vele, hogy sima, selyempuha szirmait a mutató- és hüvelykujj közé helyezik, és a másik kézzel ráütnek. A 16. században élt egy botanikus, aki ezért elnevezte csattanós rózsának. Piros színe más jelentőséget is adott. A régiek ruhákat fontak szirmaiból, s színdarabjaikban pipacsruhába öltöztették az ördögöt. Nagyon hasonló hozzá a nyári gdonis, mély cinóbervörös s leginkább a búza között virágzik. A monda szerint ez a virág egy vércseppből keletkezett. Afroditének, a szépség istennőjének a kedvencét, Adonist egy keselyű megsebesítette, s ebből vércsepp fakadt. Lehullott a Földre s ebből keletkezett a vörösszínű virág. A legszebb mezei virágok egyike a szarkaláb. A régieknél a gyász virága volt, mert abból a talajból fakadt, amelyben Ajax, a Hektorral párviadalt vivő hős meghalt. A középkor orvosai a szarkalábnak csodatevő gyógyító erőt tulajdonítottak. Azt hitték, hogy különösképpen a szem erősítésére szolgál s nagyon sok középkori tudós egész csomó szarkalábat helyezett íróasztala fölé, mert azt hitte, hogy ennek a növénynek egyedüli látása is erősíti a szemet. Jánosnapkor az is szokás volt, hogy szarkalábat dobtak a tűzre, abban a hitben, hogy ha elégetik, az embernek minden szerencsétlensége elég a fűvel együtt. A virágok nyelvén ezt a növényt a talaj maradandósága jelképének tekintik. A szegfűhöz hasonló konkoly virágot sem szabad elfelejtenünk, mert a legelterjedtebb mezei virágok közé számít. Ennek a bíborvörös virágnak magvaival a régi időkben csodatevő kúrákat végeztek. Ma már vége ennek a legendának, mindenki tudja, hogy köményhez hasonló magjai mérget tartalmaznak, amely a lisztnek kékes színt ad és káros hatásokat okozhat. Németország egyes vidékein a fiatal leányoknak konkolyból font koszorút adnak. Réti virágok A kövér darazsak nemcsak a szántóföldeket keresik fel örömmel hanem a réten is találkozunk velük, mint virágrólvirágra szállva gyűjtik az édes mézet a táplálék számára. Először a mezei zsálya tűnik szemünkbe. A régi emberek előtt nem állott olyan becsben, mint pl. a kerti zsálya, de azért mégis felhasználták, mert a sörbe tették, s azt hitték, hogy annak ezzel jó ízt kölcsönöznek. A zsályát és a békát közeli öszszefüggésbe hozzák, mert azt tartották, hogy a varangyok legszívesebben a zsálya mellett tartózkodnak. Még természettudósok is azon a véleményen voltak, hogy beteg varangyait csak úgy lehet meggyógyítani, ha zsályaleveleket esznek. Igazi mezei virág, amely a legnagyobb közkedveltségnek örvendett, az ú. n. arkangyalfa, amely az északi vidékekről származik s leginkább magas hegyű mezőkön található. A régi hősi énekesek ezzel a virággal díszítették magukat, mert azt tartották, hogy az abból kiáradó illat megihleti őket. A 14. századtól kezdve minden kolostor kertjében ültették. Svédországból származott el hozzánk is s csodatevő erőt tulajdonítottak neki. A mezőknek ezenkívül gyakori vendége még a vad murok. Az angol nők olyan szépnek tartották, hogy strucctollak helyett ezt alkalmazták haj- vagy kalapdísznek. Az u. n. asszonyköpönyegnek szintén titkos erőt tulajdonítanak. Különösen reggel, ha nagyon harmatosak a növények, óriási harmatcseppek vannak rajta, s az aranycsinálók azt hitték, ezekben a harmatcseppekben rejlik az arany, amelyet oly régen keresnek. Azt is gondolták, hogy a fénylő harmatcsepp olyan anyag, amely által fémből aranyat lehet csinálni, s ezért egy botanikus el is nevezte aranycsináló fűnek. Mezőkön, sokszor erdők közelében kedves kis virágocskát találunk, melynek halványvörös csillagocskákhoz hasonló virágai nem árulják el a keserű nedvet, melyet tartalmaz s ez az ezerjófű. Már az ókorban is gyógyító erőt tulajdonítottak neki. A keserű nedv, melyet tartalmaz, az okozta, hogy epefűnek is vagy földepének nevezték. A régi görögök mesélik, hogy Chiron centaur, aki értett a gyógyításhoz, az embereknek az ezerjófüvet, mint gyógyeszközt ajánlotta. A latin neve, melyet a botanikusok adtak, lefordítva, így hangzik : száz arany, s ebből származott a későbbi neve : ezerjófű. Németország egyes részein köszvény ellen használják s tréfásan ezt a mondást tulajdonítják neki: Állj fel és menj, ami annyit akar jelenteni, hogy köszvényben szenvedők a növény használata következtében azonnal meggyógyulnak. Rückert híres német költő verseiben sokat dicséri ezt a kis igénytelen virágot. Megemlítjük még a kakastaréjt, amely szintén nem szívesen látott vendége a szántóvető embernek, ha virágcsokorban mégoly szépen is fest. Azért nem szeretik, mert olyan méreganyagot tartalmaz, mely a mezőn legelő állatokra káros. Ugyanilyen káros hatású és nem kedvelt a szarkaláb, amelyet a régiek szardiniai fűnek neveztek, mert állítólag onnan származik sokak szerint szellemi zavarokat, görcsöket, sőt néha halált is okozhat. Homeros azt említi, hogy azok,, akik szarkalábbal mérgezték meg magukat, mosolyogni látszanak. Kaland két angol gyalogszerrel tett utazást Franciaországban. Elérkeztek egy szállodába, ahol az éjszakát akarták tölteni s kértek egy szobát, ahol meghalhatnak. Mivel nem tudtak franciául s csak a szótár segítségével beszéltek, sok félreértés keletkezett. Az egyik angol azt mondta a pincérnek, vigyázzon, hogy a tűz ki ne aludjon a szobában, míg vissza nem jönnek. De a tűz neve helyett olyan hasonló francia szót mondott, amelyet a pincér rosszul értett s amely a bolondot jelentette. A mondatnak így kellett volna hangzani: Ne engedje ki a tüzet a szobából, de a pincér így értette: Ne engedje a bolondot ki a szobából. A másik angol el is ment s a szolga nagyon megijedt s azt gondolta magában, hogy jó lesz a szobát bezárni, mert ha ez a bolond kiszabadul, dühében mindent össze fog törni, így is tett. Becsukta az ajtót s az angol közben a szobában észrevette, hogy a tűz kezd kialudni. Elkezdett kiabálni, lármázni s hívni akart valakit, aki a tüzet felélessze. Az inas azt hitte, hogy a bolond csakugyan dühöngeni kezdett s még jobban örült sikerült tettének. Azt mondta magában: „Csak kopogj és lármázz, kedves barátom, te ugyan nem fogsz kárt tenni senkiben.“ Mikor hazajött a másik angol, annak is elmesélte, hogy társát bezárta, mert attól félt, hogy a bolond kárt tesz valakiben. Csak hoszszas magyarázatok után értették meg egymást s tudódott ki, hogy az angolnak semmi baja, csak a tüzet akarta élesztetni.