Magyar Hirlap, 1931. július (41. évfolyam, 146-172. szám)

1931-07-26 / 168. szám

asárnap HÍRLAP 1931 július 26. 9 NÉPEK TEMETŐJÉT ásatta fel Móra Ferenc KlárafalvánFLYTO Szegedről jelentik: Móra Ferenc, mint a szegedi múzeum igazgatója, nagyérdekű ásatásokat végzett a Torontál megyéből, Csanád vármegyéhez csatolt Klárafalván, félúton Szeged és Makó közt. Bronzkori tűzhelyek felett, amelyekből tömérdek edény és edénytöredék került ki, olyan népvándorláskori temetőt talált, amelyben jazigok, húnok, avarok, germánok és kora árpádkori magyarok vannak egymás fölé temetve. A jazig sírokban sok tarka gyöngyöt és korhatározó érmet, a germán sírokban fésűket, a hun sírokban pedig szokatlan típusú bronzszíjdíszeket találtak. Az egyik egy őzekre nyilazó lovas férfit ábrázol, amely vadászjelenet erősen emlékeztet az úgynevezett Attila-kincs aranykorsójáról ismert vadászjelenethez. Móra Ferenc, aki most Deszken kezdte meg egy réz- és bronzkori temető feltárását, tudósítónknak a következőket mondta a klárafalvi ásatásokról: — Az egész kis falu — határával együtt 800 katasztrális hold, vagy 700 lakossal — egy óriási lelőhely. Ha gazdag ember volnék, megvenném és felásatnám az egészet s úgy adnám vissza hallatlan szegény és ínséges színmagyar népének. Már a középkorban volt itt egy falu, annak a helyét is megtaláljuk, ez a török időkben elpusztult, úgy, hogy a mai Klárafalva alig százötvenéves telepítés. "Akárhol építenek házat, akármelyik udvaron ásnak gödröt tapasztó földnek, mindenütt bronzkori edényeket és cserepeket vet föl az ásó. Nem is mindenki töri össze, amit talál, egy gazda például óriás bronzkori edényben tartogatja a babot a kamrában. Majd minden padláson találni szántáskor kikerült koponyát, amit galambitatónak használnak, mert azt tartják, hogy ha ebből iszik a galamb, nem megy el a háztól. — A község határának Hajdova nevű részében találtam és részben föl is tártam egy korai bronzkori, körülbelül négyezeréves telepet, ahol tömérdek cserépen kívül egy érdekes égetőkemence omladékait találtam meg, alig két méterre a föld színe alatt. Ennek azóriási bronzkori telepnek a temetőjére azonban nem akadtunk rá, pedig az kétségtelenül nagy és gazdag lehet. Feltűnő, hogy a nép se beszél arról, hogy valahol zsugorodott csontvázakat találtak volna. Valószínű, hogy a középkori falu építésekor pusztították el a temetőt, de az is lehet, hogy mostani viskók vannak ráépítve. Ha nincs még elpusztítva, akkor megkerülhet. Lesz rá gondja Somogyi Imrének, a falu nagy intelligenciájú körjegyzőjének, meg egy Cuci János nevű értelmes szegényembernek. Ez a Cuci rangjára nézve csak olyan tapasztóember, de a régészethez több érzéke van, mint egy tucat méltóságos úrnak. — Bronzkori temető híján be kellett érnünk egy népvándorláskori temetővel, amely az apró parasztházak udvarán és veteményes kertjeiben terül el vagy másfél kilométeres keskeny sávban. Az, hogy házak vannak rajta, nagyon megnehezítik a munkát — amúgy se passzió 45 fokos melegben kősziklával vetekedő kiszáradt talajban dolgozni. De az eredmény megérte a kínlódást, bár az eddig végzett munka inkább csak nyomjelzés volt. A bronzkori tűzhelyek felett olyan temetőt találtam, amely körülbelül ezer évig használatban volt és az élet folytonosságát bizonyítja a magyar földön. Megint egy adat ahhoz az elméletemhez, hogy a mai magyarságban mindazoknak a népeknek a vére benne van, amelyek ősidők óta lakták ezt a földet és rendre kivesztek a történelemből, beleolvadtak egymásba és végül egyesültek a magyar néptengerben. — Jazigok, húnok, germánok — valószínűleg gepidák —, avarok, szlávok, magyarok temetkeztek itt egymásra, négy-öt sorjában, nyilván azért, mert az egymást követő népek tudtak róla, hogy ez a hely temető. Természetesen legkevesebb a jazig Sír — körülbelül 100. évesek —, mert az Ha még eddig nem tudtátok volna, tudjátok meg írók és közönség, hogy a magyar irodalommal hajlin. Ö, nem az, hogy az olvasóközönség elszegényedett s hogy annak a pár embernek, akinek még volna talán pénze, kisebb gondja is nagyobb, mint könyveket vásárolni — nem is az, hogy kiadóink félnek a könykiadástól s hogy még az olyan legnagyobb klasszisos író is, mint Krúdy Gyula, kénytelen előfizetési felhívásra felszólító újsághirdetményben kínálhatni megjelenendő könyvét, szóval nem baj az, hogy íróembernek nem telik kenyérre ... — de még csak nem is az baj, hogy a sok anyagi bajon kívül, mintha némi erkölcsi bajok is volnának, mert a szellemiek iránt való általános közönyben, az irodalom iránt való fogékonyságnak egyetlen és áldástalan megnyilvánulása, hogy ugyanaz a közönség, mely könyvet ugyan nem olvas, mégis és mindazonáltal belefojtja az író torkába a szót s megtagadja neki egyetlen megmaradt javát: a szólásszabadságot. Mindez nem baj. Vagy legalább is a Magyar Szemle szerint, nem olyan baj, hogy ilyen roppant előkelő helyen figyelembe vegyék és szóra érdemesítsék. Az a baj, hogy „a magyar mágnásosztály, amelyhez helyzeti érdekesség dolgában csak az orosz arisztokrácia volt fogható, egyetlen határozott formát öltött társadalmi rétegünk s idegenszerű, de a nemzeti léleknek mégis uralkodó vonásait megadó lényével, nem érdekelte regényíróinkat.. .. az a baj, hogy a magyar írók társadalmilag önálló kasztba verődtek ahelyett, hogy társaságokba, szalonokba járnának, országló mágnás nagyurak és főúri dámáik körébe. Még annak a saját úri nemzetségéről elrugaszkodott Ady Endre nevű poétázó szegénylegénynek is az volt a baja, hogy az osztrák-magyar követség ajánlólevele nélkül csatangolta be Párizst s hogy innen nem marquis-k, attasék, milliárdosok megkülönböztetett társaságában üldögélt és iddogált a Napolitain bőrkanapéin s írta-irogatta ötforinttal, legfeljebb ha tízzel honorált verses és prózai halhatatlanságot. Műveletlen és tanulatlan ember létére „csak" szédíilés víziót és mámoros önérzetet hozott az előtte „soha meg nem táruló“ metropolisból, mely a hetyke költőbetyárban legfeljebb, ha a Bakonyerdő zúgásainak emlékeit kellegethette. A mitologikus képek, melyeket Ady, mint az elmaradt Kelet, Nyugat után csengő honvágyának kigyúrt szimbólumait és az ámulás, melyet az ámulások városából roppant fekete szemében ragyogva hozott haza, lám, a mai jól iskolázott fiatalember számára, fölényesen legyintő „csak“-kal intézhetők el. A félhivatalos esztéticizmusnak ideálja a gazdag, kiművelt, jó család fia, Justh Zsigmond, aki nem elégedett meg, de nem ám, fétova párizsi látomásokkal, hanem biztosra ment, zsebében biztos apanázzsal és jó ajánlólevelekkel, mert „belekerült a párizsi társaság és szellemi élet forgatagába, nyitott szemmel figyelte meg, amit értékesnek tartott, tanulságokat próbált leszűrni az itthoniak számára“. Nos hát, melyek azok a becses tanulságok, melyek a halk szavú és halvány tehetségű, beteg Justh Zsigmondnak fiatal halála után szinte negyven évvel, még ma is, Ady Endrének párizsi nagy felfedezései után is, becsesek lehetnek a mai magyar nemzedék számára? „Igen fontos az irodalomra és művészetre nézve az is, hogy képviselői érintkezzenek az emberekkel, a közönséggel. Ez teszi tággá, szélessé, a művész,?, hti világnézetét.'' Már most természetes, hogy az olyan választékos ízlésű, kissé finnyás fin-de-siécle úriember számára, mint szegény beteg Justh Zsigmond volt, az emberek és a közönség nem lehet más, mint az úgynevezett jótársaságba járó emberek, kik a szellemi életnek illedelmes, halk és előkelően kimért forgatagában, úri szalonokban forognak. Szegény néhai dilettáns az etikettnek legszűkebbre szabott körét tévesztette össze a széles világnézettel, a leisure classe-nak, a semmittevők osztályának pletykáit a tapasztalattal és emberismerettel, hogy végül leszűrje számunkra a tanulságot: „Egy-két ilyen szálán nagyobb érdeklődést idézne elő az irodalom iránt, mint az összes könyvvásárlást pártoló felhívások és reklámok együttvéve. Ahol az író a társaság tagja, ott a társaság érdeklődik mz irodalom iránt, ezt mutatja London és Párizs irodalmi élete. Ahol az író, művész, magára marad, magának él, ott el is lesz nemsokára hagyva és a közönség közönyétől akár éhen is halhat. Ha Princesse Mathilde nem tart nyílt házat, ma nincs realisztikus iskola...“ I Hát ez az a tudás, tanulság, hát igazán ez az érdekesség, amelyért cserébe adjuk Ady Endre hallucinációit? Világért sem akarjuk e cikk írója miatt felelősségre vonni Justh Zsigmondot, de mégis csak, önmagunk ellenére, ajkunkra tolul a keserű kérdés, hogy vájjon egy jól szabott zsakettbe bújt fél-, sőt negyed tehetségért, egy művelt, maníros, puha utánzóért, odaadjuk-e a meztelen eredetiséget és az elementáris, de azért művészi strófák fegyelmébe szorított őséről? Francois Coppée és Dumas fils bizonyára szaténokba jártak, mialatt Verlaine csapszékben ült. S mégis, ki az átszellemültebb, finomabb író e három között? Bizonyára nem az előkelő modorú, művelt, rég elfeledett szalonlátogatók, hanem igenis a kocsmák borgőzös halhatatlanja. De különben is Bibesco hercegnő, ki „Equipageok idején“ címen most adta ki emlékiratait, arról a századvégi időszakról, melyben Justh Zsigmond, mint distinguished foreigner járta be a francia szalonokat, nos hát, a hercegnő, aki úgy látszik, beavatottabb és benfentesebb, mint a Székelyföldről Párizsba vetődött dzsentri-fiú, nem is olyan elfogultan leni át a főnemesek küszöbét, szóval a hercegnő a maga úri osztálya iránt való teljes elfogulatlanságban kikotyogja a nagy titkot, hogy bizony a tursós, vadászgató, rulettes klubéletet élő francia arisztokráciának kisebb gondja is nagyobb volt, mint irodalommal törődni. Az úri fogatok évtizedének irodalom iránt érdeklődő hercegi asszony írója, Anatole France barátnéjának, Madame de Caillavetnek polgári, sőt mi több, zsidó szaténjában hallott először közügyekről, irodalomról, politikáról és művészetről beszélni. Ami pedig éppen Bonaparte Mathildot illeti, már csak származása sem jelent konzervatívizmust. S éppenséggel a szabadelvű és szabadéletű Princesse Mathilde-nek, a voltaireanus Sainte-Beuve barátnőjének személyében, ki a szélső liberalizmussal, sőt radikalizmussal kacérkodó Jerome herceg testvére volt, nem jelenti azt. S habár Justh messzire vetette el a sulykot azzal az állítással, hogy a francia realizmus meg nem lett volna Mathilde hercegnő nélkül, mégis Goncourték, Zoláék és Flauberték „destruktív“ körének rajongása a hercegnő iránt, valami olyat enged sejtetnünk, hogy ennek a litterary fenségnek szalonjában olz a konzervatív ízlés, melynek elsajátítását a szalon-irodalom c. történet magyar íróink számára követeli, éppen nem volt divatban. Szóval Justh Zsigmond hamisan látta Párizst s még ferdébb szemszögből ítélte meg a hazai viszonyokat, midőn rábírta gróf Csáky Albinnét, hogy a „Hét“ első számában megjelent felhívásban szólítsa föl íróinkat szalonjának látogatására. A beugratott mágnásasszony valóban meg is írta a gutgesinni szépirodalmi szemle esztétájának lelkét, még ma is melegen tartó és lelkesítő felszólítást: „Legyen tehát, ami nincs, legyen szalonunk, mely igénytelen, szíves, igazi magyar vendéglátással járva legyen megszokott körünk, valamint a beléje kivánkozók számára egyaránt.“ A meghívás bizonyára jószándékú volt. De csak a vak nem látja, hogy az eltökélt, programszerű felszólításban van valami sértő a meghívottak számára. A grófné ugyanis nem azt mondja, hogy ő maga vágyik ki a század törekvéseitől és kultúrájától elidegenült, előkelő köréből, mert tisztességnek érzi a magyar gondolat kiválóságaival való érintkezést, hanem igenis fordítva, hogy ő hajlandó megnyitni szalonját azoknak az íróknak, akik ebbe a körbe belekívánkoznak. Ezért mintha csak a parfümös, fülledt szalon ablakát kitárnék és a frissen kaszált rétek szénáinak illata csapna felénk, olyan jóleső érzéssel olvassuk, ahogy Mikszáth leckéztette meg az egész embernek és egész tehetségnek öblös hangján a kényszeredetteket, a féltehetségeket és a susogó kékharisnyákat: „Nem, nem fiúk, ne okoskodjatok, maradjunk mi csak meg örökre a Kispipa törzsvendégeinek!“ Silberstein Adolf bizonyára lapos frázissal utasította vissza az úri kegyet, midőn azt kívánta, hogy: „mielőtt a főrangú körök az írókra hatni akarnának, s azokat a maguk körébe akarnák vonni, előbb ismerjék el a szellem egyenrangúságát a születéssel.“ De ne feledjük, hogy még Petőfi Sándor is csak hoszszas kékelés után ereszkedett le Költő grófjához, míg végül kegyesen szóba állt vele... hogy Jókay Mór nemesi nevének y-ját polgári i-re változtatta s hogy Arany János a dacos burzsoá rezignációjával dünnyögte bajsza-szakálla közé: Szülőföldem Szalonta. Nem szült engem szalonba. Ezért van, hogy Silberstein Adolfnak, idegen hangzású neves gúnnyal emlegetett „megközelíthetetlensége és gőgje" dacára, még leglaposabb frázisaiban is lüktet valami a feltörekvő harmadik rendnek világot hódító erejéből s hogy a hajdanvaló németajkú magyar polgárság szépirodalmi kritikusa közelebb van nem csupán az emberi méltósághoz, hanem a legszebb magyar irodalmi hagyományhoz is, mint egész raffinált műveltségének szertárával a sarokba szorított, riadt és beteg, mai reakciós polgárságnak Petőfi, Arany, Jókai liberális péhlaadásától elfordult, koravén fiatal aestheiája. * A cikkíró elképzelése szerint, nyugaton az írók „osztálygögjét, megszeparálódó hajlandóságát mindvégig ellensúlyozta az eleven társasági ösztön, a külföldi áramlatok között vonzóerejüket el nem vesztett szalonok. .Az arisztokraták megértően fogadták a lázadókat... az írók jól érezték magukat ellenségeik között. Foglyok voltak, de fogságuk az irodalom életét jelentette, a megújhodó ízlést és last not least, közönséget“. Valóban, ez így volt a 17-ik és 18-ik század francia arisztokrata szalendámáinak korában, akik még nem kapták meg a nagy forradalom guillottine-os leckéit s kik ezért még nem sejtették, hogy Rousseau, Voltaire és Diderot, a diadalmas harmadik rend előőrsei az arisztokrata szalonban. A tizenkilencedik század folyamán a gazdag polgárság veszi át az arisztokráciának kultúrahordozó, hajdani szerepét. Stendhal egyik regénye előszavában valósággal kérkedik polgári gőgjével, hogy 1814 óta, tehát Napóleon bukása óta nem járt udvarnál s még csak névről sem ismeri a jó társaság szereplőit ... „Ha valaki megkérdezné a Tuileriák kertjében a nagy fák ormain búgó galambokat, hogy mi van a Tuileriákban, bizonyára azt kapná válaszul: Nagy zöld mező van ott, ahol a legfényesebb napsütést élvezzük ... S ha valaki megkérdezné a magunkfajta gyalogost, csak ezt felelhetnők: Gyönyörű, árnyas sétány, mely megvéd a naptól s különösen a kétségbeejtő nyári napsütéstől.. Fogadjuk el tehát az officiózus magyar irodalomtudomány helyett Stendhal tanúságát, hogy, a múlt század elején az udvar egymásra temetkezések ezekből pusztítottak legtöbbet. Legtöbb a magyar sír, a kereszténység első századából, 30—40 centi mélységben, keresztbe tett kezekkel azt talán mondanom se kell, hogy a magyar sírok a legszegényebbek ... Erről lehet megismerni a fajtánkat már kilencszáz évvel ezelőttől is. — Legnagyobb értéke a népvándorláskori temetőnek egy hankori sírban lelt bronzszíjvág, amely vadászjelenetet ábrázol. Vágtató lovon ülő férfi nyilaz ezekre. Az övében nyíltartó teget lóg s a kezében az a keleti típusú íj van, amelynek a népvándorláskori sírokon található, mindeddig rejtélyes tartott csontlemezeit éppen a szegedi múzeumnak sikerült tavaly megfejteni. A szíjvég nemcsak a régész szemével nézve érték. Annyi moz- Szalont a magyarnak ! Írta: HATVANY LAJOS és a biztos rovarirtó Mindenütt kapható! gás, elevenség van a jelenetben, hogy mai iparművésznek is becsületére válnék. Unikumnak nem merem mondani, mert úgy rémlik, mintha tavaly azt olvastam volna a napisajtóban, hogy Csellány Gábor kollégája is talált vadászjelenetes szíveget a szentesi határban. Látni nem láttam s nem tudom, hogy azonos-e a kettő. Mindenesetre nagy jelentősége van a leletnek. Móra ősszel, a veteményes kertek felszabadulása után folytatni fogja a klárafalvi ásatásokat.