Magyar Hirlap, 1929. december (39. évfolyam, 274-297. szám)

1929-12-25 / 294. szám

Szerda HÍ­PLAP december 25. 51 LÁTOGATÁS A KILENCVENEGY ÉVES ORMODY VILMOSNÁL Elegáns öregúr sétál a Dunaparton a Lánc­híd és az Erzsébet-híd közt. Sátabotjára csak alig támaszkodik, szemeit fürgén jártat­ja körül fázósan siető embereken, suhanó hajó­kon, a budai parton. Sűrűn emeli meg a fekete keménykalapját, — ezen a vidéken nagyon sokan ismerik, mosolyogva süvege­­zik. Minden délben egy óráig sétál a délceg „aggastyán“, a magyar közélet és a vezető­­társadalom legkorosabb alakja, Ormody Vilmos. Barátai pár héttel ezelőtt, december 8-án ünnepelték a kilencvenegyedik szüle­tése napját. A patriárcha belépett a kilenc­­venkettedik esztendőbe s ezt a lépést frissen, jókedvvel, testi és szellemi erejének teljes birtokában tette meg. Csodálatos ember Természeti tünemény. A magyar történelem három nagy epochájá­nak tanúja és tevékeny részese. A Gondvise­lés kegyeinek kivételes élvezője. A kilencven­­kettedik évet tapodja rugalmas lábakkal, színegészséges, nem köhécsel, soha életében nem gyűrte le nátha, influenza, semmiféle betegség, mindig sokat dolgozott, viselte ren­geteg fárasztó reprezentálás terhét, s ma is minden érdekli, ami az élettel függ össze, újságot és könyveket olvas, színházba és hangversenyekre, moziba és képtárlatokra jár. Rendkívüli jelenség. Arcképcsarnokom számára már régen ki­szemeltem. Lehetett vagy nyolcvanöt eszten­dős, amikor be akartam sorolni az érdekes férfiak újságírói albumába Egyik jóbarátja azt mondta akkor: — Ugyan ... ráér még arra! Majd ha ki­lencven esztendős lesz, Ormody olyan anyag­ból van gyúrva, hogy talán csak majd akkor kezdődik az aggastyán kora. Mikor kilencven éves lest, megint haladé­kot adtam magamnak. Várjunk várjunk . . S most, hogy ismét elmúlt egy év és Ormody még mindig a régi fiatalember, mégis rászán­tam magam­, mert attól félek, hogy közben még majd én fogok csúnyán megöregedni Akkor aztán szépen állunk, ha így fordul: a kocka és Ormody Vilmos kérdez ki engem, hogy így, meg úgy, öcsém, hát hogy is élnek azok az aggastyánok? Ez a meggondolás haj­tott hozzá az ünnepek előtt. Weiler bácsi, a méltóságos úr (régi címen az, mint a főrendi­ház élethossziglan kinevezett tagja) hű test­őre fogad és az Első Magyar Általános Biz­tosító Társaság székházában lévő egyetlen lakásba, az első emelet Dunaparti frontjára vezet. Itt van Ormody Vilmosnak, a Társaság egyetlen élő alapító­ munkásának, a későbbi vezérigazgatónak és elnöknek nyolcszobás otthona. • Felerészben múzeumi jellegű a főúri gaz­dagsággal berendezett lakás. Nagyértékű festmények, szobrok, reliefek, plakettek, dísz­tárgyak. Köztük Benczúr Gyulának az Első Magyar Biztosító alapítótagjai első ülését megörökítő nagy vászna. Rajta Deák Ferenc, Eötvös József báró, egy Károlyi, egy Ap­­ponyi gróf, 1857-ből. Az egyik szobában Or­mr­dy huszonhat év előtt elhunyt feleségének, a finomlelkű és nagyszellemü Amelie asz­szonynak portréja, ugyancsak Benczúr műve és a holt hitves élethű szobra is. A hatalmas méretű dolgozószobában fogad Ormody. Ebéd előtt vagyunk de szivarra! kínál , maga is rágyújt egy Trabukóra. — Sokat dohányzik? — kérdezem — Na, nem nagyon sokat. Reggeli után rágyújtok a csibukomra, aztán hat-hét szi­vart füstölök el. Ez a napi porció. — Cigaretta? — Soha! Nem szeretem És sohasem nye­lem le a füstöt — Mi a napi étrendje méltóságos úr? — Reggel kávé, vaj egy tojás és egy kis szalonna, ebédre leves, hús, tészta, gyümölcs, egy deci borral, vacsorára hideg hús teával Hízelgek magamnak vele hogy nekem van a legjobb szakácsnőm Pesten. Már harminc­négy éve dolgozik nálam. A komornyikom felesége. — Mikor fekszik le és mennyit alszik? — Legkésőbb tizenegykor ágyban vagyok Teveszőr takaróm van, a lábaknál nem tűrök vánkost. A szobámat előbb kiszellőztetik, de legalább tizennyolc fok Celsius meleg van. Félórás megszakítással rendszerint kilenc órát alszom, de csak féltízkor kelek föl. Éle­temben mindig nehezemre esett a fölkelés. Alig tudok megválni az ágytól, valósággal húz magához De ha egyszer fölkeltem, fris­nek érzem magamat. Délután sohasem fek­szem le Csak ritkán esik meg, hogy ebéd után a karosszékben ülve olvasás közben pár percre elszundítok. — Érdekli még a színház, méltóságos úr. — Hogyne! A múlt héten négyszer is vol­tam színházban. Megnéztem ú­jra a Liliom­ot a Vígszínházban Nagyon szeretem Varsányi Irént. A legnagyobb művésznő Márkus Emi­lia mellett. Nagyszerű volt Gaál Franciska a „Tommy és társa" című­ operettben. Nagy híve vagyok az aranyos Péchg Erzsinek. Leg­szívesebben az Operába, a Vígszínházba és a nagy hangversenyekre járok. Hallom, hogy Vaszary Piroska kitűnő az új Móricz-darab­­ban. Meg fogom nézni. A magyar színészet igen magas fokon áll, szerzőink közt is sok a kiváló tehetség. Nem tehet nálunk annyi kárt az a sok haszontalan ember, akikkel minden pályán találkozunk, hogy a mi jeles embe­reink ne tudnának kárpótolni érte. Hála Istennek ... — Hál a társadalmi élet?... Sűrűn lát vendégeket, méltóságos úr? Kinyitja Íróasztalának felső fiókját, amely egy kis safe hez hasonlít Bádoglemez födi be, amelynek mint valami kazettának zárja van. Kinyitja A négyrekeszes fiókból — is­teni rendet állapított meg kíváncsi szemem — egy cédulát vesz ki. Átnyújtja. — Ezek az urak az én állandó vendégeim Úgy értse, hogy havonként egy-egy csoportot hívok meg közülük teára és az ebédlőmben bridzselnek. íme a névsor: Ádám Géza dr.. Baumgarten Ferdinánd, Baumgarten Henrik, Belitska Sándor, Biró Pál dr., Chorin Ferenc dr.. Do­­mony Móric, Egry Aurél dr.. Eliseber Viktor Erney Károly. Erdély Sándor dr.. Éber An­tal dr.. Gergely Tódor, Gregersen Endre. Ilutai Samu báró. Hatvany Endre báró. He­gedűs Lóránt dr., Hirsch Albert dr., Kállai­ Tibor dr., Korányi Frigyes báró, Kep­­pich Ödön, Mauthner Alfréd, Mihályi Zoltán. Pap Géza báró, Popovics Sándor dr., Schober Béla, Szabó Béla, Szilágyi Artúr dr., Szterényi József báró. Szurmay Sándor báró. Tánczos Gábor. Teleszky János dr.. Tolnay Kornél, Ullmann György báró. Vas Ferenc. Vészi József. Vértessy Sándor dr., Veith Béla. Walkó Lajos dr., Weiss Fülöp. — A régi békebeli Magyarország értékei. — mutat a listára Ormody. — Híres politi­­kusok, katonák, diplomaták, közgazdászok, publicisták, tudósok . . Ha elgondolom, há­nyan hiányzanak már! Hol van az öreg We-­kerle. Tisza Kálmán, Tisza István. Bánffy Dezső, Khuen-Héderváry. Szilágyi Dezső, Fejérváry... Látja ott a sarokban azt a pamlagot? Hányszor ült rajta Khuen-Héder­váry! Milyen bájos ember volt! És Wekerle.. Emlékszem a Földhitelintézet igazgatósági ülései után mindig együtt mentünk el. Ha­záig kíséri. De azt a pár perces utat félóráig tettük meg, mert Wekerlének az volt a szo­kása, hogy minduntalan megállt, amikor va­lami érdekesebb mondanivalója volt. « Visszatérek arra a régmúlt időre, amely Ormody Vilmost köznapi fogalmak szerint is fiatalnak látta. — Tizenketten voltunk testvérek, — mondja. — Én voltam a hatodik A fele fiú volt, a fele lány. Édesapám Miskolcon igen te­kintélyes ember volt. Erős magyar érzelmű. Én tizennégy éves koromban végeztem a középiskolát. Akkor még lehetett. A nagy szünetben mindig egy osztályt ugrottam Bátyám. Bertalan, poéta­ember volt, a maga korában nagyon szerették. Másik bátyám, Béla Szegeden volt földbirtokos. Nyolcvan­hat éves korában halt meg Atyám is, anyám is ötvenhét éves volt, amikor elköltözött. Ne­kem egy lányom, három fiúunokám és négy dédunokám van. Azt mondják, a legkisebb dédunokám feltűnően hasonlít rám. Most két éves a kicsike. Nézze csak! Kedvtelve mulatja a fotográfiát, — persze a kabátja zsebében hordozza. Most a felesé­géről beszél: — Olyan szív és értelem volt, amilyen ke­vés nőnek adatott meg. Ki hitte volna, hogy a nálam nyolc évvel fiatalabb assszonyt túl­élem, hát még azt, hogy a halála után hu­szonhat évig leszek özvegy! Itt hordom a ké­pét azóta is a szívem fölött. Minden este, le­fekvés előtt odaállok a szobra elé és imád­kozom De mit is beszélek? ... Hiszen ezt az érzést harmadik személy nem tudja fel­fogni... ez az én szívem örök fájdalma ma­rad. A koporsója kulcsa ott lóg az ágyam fölött Ki tudja, meddig őrizhetem még. Könnyek csillognak a szemeiben... — Ott hagytuk el — próbálom elterelni a figyelmét —, hogy gyerekkorában már meg­­volt az érettségije ... — Igen, — feleli kis szünet után. — Még négy évig tanultam és tizennyolc éves ko­romban az Első Magyar Biztosító szolgála­tába léptem. Akkor még hiányzott ennek a szakmának a magyar terminológiája. Az én feladatom az volt, hogy magyarnyelvű nyom­títványokat készítsek Emlékszem, akkor állapították meg, hogy az „ucca“ szót ,,utczá“-nak írjuk. Azóta fonetikusan „ucca“ lett. Négy évig Borsod megyében dolgoztam, ahol szerény keretek közt egy jogbiztosító társaság működött, ezt beolvasztották az Első Magyarba és újra a központba kerültem. Negyvenhárom éves koromban lettem igaz­gató, a hja, akkor még nem osztogatták ezt a titulust olyan könnyen Egész életemben a tisztesség és az őszinteség volt az elvem. Min­denki jó embernek tartott és én mindig csak szeretettel és megértéssel találkoztam Hat­vanöt évig szolgáltam az Első Magyar Bizto­sítót. Vezetésem utolsó öz évében 800 arany­korona volt az osztalék a Társaság részvé­nyei után és most — tizenöt pengő .. Ezzel a megjegyzéssel eljutottunk a ma legégetőbb témájához: a gazdasági válsághoz. • Ormody Vilmos fölemeli a hangját Mintha nagy hallgatósághoz szólna: — Nem tudunk így megélni, ez**k közt a rettendes viszonyok közt. Én Bethlen István gorfot roppant hasznos embernek tartom, akinek nagy hálával tartozik az ország mert helyreállította a külföldön a magyar állam megtépett tekintélyét, de azt kell mondanom, hogy nem fordít gondot a gazdasági és pénz­ügyi helyzet javítására Nincs rajta a figyel­me,­­ úgy látszik, nem is ért hozzá. Az utóbbi időkben meg éppen túlkapó lett. Nem tartom szerencsésnek, hogy olyan kaliberű közgazdászok iránt, mint — teszem azt — Bod János, túl nagy bizalommal viseltetik, a szónak persze a gazdaságpolitikai értelmé­ben. Mindenekelőtt fel kell szabadítani a ke­reskedelmet Az állam ne lépjen fel konkur­­rensnek a legális kereskedelem ellen. Nem mondom, hogy a nagyobb üzemeket (pl. Diósgyőr) ne folytassa, de az ország csak úgy boldogulhat, ha egészen szabad a keres­kedelem. És miért akarja béklyóba verni a kormány Budapest autonómiáját? Ha nem állítják helyre a szabadságjogokat, akkor nem lesz belőlünk soha semmi. A középosz­tály megszűnt Miért? Mikor a hadikölcsönö­­ket jegyeztették, a pénzügyminiszter aki a nemzetet képviselte, kijelentette, hogy a hadi­­kölcsönön senki egy fillért sem fog veszíteni A nép verejtékéből sajtolták ki a hadiköl­csönt, azzal csináltak háborút, de mikor a kölcsöntulajdonosok jelentkeztek, hitvány papírkoronát adtak az aranykoronáért. Én egymillió és négyszázezer aranykoronát ad­tam az államnak hadikölcsönben és kaptam érte százhuszonnyolc pengőt Én négy és fél­millió aranykoronát adtam a Földhitelintézet záloglevelein keresztül magyar földbirtoko­soknak, öntözésre, többtermelésre talaj­javításra és egyetlen fillért sem kaptam az el­használt pénzemért. Egyszerűen nullifikál­ják. Kérdem: nem erkölcsi kötelessége-e az államnak, hogy a záloglevélre is kiterjessze a figyelmét, hogy ne károsodjon annyi mun­kaképtelenné vált férfi, özvegy és árva? Ezzel is tönkretették a középosztályt A hadiköl­­csönöket és az egyéb állami kötelezettségeket nagyon szépen lehetett volna egy amortizá­ciós kölcsönnel valorizálni. • Tovább beszélgetünk Egyszer csak azt mondja Ormody : Várjon, mutatok magának egy tevetet. Egy nagyon kedves gyerek írta. És kikeresi — Baracs Marcell dr képviselő írását. Az ügyvédsége negyvenedik évfordu­­lójára gratulált neki Ormody, amire gyönyö­rűen felelt a Baracs „gyerek“. Később ezt mondja­— A múltkor járt " nálam egy taknyot ",ölök... Kiderül, hogy egy hatvanhét éves öregúr látogatta meg és egy jelentéktelen dologban apró bosszúságot szerzett neki A kilencven* •gy éves Ormodónak a hatvanhét éve* —• taknyos kölyök. Bár hiszen — huszonnégy évi korkülönbséget véve alapul — egy negy­­venesztendősnek is kölyök a tizenhatéves fiú. Mikor elmosolyodom, az ujjával int Or­mody: — Tudja, különös dolog ez. Mikor én 1868 ban Turinban jártam hogy Kossuth Lajost meglátogassam, hozzám képest, aki akkor harmincéves voltam, valóságos pat­­riarchának néztem a haza imádott vezérét. Pedig csak hatvanhat esztendős volt. Más­fél órát töltöttem nála fia, Lajos Tivadar és Ihász ezredes társaságában Nyájas modora, példátlan ékesszólása úgy lenyűgözött hogy felsóhajtottam: milyen kár, hogy ennyi tett­erő és lángoló hazaszeretet meddő maradt Amikor beszélt, villogó szemei lánglelkű ifjút sejttettek a roskadozó testben. Mert csak­ugyan öreg, megtört ember volt Kossuth Lajos. Nagyon sokáig álltam a hatása alatt. Azóta sem tudott úgy lebilincselni magyar államférfin Kossuthnál érezni lehetett, hogy nemcsak orátor, hanem a meggyőződés s a szív embere is. Vulkanikus lélek, amelyből csak úgy ömlött a láva. * A komornyik már másodszor nyit be és németes kiejtéssel mondja: — Itt a­z idő sétálni. Ormody legyint: — Ma kivételesen majd csak ebéd után. Két óra hosszat időztem Ormody Vilmos­nál. Búcsúzásul erősen megrázta a kezemet. — A viszontlátásra, barátom És ne csak akkor, ha maga kiváncsi énrám hanem ami­kor én akarom magát hallani. ... Nagyszerű ember Isten különös ke­­rveltje. Vájjon eltanulhatjuk-e tőle­­ hosszú élet titkát? , Molnár Jenő ! B­runsviga számológép minőségben, teljesítményben utólérhetetlen!­­ Kizárólagos vezérképviselet: Biró és Eckstein Budapest, V., Vörösmarty tér 3. sz. Telefon: 801 —01, 827—19. Országszerte díjtalanul mutatjuk be!

Next