Magyar Hirlap, 1927. december (37. évfolyam, 273-297. szám)

1927-12-01 / 273. szám

q 10 FILLÉR ío FILLÉR I ! “Z JmM ^ fraraagm* mm■■■ _ edgarWallace A P VÁSÁRLÓ J ügflT az ELLOPOTT 'aürasrsar I II IS Ilii- fn Bl MILLIÓ ! TH| II Ik^lLAkO maovar «lap ■Wgg JUL iill JULfJL RECCSENVE BUDAPEST. 1927 DECEMBER I t jii ................. . ............................. v :l 1 A miniszterelnök ideges Gróf Bethlen István miniszterelnök holnap reggel útra kel Genf felé, de az utazást megelőző idegesség, a „Reise­fieber“ már a mai parlamenti ülésen eluralkodott rajta. Csak a második nemzetgyűlés úgynevezett nagy parla­menti botrányainak viharában láttuk hasonlóan nyugtalannak és a fegyelme­zetlenségig agresszívnek, holott a mai incidens igazán nem tette szükségessé, hogy a bethleni „lélekjelenlét“ nehéz ütegeit felvonultassa. A miniszterelnök ezúttal okosabban tette volna, ha a jól bevált, semmit­mondó formulához nyúl, amellyel a miniszterek az interpellációk érdemleges megválaszolását elodázni szokták — és ezúttal ez a formula összhangban lett volna az igazság érdekével és a politikai okossággal is. A miniszterelnöknek azt illett volna válaszolnia a szocialista szó­nokoknak, akik szóvátették,­­hogy a rendőrség a sajtószabadságon tüntető munkásokat véresre kardlapozta, hogy a vizsgálat befejezéséig nem foglal állást az ügyben — és bizonyos, hogy ha nem lett volna olyan sajnálatosan ideges, ezt is válaszolta volna. Kétségtelen ugyanis, hogy az egyoldalú rendőri jelentés nem alkalmas arra, hogy megnyugtatóan felderítse: mi történt tegnap este a Conti­eccában? Annyi már most megállapít­ható, hogy a négy-ötszáz főnyi munkás­tömeg fegyvertelenül, gumibot és fokos nélkül éltette az Erzsébet körúton a sajtószabadságot,­­ ami önmagában még nem olyan nagy bűn, hogy a kard­lapot pillanatok alatt kicsalja a hüve­lyéből. Valószínű az is, hogy ha ez a tüntetés veszélyesebb méretű lett volna, a rendőri beavatkozás nem késik addig, amíg a négyszáz munkás a Népszava szerkesztősége elé vonul, hogy a szociál­demokrata párt lapjának három év óta megvont kolportázsjogáért demonstrál­jon. Nem hallottunk arról, hogy a tün­tetők békés járókelőket inzultáltak volna vagy szembeszálltak volna a rendőrség­gel. Ennek ellenére a Rókus-kórház orvosai tucatnál több esetben nyújtottak segélyt a tüntetés sebesültjeinek, akiket az éles kardlap használata borított vérbe, sőt egy békés polgár, akinek semmi köze nem volt a tüntetéshez, élet­­veszélyes állapotban fekszik a kórház­ban. Mindez azért történt, mert négy­száz munkás a sajtószabadságot éltette és a rendőrség fegyvert használt. A tény­­­állás első része tehát világos: a mun­kásság követelte a sajtószabadságot és pedig azért követelte, mert erre oka van. A hatóságnak ennek ellenére joga van megbüntetni a tüntetőket a kihágási tör­vény paragrafusai alapján, de tisztázni kell a tényállás másik felét is: volt-e oka a rendőrségnek fegyverhasználatra, amelyet a törvény lényeges feltételek­hez köt. Várjon életveszedelemben fo­­rogtak-e a rendőrök, amikor fegyverte­len embereket, akik még csak gumibot­tal vagy fokossal sem árultak el agresz­­szív szándékot, éles kardlappal tegyék ártalmatlanná? És eleget tettek-e a rend­őrök az előírásnak, amely megparan­csolja, hogy fegyverhasználat előtt előbb a tömeget fel kell szólítani a szétosztásra vagy kiírt jellel figyelmeztetni az esetle­ges renitencia következményeire? Mind­ezekre a kérdésekre nem ad megnyug­­­tató választ a rendőri jelentés,­­ ám a miniszterelnök sajnálatos idegességgel egyetlen pillanatig sem kételkedik a megbízhatóságában, sőt feltűnő agresz­­szivitással szinte saját presztízsével veszi védelembe és azonosítja magát minden szavával. Kevésbé ideges miniszterelnök ilyen­kor mégis csak azzal válaszol, hogy a vizsgálat befejezéséig, a tanúk kihallga­tásáig nem tesz érdemleges nyilatkoza­tot és fen­tartja magának a rendőrség magatartásának elbírálását , és ezzel a parlamentet megkíméli az izgalomtól, amelynek atmoszférájában jobbról és balról éles invektívák pattannak ki. De a miniszterelnök, aki holnap Genfbe utazik, tarsolyában a numerus clausus-t módosító javaslattal, a magyar kor­mány demokratikus velleitásának e sze­rintünk problematikus bizonyítékával — érthetetlenül, szinte provokálta, hogy az izgalom minél nagyobb tölcsért kavar­jon. S egy fegyelmezetlen elszólásával sikerült lelepleznie, hogy a kormány úgynevezett sajtószabadságán belül, amely a szabadság fogalmát amúgy is gyökeresen átalakította, vannak még külön szabadságok is. Vannak lapok, amelyeket kivételes elnézéssel kezelnek — legyünk precízek,­­ nem a kormány, hanem a hatóságok — és vannak lapok, amelyekre ez a kivételes elnézés nem vonatkozik. Kivételes elbánásban része­sülnek azok a lapok, amelyeket a­ poli­tikai sakkmezőnyben közvetlen érde­keltségek­­ képviselnek, akikkel tehát számolni kell a mindennapi politika diplomáciai bonyolítása közben. Az a­­lap, amely mögött­­ szervezett tömegek­­állnak, az a lap, amelynek főszerkesz­tője pártvezére egy ellenzéki pártnak — legjobb akarata ellenére is kénytelen el­tűrni, hogy a kormány ne alkalmazza vele szemben ugyanazt a rideg bánás­módot, amellyel a sajtó minden közvet­len befolyástól független orgánumait elhallgattatják. Az akaratlanul is kivé­teles helyzetbe került lapok reprezen­tánsai helyesen tették, ha elutasították a kormány vagy a hatóság jóindulat­szubvencióját, amelyet igazi ellenzéki lap sokkal kevésbé hajlandó elviselni, mint a legszigorúbb megtorlást. A kor­mány betiltott lapokat, amelyek mögött nem állt senki, akit érdemes lett volna elnéző bánásmódban részesíteni — ebből azonban nem következik, hogy most már tiltsa be azokat a „befolyáso­sabb“ lapokat is, amelyek ma elhárítot­ták magukról az atyai elnézést. Célsze­rűtlennek és veszélyesnek tartjuk, hogy gróf Bethlen István még mindig a lap­betiltás pallosát suhogtatja a fejeink fölött, ahelyett, hogy a sajtó magatartá­sának kontrolját­­■ végképpen átutaln­á a független bíróságok hatáskörébe. Aki azt állítja, hogy a bíróságok a­ sajtóval szem­ben nem lépnek fel elég szigorúan, az magának a sajtó intézményének ádáz ellensége — amikor tehát a bíró­ság oly radikálisan megtorol minden sajtóvétséget, miért kell idegesen és fe­gyelmezetlenül egy parlamenti csatában megvillogtatni a megfélemlítés­e legpri­mitívebb, de legveszedelmesebb fegy­verét. Néhány hét előtt gróf Bethlen István szép szavakat talált Kossuth Lajos érde­mének dicséretére — ezek a szép szavak azonban nem élték túl az első alkalmat, amikor Kossuth szellemében gyakorlati­lag kellett volna cselekednie. Kossuth sajtószabadsága épúgy nem kötelezi a miniszterelnök urat, mint ahogy a „ki­vételes elnézés“ elve sincs a kossuthi egyenlőséggel a leglazább összhangban. Nem lehet kivételes elnézést gyakorolni a sajtóval szemben és nem lehet kivéte­les elnézéssel kezelni egyetemi hallgatók verekedését az egyetemen, vagy a Nem­zeti Színház előtt. A miniszterelnök azt mondja, hogy a politikát nem engedi ki­vinni az uccára. őszintén megvalljuk, az ucca szerintünk is a békés polgári élet cirkulációjának érhálózata és nem a szen­vedélyek beteg lüktetéséé. De a bunkós­­botos, bűzbombás fiatalemberek vereke­désével és a sajtószabadságot éltető mun­kások fegyvertelen tüntetésével szemben legalább az egyenlő elbánás alkalmazá­sát követeljük. Az ifjúságot szeretni kell, miniszterelnök úr, de szeretni kell a munkást és a polgárt is. Nincs helye ki­vételes elnézésnek senkivel szemben, vagy pedig — igenis, helye és szüksége van mindenkivel szemben, aki szenved és keresi a szenvedésből kivezető utat A pápa Serédy Jusztinián bencésrendi szerzetest esztergomi érsekké nevezte ki Az új esztergomi érsek a legközelebbi konzisztóriumon bibornoki kalapot kap Négy és fél hónapja, hogy Csernoch Já­nosnak július 25-én bekövetkezett halálával megüresedett a magyar hercegprímási mél­tóság és hosszú, a politikai kulisszák mögött lefolyt tárgyalások után a pápa most kinevezte az új eszter­gomi érseket Serédy Jusztinián szemé­lyében. A hercegprímás halála után maga gróf Bethlen István miniszterelnök mondotta egyik nyilatkozatában, hogy az esztergomi érseki szék betöltését a Szentszék és a ma­gyar kormány között hosszú tárgyalások fogják megelőzni. Természetesen az a köz­jogi kérdés is felvetődött akkor, vájjon Csernoch János halála után mi lesz a hely­­zet, hiszen Csernoch János maga is több­ízben hangoztatta, hogy ő az utolsó herceg­prímás, mert a királyi főkegyúri jog szüne­telvén, utóda, akit a pápa nevez ki, csak esztergomi érsek lehet. Augusztus 7-én kerültek forgalomba elő­ször különböző nevek és már ekkor az a hír érkezett Rómából, hogy a pápa az esztergomi érseki méltóságba Serédy Jusztinián bencésrendi szerze­test kívánja ültetni. Serédy hosszú időt töltött Rómában, ott lakott ebben az esztendőben is és nagy­mértékben bírja a pápai udvar, sőt a pápa bizalmát is. Nyomban Serédy Jusztinián nevének felbukkanása után a kormány ré­széről kifogásolták ezt a kinevezést azzal, hogy Serédy évek óta nem él Magyarorszá­gon és így nem ismeri kellőképpen a ma­gyar katolikus egyház belső életét. A kormány és a pápai udvar között meg­indultak a tárgyalások, amelyeknek első fázisa az volt, hogy Nagy Elek vatikáni ma­gyar követet augusztus 24-én fölmentették állásától és helyébe Barcza György rend­kívüli követet és meghatalmazott minisztert nevezték ki. Ezután hosszú hónapokig folytak a tár­gyalások. Róma a magyar kormánynak két előter­jesztést tett. Az egyiket Serédy Juszti­nián kinevezéséről, a másikban haj­landó volt egy püspököt esztergomi ér­sekké kinevezni, azonban nem azok hősüi a megyéspüspökök közül, akik­nek neve a prímás­ székkel kapcsolato­san szerepelt. .A magyar kormány az előterjesztéshez nem járult hozzá és a maga részéről szintén több­féle előterjesztéssel élt. A magyar kormány Szmrecsányi Lajos egri érseket, mint a leg­idősebb főpapot, gróf Zichy Gyula kalocsai érseket, mint az esztergomi érsek után kö­vetkező legmagasabb méltóságot betöltő fő­papot, Glattfelder Gyula csanádi püspököt, mint a püspöki kar agilis tagját kívánta Csernoch János utódául. A tárgyalások egyre tartottak, a meg­egyezés azonban nem sikerült. Róma hajthatatlan maradt és egyre inkább ragaszkodott Serédy Jusztinián kinevezéséhez. Tagadhatatlan, hogy a magyar kormány az utolsó pillanatig azon volt, hogy a római Szentszéket más álláspontra bírja, Rómá­ból azonban állandóan az a hír érkezett, hogy Serédy Jusztinián kinevezését csak el­odázni lehet, előbb-utóbb azonban be fog következni. Már néhány nappal ezelőtt elterjedt az a hír, hogy Serédy Jusztinián rövidesen bi­bornoki kalapot kap, hivatalos helyen azonban még mindig azt az információt adták, hogy az esztergomi érseki szék be­töltése ügyében nincsen döntés. Ma délelőtt azután a képviselőházban el­terjedt a hír, hogy a legközelebbi konzisztó­­riumon Serédy Jusztinián bíbornok lesz és a pápa kinevezi esztergomi érsekké. A fo­lyosón többen megkérdezték Túri Bélát, aki esztergomi kanonok és Túri úgy nyilatkozott, hogy ez a hír igaz és az ő információja szerint is Serédy Jusz­­tinián lesz az esztergomi érsek. Délután egy Rómából érkezett távirat azt jelentette, hogy az ottani lapok híradása szerint a december 19-én kezdődő konzisz­­tóriumon a pápa bíbornokká emeli Serédy Jusztiniánt és esztergomi érsekké nevezi ki. Ekkor már egészen bizonyosnak látszott, hogy a hír megfelel a valóságnak, éjszaka pedig megérkezett Rómából a Stefani-ügy­­nökség jelentése, amely közti a Szentszék lapjának híradását. A római jelentés szó­szerinti szövege a következő: Az Osservatore Romano hivatalosan jelenti: Őszentsége esztergomi érsekké főtisz­­telenntő Serédy Jusztinián atyát méltóz­­tatott legkegyesebben kinevezni, akit a legközelebbi konzisztórium­on a bíbor-­­­noki méltóságra fog emelni. A napilapok közük a kinevezés hírét és Serédy Jusztinián szentbenedek­­rendi szerzetest dicsérő szavakkal jel­lemzik. Kinevezését nagyjelentőségűnek tartják és kiemelik nagy tudását és azt a buzgalmat, amellyel hivatásának él. Immár bizonyos tehát, hogy Esztergom új érseke Serédy Jusztinián bencésrendi szerzetes, aki épúgy, mint Vakary Kolos, a bencések rendjéből váratlanul és minden főpapi grádust kihagyva, egyszerre kerül Magyarország legelső katolikus főpapi mél­tóságába. A cserepesmester negyvenhárom éves fia az esztergomi érseki székben Dr. Serédy György Jusztinián 1884 április 24-én született a pozsonymegyei Deáki nagy­községben. Édesatyja cserepesmester volt. A szülőknek kilenc gyermeke közül György volt a legkisebb. A fiú tehetségét látván Gu­lyás Elek deáki bencés plébános, rábírta az édesatyját, hogy fiát gimnáziumba adja. így került a kis Serédy György a pozsonyi gim­náziumba, melynek egyik legtehetségesebb tanítványa lett. Egyéni rátermettsége, községének hagyo­mányai, családi vonatkozásai a Szent Bene­­dek-rendbe, Pannonhalmára vitték a VI. osztályt végzett tiszta jeles tanulót. Egyik bátyja Marcel néven a bencés rend tagja volt, tudós fizikus, aki azonban fiatalon meghalt. Serédy György 1901 augusztus 6-án Pannonhalmán öllette fel Szent Bene­

Next